2025. november 7-én (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán)
Kezdve az „Amerika az amerikaiaké” 1823-as Monroe-elvtől Reagan elnöknek „a Gonosz Birodalma” és a Szovjetunió által támogatott országok és mozgalmak ellen föllépőknek támogatást ígérő politikájáig az Egyesült Államok elnökeinek egyes fontos külpolitikai állásfoglalásait gyakran nevezték el doktrínának. A II. világháború befejezése óta a legfontosabb volt az 1947-ben meghirdetett ún. Truman-doktrína. Ennek értelmében az Egyesült Államok gazdasági, illetve katonai segítségnyújtással száll szembe a kommunizmus erőszakos terjesztésével. Ez vezetett a NATO 1949-es megalakulásához, ami meggátolta Sztálin és utódai agresszív terveinek megvalósulását, és megakadályozott egy új világháborút. John F. Kennedy elnök beiktatási beszédében megerősítette, hogy „készek vagyunk bármilyen árat fizetni, terheket viselni, minden nehézséget elviselni, támogatni minden barátunkat és szembeszállni minden ellenséggel annak érdekében, hogy garantáljuk a szabadságot.”
1941 decembere, a Pearl Harbor elleni japán támadás óta az Egyesült Államok külpolitikájának alapja volt Európa demokráciáinak a támogatása, velük szövetségben győzni le a nácizmust, biztosítani a szabad világ békéjét és biztonságát. Hatvan éven át a demokratikus országok vezetőiben élt a II. világháború emléke, politikájukat irányították annak a tanulságai. Ennek nyomán a régi nemzeti rivalizálást fölváltotta az együttműködés a béke és a jólét érdekében – ebből nőtt ki a jelenlegi Európai Unió. Századunk elején a hidegháború megnyerése, a Szovjetunió szétesése, a kommunista Kína megerősödése és az iszlám fundamentalizmus akciói nyomán az Egyesült Államok figyelme a nemzetközi terrorizmus, valamint a Távol-Kelet felé fordult. Putyin orosz elnök 2007-től látványosan nagyhatalmi státusza és a „közel külföld” fölötti befolyása helyreállítására törekedett, de gazdaságának gyöngesége alapján Nyugaton nem szólalt meg a vészcsengő. Még a Krím félsziget orosz annexiója is csak lanyha reakciót váltott ki. Trump első elnöksége alatt ugyan már megkérdőjelezte a NATO fontosságát, de az amerikai választók többsége ezt észre sem vette, és 2024-ben – alapvetően belpolitikai okok miatt – újra elnökké választották. Megörökölte az 1994 decemberében Ukrajna területi sérthetetlenségét garantáló Orosz Föderáció által 2022. február 24-én megindított teljes körű háborút, és talán maga is elhitte, hogy képes azt gyorsan lezárni. Csak lassan derült ki, hogy Trumpban és közvetlen környezetében a nemzetközi jog és az ENSZ Alapokmánya ilyen súlyos megsértése nem vált ki érdemi politikai reakciót, és az elkövetett, letagadhatatlan háborús bűncselekmények semmiféle morális felháborodást sem keltenek. Nehéz megmondani, hogy Trump a háborút azért akarja-e bármi áron, Ukrajnát akár cserben hagyva, lezárni, hogy megkapja a Nobel-békedíjat, vagy az Oroszországgal való osztozkodásból remélt busás hasznot ígérő üzletek vezérlik.
Amikor december 4-én Trump elnök aláírásával nyilvánosságra hozták az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiáját, Európa nem akart hinni a szemének. Felosztani a világot a nagyhatalmak – köztük Kína és Oroszország – érdekszféráira? Európát leírni, mert a „civilizációs pusztulás” veszélye fenyegeti a migráció következményei miatt, és mivel kormányai szembeszállnak a Trumpnak kedves politikát és világnézetet képviselő pártokkal? Oroszországot nem marasztalni el az agresszióiért, hanem tudomásul venni hódításait, és helyreállítani vele a gazdasági kapcsolatokat? Talán attól nyíltak ki a szemek, de akkor igazán nagyra, amikor Dmitrij Peszkov, az orosz elnök szóvivője örömmel üdvözölte a dokumentumot.
Hiba lenne Trump elnök külpolitikáját kizárólag erre a dokumentumra szorítkozva vizsgálni. Ijesztő fenyegetésekre emlékszünk Grönland és Panama vonatkozásában. Vámháború a világ nagy részével. Látványos békeakciók, a gázai fegyvernyugvással tetőzve. És az orosz-ukrán háborúban hetente változó szövegek, amelyeknek egyetlen stabil eleme: hallgassanak el a fegyverek, hogy ki lehessen aknázni a háborús övezet természeti erőforrásait, és lehessen jó üzleteket kötni Oroszországgal. Fájóan hiányzott a következetesség, annak belátása, hogy Amerikának is elemi érdeke: Oroszország ne kerüljön ki győztesen a háborúból, az agresszió ne legyen kifizető, mert ez biztatás lenne más potenciális agresszorok számára.
Az elnök maga is doktrínának, a Monroe-doktrína továbbfejlesztésének nevezi a jó harminc oldalas szöveget. De ez nem valamifajta visszatérés az izolacionizmushoz. Megerősíti az Egyesült Államok igényét, hogy domináns szerepet töltsön be a nyugati féltekén, miközben kész elismerni Kína és talán Oroszország érdekszféráját is. A dokumentum olyan Európát lát, amelyet a „civilizációs pusztulás veszélye” fenyegeti. Arra figyelmeztet, hogy a nem-európai bevándorlók és a friss menedékkérők miatt – évtizedek múlva! – egyes európai országokban a nem-európai hátterűek többségbe kerülhetnek. Szabad, sőt helyénvaló erre figyelmeztetni, de a szóba jöhető európai kormányok, úgy látom, egyre jobban érzékelik a veszélyeket, és elkezdték megtenni a szükséges intézkedéseket ennek elhárítására. Míg a csökkenő születésszámmal kapcsolatos kritika elfogadható (bár arra nem kínál receptet, hogy ez hogyan orvosolható, hacsak nem a bevándorlás a megoldás), a szólásszabadsággal és a politikai ellenzék elnyomásával kapcsolatos kritika („instabil kisebbségi kormányok” „amelyek közül sokan a demokrácia alapelveit semmibe veszik az ellenzék elnyomása érdekében”) teljességgel alaptalan, a hazafiasság gyengülése pedig az orosz agresszió hatására megállt. Az Európával kapcsolatos bírálat eltúlozza a gazdasági hanyatlás jeleit, ugyanakkor el is ismeri Európa jelenlegi gazdasági, tudományos és kulturális értékeit, megújulási esélyeit. Továbbra is fontos szövetségesnek tekinti – legalábbis szavakban.
A világsajtó első reakciója szinte egyöntetűen kritikus volt, mára azonban a pánik elmúlt, és az amerikai sajtó elemzései kifejezetten megnyugtatóak. Többen hivatkoznak a Reagan National Defense intézet felmérésére, hogy az amerikaiak 68 százaléka továbbra is támogatja a NATO-t, és 76 százalék az Egyesült Államok katonai válaszát, amennyiben egy NATO-szövetségest támadás érne. 45 százalék azt szeretné, ha Ukrajna visszanyerné összes megszállt területét, 23 százalék fogadná el eddigi területi veszteségeit, de csak a béke és biztonsági garanciák ellenében. Pete Hegseth hadügyminiszter legújabb beszédében megerősítette: Amerika kész támogatni szövetségeseit – azzal a feltétellel, hogy azok is megerősítik védelmi képességeiket katonai kiadásaik növelésével. Ugyanebben a beszédében külön megdicsérte ezért Lengyelországot, a balti és az északi államokat és az egyre jobb képet mutató Németországot.
Dov Zakheim és Nial Ferguson nyugtatja a kedélyeket: nincs semmi félnivaló e dokumentumban, Trump jól teszi, ha föllép a latin-amerikai kokain-termelő diktatúrák ellen, és igaza van, hogy fenyegető a muszlim népesség növekedése Európában. Az is helyes, hogy szorgalmazza a békét Ukrajnában, és változatlanul védi Tajvant. Az Ukrajnával kapcsolatos mondatok nem biztatók, noha a legrosszabbtól, hogy rá kellene kényszeríteni Putyin követeléseinek az elfogadására (amit a hírhedt 28 pontos terv jelentett) távol állnak. A mielőbbi béke fontosságát kimondva nem esik szó arról, hogy ez min, azaz kin múlik. Az pedig nyugtalanító, hogy nem erősíti meg a szankciók szükségességét, sőt kívánatosnak mondja Oroszország visszatérését a világgazdaságba.
A világ demokratikus kormányai – érthető taktikai megfontolásból, nem akarva ujjat húzni a hiú elnökkel – óvatosan fogalmaznak. A Tettrekészek Koalíciója a hétvégén igyekszik megnyugtatni a „Trump-doktrínától” megriadtakat – és keresni, hogyan lehetne tovább támogatni Ukrajnát. A zárolt orosz kinnlevőségek felhasználása komoly segítség, de önmagában ez nem elég. További és még hatékonyabb fegyverek mellett növelni lehet és kell a gazdasági nyomást Oroszországra. Ez az, ami fájóan hiányzik Trump stratégiájából.
A magyar nyilvánosság független része a doktrína magyar vonatkozásaival foglalkozik kiemelten. A sok jó elemzés közül számomra a legtöbbet mondja Telkes Andrásé és Buda Péteré. Az előbbi megállapítja, hogy az Európával foglalkozó fejezet „szinte minden egyes pontja az orosz érdekeknek felel meg.” Azaz ne bővüljön a NATO, essen szét az Európai Unió egymással rivalizáló (hadakozó?) nemzetállamokra. Ennek megfelelően Trump célja „azoknak az erőknek a támogatása, amelyek az EU gyengítését, bomlasztását tűzték zászlajukra.” Buda pedig arra mutat rá, hogy a Trump-adminisztráció keresztény-nacionalista rezsimváltást akar látni egész Európában, „miközben nem csinál nemzetbiztonsági kérdést a keresztény-nacionalista ideológiára hivatkozó európai orosz háborús agresszióból.” Ezért „a stratégiai kapcsolatok helyreállítása” a Trump-doktrínában azt jelenti, hogy az orosz háborús célokat akarja elfogadtatni Európával.
Látszólag teljesen rendben van, sőt örvendetes a stratégia következő mondata: „Közép-, Kelet- és Dél-Európa egészséges nemzeteinek támogatása kereskedelmi kapcsolatok, fegyvereladások. politikai együttműködés, valamint kulturális és oktatási cserekapcsolatok révén.” De mely országok támogatásáról van szó: Olaszország, Ausztria, Magyarország és Lengyelország – az utóbbi esetében minden bizonnyal Nawrocki elnökre és a jelenleg ellenzékben lévő PiS-re gondol, és Ausztriában is az ellenzéki, de erős Szabadságpártra. Itt azonban talán figyelmen kívül hagyja a dokumentum, hogy Meloni és Nawrocki határozottan Ukrajna mellett áll Oroszországgal szemben.
A magyar miniszterelnök egy héttel a stratégia nyilvánosságra hozatala után reagált arra – nem is leplezett örömmel. Szerinte „az európai liberálisok felégették az Oroszországgal kialakult hálót, ami hiba volt.” Vagyis ügyet sem kellett volna vetni Putyin agressziójára. 2022 elején még a magyar miniszterelnök is másként beszélt. Ma viszont nagyon elégedett azzal, hogy „az USA döntéshozói szerint stratégiai szinten újra kell építeni az európai–orosz viszonyrendszert.” Orbán miniszterelnök elégedett, ő is ilyesmiket mondogat már évek óta – de most is mindent egy lapra tesz, a vele szemben is kiszámíthatatlan Trumpra. De helyes-e erre építeni? Nem korai-e az öröm? A Trump-doktrína mögött az elemzők Vance alelnök nézeteit látják. De van-e jövője Amerikában a trumpizmusnak?
Az átlag amerikainak kevés fogalma van a külvilágról és könnyen befolyásolható. A II. világháborúban rajongott Uncle Joe-ért, azután átcsapott a mindenkiben kommunista ügynököt kereső McCarthy-izmusba. Tetszett neki Kennedy, majd Reagan retorikája, de az orosz imperializmussal szövetkezni kész elnöke kétszázötven év alatt sohasem volt Amerikának, és ezt még sokan fölróhatják Trumpnak.
Fontosabb azonban az amerikaiak közérzete, ami határozottan romlik az infláció, a gazdaság lassulása, az alkotmányosság határait feszegető, sőt tágító intézkedések és az elnök önteltsége hatására. Egy idős, 1956-os aktivitása okán elmenekült, erősen republikánus elkötelezettségű amerikai magyar barátom üzeni a Trump-doktrínát elkeseredetten fogadóknak: „a Trump politikáját helyeslők száma állandóan megy lefelé, ahogy az infláció kezdi felütni a fejét, ma már az egész közvélemény kezd ellene fordulni.” Barátom szerint sok tavaly Trumpra szavazó el fog tőle pártolni, és a korábbi admininisztrációk szelleme visszatér. A választók többsége „mindig azokra szavaz, akik a középúton haladnak, így az egész Trump-történet már csak egy rossz álom marad. … ehhez idő és türelem kell – de nincs ok a kétségbeesésre… sajnos ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, egy ideig arra is szükség van, hogy minden rosszul menjen – figyeld az approval ratingjét – az mindent megmutat – azután következnek az ő bűnei, de ez már egy másik fejezet lesz.”
Barátom optimistának mondható véleményének próbája lesz a jövő novemberi időszakos választás, amikor Trump könnyen elveszítheti jelenlegi csekély többségét a Kongresszusban. Ez esetben utolsó két évében „lame duck,” béna kacsa lenne, és esélye lenne, hogy 2028-ban mind a demokraták, mind a republikánusok egy középen álló, mérsékelt elnökjelöltet válasszanak. Ez esetben a Trump-doktrína nem lesz hosszú életű.
Az a kivételes helyzet, hogy a jövő tavasszal esedékes magyarországi választások nemcsak Európa, de Amerika jövőjére is hatással lehetnek.
