XVI. FEJEZET
A színjátszás mint olyan
Ha még két régi levelemből idézek, minden elmondandót elmondtam a vidéki állandó társulatról. Az első levelet akkor írtam, mikor a vendég elutazott a szomszéd városba, a másodikat körülbelül két héttel később.
„…A vendégművész szombaton elutazott. Míg itt volt, kitűnően ment a színház és ezen nem is csodálkozom. A szegény vidékiek végre igazi színjátszást láthattak. Ha a vidéki közönség nem jár színházba, azon nem lehet csodálkozni, hiszen színészet örve alatt rendesen valóságos kutyakomédiát mutatnak neki. Kétségbeejt, mikor azt hallom magyarázni, hogy a vidéki színpad milyen áldásos iskola a fiatal színészeknek. Az igazság az, hogy két hónap egy vidéki társulatnál kiöli az emberből a színészkedés leghalványabb szikráját is. Még az sem érne semmit, ha az embernek ideje maradna a szerepek magolásán kívül egyébre is. Saját felfogását úgysem engednék érvényesíteni soha. Mihelyt az ember elkezd gondolkozni, azonnal felkérik, hogy keressen más szerződést magának. A legcsekélyebb természetességet vagy eredetiséget azonnal tudatlanságnak bélyegzik. Minden szerepet a kitaposott szabályok és hagyományok szerint kell végigjátszani. És micsoda szabályok és micsoda hagyományok ezek! A paprikajancsi szabályai és a csepűrágók hagyományai. A drámai művészet tetőpontja nem felfelé keresendő, hanem a kísérteties pincehangban. Komikum annyit tesz, mint vörös orrot ragasztani és végigbotlani a színpadon. A szenvedélytől mindenki egy órára bereked, és akinek nincs akkora tüdeje, mint egy országgyűlési képviselőnek, az a tragédiákkal meg se próbálkozzék. A vendégművész mindezt mintha egy csapásra megváltoztatta volna. Új szellemet öntött mindenkibe, és akivel jelenése volt, az jobban játszott, mintsem önmagáról valaha is fel merte volna tételezni. Ez volt az első eset, hogy olyan valakivel játszottam, akit színésznek lehetett nevezni, és ez valósággal szenzáció volt számomra. Megállapíthattam magamban, hogy teljesen másképpen játszom, mint egyébként szoktam. Mintha tüze és komolysága rámragadt volna, az egész jelenet mintegy valósággá vált, és én először éltem át a szerepemet. Márpedig ez a legtöbb, amit bárki elérhet a színpadon. Itt azonban vigyázni kell. Hogy a színész valósággal azzá az emberré váljék, akit alakít – az esztelenség. Kötve hiszem, hogy ilyesmi józaneszű ember fejében megfordulhat. Ez olyan nevetséges, hogy kár rajta vitatkozni. Tessék elképzelni egy egész társulatot, akik egyszerre elfelejtik, hogy csak színészek, és egyszerre mind az alakított személyeknek képzelnék magukat. A szerep szövege és a játékok egyszerre kiesnének a darab menetéből. Mindnyájan azt mondanák és tennék, amit logikusnak találnának, és pedig akkor, mikor éppen logikusan eszükbe jutna, és így néha mindenki egyszerre beszélne, néha pedig némán és mozdulatlanul állna valamennyi. Az ilyen színészi átélés sohasem járulna hozzá semmiféle színpadi illúzió keltéséhez. Rálépnének a rivaldára és rátámaszkodnának a háttérben a hegycsúcsokra. Nagyszerű előadás lenne, de nem sokáig tartana. Az első felvonás vége előtt már a rendőrséget kellene segítségül hívni. Mert ha nem jönne a rendőrség, akkor a drámai hős a fél társulatot lemészárolná, a szerelmes színész megszökne a társalgási színésznővel és a kellékékszerekkel, az apaszínész pedig megtört szívvel holtan rogyna össze. Hogy az igazgató mit csinálna a második előadáson, azt nem is tudom elképzelni. Ha egyáltalában kinyitná a színházat, bizonyára kiállana a függöny elé és így konferálna: „Hölgyeim és uraim, bocsánatot kell kérnem azért a tökéletlenségért, amellyel a ma esti darabot eljátsszuk önök előtt. A tegnapi előadás olyan bámulatosan realisztikus volt, hogy csak az operettkomikus és egy segédszínész maradtak a színház rendelkezésére. De össze tudunk szedni egész csomó hullát a színház körül. Ezekkel és a két említett úrral tehát minden tőlünk telhetőt el fogunk követni”. A dolog nem így áll. Az embernek még akkor sem szabad megfeledkeznie a maga mivoltáról, mikor otthon tanulja a szerepet. A nagy művész, mikor alakít, egyáltalán nem felejti el, hogy ő: az ő. Eszeágában sincs azt hinni, hogy ő valaki más. Effélét csak elmebajosok gondolhatnak. A nagy művészben azonban olyan óriási emberismeret lakik, hogy minden emberi gondolatba és érzésbe bele tud helyezkedni. Miután kirajzolta magának azt a bizonyos jellemet, amelyet alakítania kell, azt lelki rajzban mindenféle helyzet körülményei között követni tudja. De még az ilyen meggondolásokat is kívül kell hagyni, ha a művész a színpadra lép. A színpadon az elmének mindenféle zavaró mellékzöngétől tisztának kell lennie. A művész a színpadon már csak tanulmányainak tömör kivonatát adja elénk, és ha egyszer a függöny felment, már csak a hideg fej és a jó emlékezőtehetség az egyedüli eszközei. Persze hogy éreznie kell, amit játszik. Az érzés a színjátszás lélegzete. Az érzés azt adja a színésznek, amit Pygmalion Aphroditétől kapott: az érzés életet ad a szobornak. De ez az érzés éppen úgy az emlékezőtehetség szolgálatában áll, mint a többi dolog. A színpad sokkal csináltabb, semhogy az indulatok természetes úton fognák el azt, aki a színpadon ágál. A szenvedélyeket az akaraterő ébreszti és szünteti azokkal a szavakkal és játékokkal együtt, amelyek kísérik őket…”
„…Múlt kedden nagy szenzációt keltettem. Azt a szerepet játszottam, amelyben egyik kollégámmal az a bizonyos baleset történt, ő pedig az intrikust játszotta, aki álmomban le akar szúrni. (A régi intrikus nemsokára azután, hogy a másiknak a szemét kiütötte, megvált a társulattól.) Egyszóval minden rendben folyt le, én a színpad hátterében egy takarón feküdtem, mikor ő jött és késével fölém hajlott. Én csak aludtam ott csendesen és vártam a végszavamat, hogy felébredhessek, közben fontolgattam magamban, hogyan fogok hirtelen felpattanni. Ekkor lopva kinyitottam a szememet és rápillantottam az intrikus arcára. Lehet, hogy nem volt igazam. Lehet, hogy az arckifejezése csak az alakítással járt. Lehet, hogy csak a képzelődés dolgozott bennem. Azóta már kétségeim vannak, de akkor ez a gondolat villant át a fejemben: „Ez az ember bosszút akar állni rajtam, hogy most én játszom az ő szerepét, és most ki fogja ütni a szememet cserébe azért, hogy az ő szemét kiütötték”. Abban a pillanatban felugrottam és kicsavartam kezéből a kést. Ott állottunk egymással szemközt, egyikünk sem szólott és egyikünk sem csinált semmit. Ő elsápadt a festék alatt és tetőtől-talpig reszketett. Hogy meddig álltunk így mozdulatlanul, nem tudom. Csak arra a zajra ocsúdtam fel, hogy a függönyt leeresztették. Egészen addig, míg a kést kicsavartam a kezéből, minden a darab előírása szerint történt. Ekkor torkon kellett volna ragadnom és egy nyolcsoros monológot kellett volna szavalnom. De azt hiszem, ez a rögtönzött tabló sokkal hatásosabb volt. A taps valósággal viharzott és mindenki gratulált a sikeremhez. „A vége ugyan elmaradt” – mondta a direktor –, „de az nem baj. Azt hiszem, kicsit izgatott voltál, de mindenesetre fényesen játszottál, fiam”. Én persze nem mondtam meg, hogy tulajdonképpen nem is játszottam…”
Ezután egy kis vándortársulathoz csatlakoztam, mint szerelmes színész. A szerződtetési ajánlatot fényes alkalomnak tekintettem és Horatius tanácsát követve üstökön is ragadtam. (Nem tudom pontosan, ki tanácsolta, azért fogtam rá ezt a kifejezést Horatiusra, hogy kikerüljem az ellentmondásokat.) Egyszóval egy vasárnap reggel összepakoltam a kosaramat, körüljártam a városban és mindenkivel kezet szorítottam, nem is minden sajnálkozás nélkül, mert kevés ember van a világon, akinek hosszú együttlét után meghatottság nélkül tudunk istenhozzádot mondani. Alkonyattájt aztán, mikor a szép nyári nap már lefelé hajlott és a városka tornyában megcsendültek a harangok, én elrobogtam, vagyis nem én, hanem a lokomotív. A városka és népe mindenesetre eltűnt a távolban, hogy soha viszont ne lássam többé.
A színész mindig vasárnap utazik. Angliában vasárnap nincs előadás és így a színész a vasárnapi utazással nem mulaszt semmit. A vándortársulatok szombaton este még az egyik helységben játszanak és hétfőn reggel már egy másik helyen készülődnek az esti előadásra. A színész az ország egyik végéről úgy utazhatik új társulatához az ország másik végébe, hogy egyetlen előadást sem mulaszt közben. Ismertem egy embert, aki szombaton még Cornwallban játszott és hétfőn már Invernessben. De ha e tekintetben alkalmatos is, minden más tekintetben nagyon kényelmetlen a vasárnapi utazás. A nagyon vallásos embereket megnyugtathatom, hogy ez a bűn magában hordja büntetését. Különösen az olyan utas számára, aki a lelkiismeretét is magával hordja. Már pedig a régi szép időkben magam is olyan szerencsétlen voltam, hogy a lelkiismeretem mindig velem utazott.
Igen kényelmetlenné tud válni az a lelkiismeret, ha folyton velünk van. Mindig okoskodik, mindenbe beleszól, a kákán is csomót keres. Nem nagyon barátságos társaság. Úgy látszik, örömét leli abban, hogy mennél többet okvetetlenkedjék és tulajdonosának annyi kényelmetlenséget okozzon, amennyit csak lehetséges. Ezeken a vasárnapi utazásokon az én lelkiismeretem rendkívül izgága módon viselkedett. Ha valami szelíd öregúr, aki szemközt ült velem a kocsiban, rámtekintett, rögtön azt éreztem, hogy néma szemrehányás van a tekintetében. Szégyenkeztem és nyomorultnak éreztem magam. Az nem jutott eszembe, hogy ő éppen olyan hibás, mint én, és hogy nekem éppen annyi okom van megdöbbenni az ő bűnösségén, mint neki az enyémen. Aztán az jutott eszembe, hogy mit szólna szegény jó nagynéném, ha most látna engem. Nem mintha bármi tekintetben fontos lett volna, amit nagynéném mondhatott, hanem ez a kérdés éppen azoknak a kicsinyes bosszantásoknak a sorába tartozik, amelyekkel a lelkiismeret macerálja az embert. Úgyszólván meg voltam győződve, hogy mindenki megvet és ujjával mutat rám. Hogy a megvetésnek milyen ujja van, azt nem tudom. Én csak azt éreztem, hogy a megvetés ujja az az ujj, amely rámmutat. Elkeserítő benső öröm minden állomáson ezt suttogta kajánul a fülembe: „Látod, te elvetemedett gazember, ezek a szegény portások és hordárok most mind nyugodtan szundikálnának a templom padjaiban, ha te nem volnál”. És ha a vonat fütyült, lelkiismeretem még hozzátette: „Ha te meg a hozzád hasonló aljas lelkek nem lennének, ez a szegény mogorva, olajfoltos mozdonyvezető most ünneplő ruhájában lustálkodva támaszkodnék egy lámpaoszlopnak az utca sarkán”. Az ilyen gondolatok valósággal az őrületbe kergettek a bosszantásukkal.
Útitársaim rendesen arra terelték a beszédet, hogy nagybeteg rokonukat sietnek meglátogatni. Én is ezt hazudhattam volna, de az átkozott kosár miatt nem tehettem. Még egy riporter füllentő leleményessége sem tudta volna agyonhazudni ezt a szekrénynagyságú kosarat. Mondhattam volna ugyan, hogy a kosárban néhány apró ajándékot viszek a szegény betegnek, de senki sem hitte volna el és így egy kitűnő hazugság kárba veszett volna.
De a vasárnapi utazás nemcsak a vallásosan nevelt és lelkiismeretes embereknek okoz bosszúságot. Te is kényelmetlennek találnád, nyájas olvasóm. Az egész dolognak van valami elnyomott, temetési menetszerű hangulata, ami önkénytelenül mélabússá teszi a lelket. A vasúti utazás megszokott külső képe mindenütt hiányzik. Sehol zsúfolt perronok. Sehol podgyászhalmok. Sehol újságárusok. A vasúti vendéglők mintha egészen másféle helyiségekké váltak volna és a kiszolgáló kisasszonyok még a szokottnál is gőgösebbek. Mikor megérkezel utad végcéljához, mintha egy holt városban szállanál ki. Néptelen utcákon haladsz a szálló felé. Sehol egy lélek se. Bemégy a kávéházba, ahol nincs rajtad kívül senki. Kisvártatva betekint a pincér. Úgy sóvárogsz utána, mint társa után az árva. Szeretnél a nyakába borulni és minden bajodat elmondani neki. Megpróbálod társalgásba vonni, hogy ott maradjon, mert félsz egyedül. De ő nem osztja meg érzéseit veled: egytagú szavakkal felel minden kérdésre és a lehető leggyorsabban eltávozik. Kimégy sétálni. Az utcák sötétek és hallgatagok. Még nyomorúságosabban térsz vissza, mint ahogy elindultál. Vacsorát rendelsz, de nincs étvágyad, és mire hozzák, nem tudsz enni. Korán felmégy a szobádba, de nem tudsz elaludni. Ott fekszel és tűnődöl, hogy vajon mennyit fog kitenni a számla, és mialatt ezek a gondolatok lágyan álomba ringatnak, álmodban megjelenik a tulajdonos, és mivel száznyolcvanhét font kilenc shilling négy és fél pennyt követel, meggyilkolod és egy szál hálóingben rettegve menekülsz a szállodából. Fizetés nélkül.