XVIII. FEJEZET
Utolsó fellépésem
Londont pontosan annak a napnak első évfordulóján hagytam el, amelyen első vidéki szerződésem teljesítésére indultam. Mint színész már nem láttam Londont többé. Poggyászommal korán reggel utaztam el az úgynevezett hírlapvonattal, és nemsokára egy késő éjjelen érkeztem vissza fájós lábbal és éhesen, podgyászomból nem hozva vissza egyebet a testemen viselt ruhánál.
Színházi pályafutásom alkonyáról az alábbi levélkivonatok adhatnak fogalmat. Kicsit kesernyés hang vonul némelyiken végig. Mikor írtam őket, igen nagy csalódás korszakát éltem át, minden dolgom rosszul ment, és ilyenkor az ember mintha homályos, szennyes üvegen keresztül nézné élete körülményeit.
Karácsony után három héttel a következőket írtam:
„…A színészettel nincs baj és a gázsimat rendesen kapom. De a színészettel a szerződés elején úgysem szokott baj lenni. A bajok akkor kezdődnek, mikor a társulat elkezd utazni. Egyelőre a vidéki társulatok szokása szerint némajátékot játszunk. Mennyire szeretik vidéken a némajátékot! És mennyire gyűlölöm én! Nem mondhatnám, hogy a vidéki közönségről valami nagy véleményem volna. Egy kis művészeti nevelésre még nagyon rászorulnának. A rekedt ripacskodás láttán üvöltenek a gyönyörtől. Aki vidéken akar színészetet tanulni, az éppen úgy mehetne Anglia megismerése céljából egy piszkos londoni sikátorba. Szombaton este félórával az előadás megkezdése előtt kaptam az értesítést, hogy el kell játszanom az operettkomikus szerepét, mert ő maga holtrészeg. Kár, hogy mikor az angol színpad nívójának emeléséről olvasunk hangzatos cikkeket, ugyanakkor senki sem pendíti meg a színészek nívójának emelését. A színészi hivatás jóhírét aligha emelik a közönség szemében az „Era” című szaklap hirdetései, amelyekben ilyen mondatok olvashatók: „Csak józan emberek jelentkezzenek.” „A szerződés folyamán józanul kell viselkedni, legalább az előadások folyama alatt.” „Olyanok, akik állandóan isznak, ne írjanak.” Ismertem olyan esztelen színészeket, akik szándékosan leitták magukat előadás előtt, mert meg voltak győződve, hogy józan eszük teljes birtokában nem tudnak jól játszani, és hogy jobban fog menni a dolog, ha öntudatuktól megszabadulnak. Erre vonatkozólag egész sereg bámulatos hagyomány él a színházi világban. Mesélgetik egymásnak, hogy ez meg ez a nagy színész ezt meg ezt a szerepet mindig részegen játszotta. Ha tehát egy ilyen szerep egy szerencsétlen kis színésznek jut, ő is igyekszik követni nagy elődje nyomdokait és leissza magát. A másik dolog, amitől a színészetet meg kellene tisztítani, az ocsmány társalgási hang. Még mindig maradna elég gorombaság a rendes színházi élet céljaira. Egyik helységben egyszer összebeszéltünk, hogy mindenki köteles lesz egy penny büntetést fizetni, aki elkáromkodja magát. De az akciót két óra leforgása alatt meg kellett szüntetni, mert senkinek sem maradt semmi pénze…”
Hat héttel később ezt írtam:
„…A helyzet rosszabbodik, ahelyett, hogy javulna. Eddig a direktor nagyon rendesen viselte magát. A múlt hét végéig pontosan kifizette a gázsikat, pedig nyilvánvaló volt, hogy minden este ráfizet. Most szombaton aztán társulatával gyűlést hívott össze és őszintén feltárta a helyzetet. Kijelentette, hogy ilyen alapon nem tudja tovább vinni a dolgokat, de hajlandó részes alapon két-három hétig előadásokat tartani, hátha azalatt megfordul a szerencse. Mi belementünk. Most aztán konzorciummá alakultunk és a vállalkozást közvagyonnak deklaráltuk, noha sokkal helyesebb lett volna köznyomornak nevezni, mert most a kiadások levonása után esténként ki-ki körülbelül tizennyolc pennyt kap. A direktor három részt kap összesen, egyet mint direktor, egyet mint színész és egyet, hogy három legyen. Minden más tag egy-egy részt kap. Képtelenség kijönni a pénzemből, pedig most egy hét alatt sem költök annyit, amennyit valaha egy ebédért kifizettem…”
Egy héttel később a konzorcium felbomlott. Átmentem egy másik társulathoz, ahol éppen alkalmazást tudtam kapni. Innen írtam a következőket:
„…Igyekszem a fejemet a víz felett tartani. Ez az életem jellemzése. Ha egy kicsit rosszabbodik a helyzet, végem van. Most már semmi pénzem a világon nincs. A múlt héten igen szomorú eset történt. A hős-színészünk szívbajban hirtelen meghalt. A felesége és két gyereke szörnyű nyomorban maradt hátra. Ha ismert színész lett volna Londonban, aki egy fél életen keresztül megkapja a maga évi – mondjuk – háromezer fontos gázsiját, a színházi sajtó szívtépő felhívásokkal fordult volna a közönséghez, barátai gavalléros leveleket írtak volna a napilapokhoz, felajánlván ennyi meg ennyi hozzájárulást a család támogatásához, és a színházak előadásokat rendeztek volna dupla helyárakkal, hogy a jövedelmet adósságainak és a temetési költségeknek kifizetésére fordítsák. Mivel azonban sohasem keresett életében heti két fontnál többet, a Jótékonyság nemtőjét nem igen lehetett rávenni, hogy az esetnek valami kis érdeklődést szenteljen. Az özvegy most abból tartja el magát és gyerekeit, hogy mosni jár. Alamizsnáért nem fordul sehova. Mikor megemlítették előtte, hogy jószívű emberekhez fordulhatna, haragra gerjedt és olyasmit kezdett beszélni, hogy sokkal jobban tiszteli elhalt férje mesterségét, semhogy ezt a mesterséget kéregetés ürügyéül használhatná fel…”
Ez a társulat is fuldoklott. Az az esztendő különben is nagyon nehéz színházi esztendő volt. A gazdasági élet ellanyhult, és a jövedelmükben megcsappant háztartások legelsősorban a szórakozás költségeit törölték a házi mérlegből. Egyenként váltam meg minden értéknek nevezhető tárgyamtól. Ha egy helységből elutaztunk, a zálogházban tett látogatás már úgy hozzátartozott a búcsúhoz, mint a csomagolás. Úgy kószáltam végig a vidéki helyeken, mint a roncsolt hajó a viharos árban, és utamat azok a tárgyak jelezték, amelyeket kidobtam a fedélzetről, hogy el ne süllyedjek. Egyik helyen ott maradt az órám, a másik helyen az óraláncom. A gyűrűm itt, egy öltözet ruhám ott. Írókészlet, ceruzatok egymásután maradoztak el. Így múlt az idő, vagy jobban mondva: így múlt el kis felszerelésem május elejéig, mikor az alábbi és egyszersmind utolsó levelet írtam Londonba:
„Drága Jim – éljen! Végre meg vagyok mentve. Azt hiszem, már igazán itt volt az ideje. Már attól tartottam, hogy az angol színészetnek nélkülem kell boldogulnia. De most már rendben vagyok. Új társulatnál játszom. Múlt szombaton érkeztem ide. A színház kitűnően megy. A direktor nagyszerű ember, és jó üzletember is. Érti a mesterségét. Hirdet és reklámoz jobbra-balra, nem kímél színlapokra semmi pénzt és általában kitűnően dolgozik. Nagyon kellemes fickó különben, sőt, úgy látszik, intelligens is, mert engem nagyra becsül. Minden különösebb teketória nélkül szerződtetett, miután szerződtetési körútján játszani látott. Jellemszerepeket játszom heti harmincöt shilling gázsival. A direktor aktív kapitány volt, tehát volt katonatiszt és tetőtől-talpig úriember. A tagokkal nem gorombáskodik és mindenki szereti. Bejárja egész Észak-Angliát, játszik minden nagyobb lancashire-i és yorkshire-i városban, télire pedig felvisz bennünket Londonba. Ajánlatot kaptam tőle, hogy heti két font öt shillinget fizet, ha egy évre lekötöm magam. De én azt feleltem, hogy még meggondolom. Mindig jobb ilyenkor húzni egy kicsit a dolgot. De persze alá fogom írni a szerződést. Most nem írhatok többet. Éppen a direktorral megyek vacsorázni. Itt három hétig maradunk, aztán megyünk tovább. A lakásom nagyon kényelmes…”
Ezt írtam kedden. Szombaton délben tizenkettőkor megjelentünk a színháznál a gázsiért. A kapitány nem volt ott. Elment délelőtt valami helyi előkelőséget meglátogatni, egy afféle szomszéd birtokost, akivel nagyon jó barátságot tartott fenn. Erről a látogatásról még nem tért vissza. A főrendező megnyugtatott bennünket, hogy estére biztosan megjön és előadás után mindenki megkapja a gázsiját.
Este tehát, mikor az előadás befejeződött, mind összegyűltünk a színpadon és vártunk. Vártunk körülbelül tíz percet, mikor az apaszínész, aki elszaladt egy pohár sörre, ijedt arccal jött vissza és azt újságolta, hogy most beszélt a vasúti pénztárossal, aki azt mesélte, hogy a kapitány még reggel elutazott Londonba. Ugyanekkor a színházi szolgának eszébe jutott, hogy látta a főrendezőt, amint közvetlenül az előadás megkezdése után egy kis kofferrel eltávozott a színházból.
Visszamentem az öltözőbe, batyuba kötöttem a holmimat és lejöttem. A többiek még ott álltak a színpadon és halkan, izgatottan beszélgettek. Szó nélkül eljöttem közöttük és egyenesen a színpadi ajtóhoz tartottam. Olyan rugóra járó ajtó volt, amely magától csukódik. Kinyitottam és a lábammal nyitva tartottam, amíg megállottam egy percre és kitekintettem az éjszakába. Akkor felgyűrtem a kabátom gallérját és kiléptem az utcára. A színpad ajtaja hangosan becsapódott mögöttem. És én azóta színpadi ajtót nem nyitottam ki többet.
Vége