Jerome K. Jerome: Kulisszák titkai (15)

Bosszú

Kivonat egy másik levélből:

„…Félek, hogy megint szívességre foglak kérni: egy új parókára van szükségem. Azt hittem, hogy szerelmes szerepeket egészen jól eljátszhatok a saját hajammal, de azt mondják, hogy a saját hajam nem elég világos. Szeretnék olyan ügyes lenni parókakérdésekben, mint az apaszínészünk. Ha komoly szerepet játszik, rendesen teszi fel a parókát, ha komikus akar lenni, akkor megfordítja és a tarkót húzza a homlokára. De a parókáról jut eszembe az a baleset, amely a minap az igazgatóval történt. Már felül van az ötvenen, de mindenáron fiatal fiúkat akar játszani. Most szombaton este is ő játszotta a szerelmes szerepet egy klasszikus vígjátékban. Háromszögletű kalap volt a fején. „Ki ez a feltűnően csinos, szőke fiú?” kérdi szerepe szerint a hősnő a barátnőjét. „Ó, ez az a Sir Harry Monfort, aki oly hősiesen mentette meg a herceg életét. Ő a sereg legifjabb, de egyben leghíresebb tisztje.” Mire a hősnő visszasúg: „Ah, mily érdekes ifjú, beszélni vágyom vele, szólj neki, Leonora.” Leonora tehát szólt neki és a direktor odalépkedett. A hősnő közelében csupa csapongó ifjonti kecs vett erőt rajta. „Ah, szívem hölgye…”, mondotta és mély bókot vágva, kalpagjával söpörte a földet. De mindjárt meg is ijedt, mert a nézőtérről hangos kacagás hangzott feléje. Akkor vette észre, hogy a kalappal együtt a parókát is levette a fejéről. Ott állt a közönség előtt tükörsima, kopasz fejjel. Térjünk most át arra, hogy a múlt héten majdnem felruccantam Londonba. Három szabad napom volt egymásután. De az útiköltség felemésztette volna egy félheti gázsimat, ezért megelégedtem azzal, hogy átránduljak a szomszédos B. városba és benézzek a színházba. Ott találtam W. barátunkat, aki megházasodott, egy szubrettet vett feleségül. Az asszony azonban csak Aberdeenbe kapott szerződést, és a fiatal pár most már három hónapja nem látta egymást. Alig egyéves házasok. Öreg férjek még csak lenyelik a színészet ilyen kellemetlenségeit, de szegény barátunk nagyon a szívére veszi a dolgot. Mégsem tud segíteni rajta. Amíg lehetett, együtt pályáztak, de aztán kikoptak és olyan rosszul ment a dolguk, hogy kénytelenek voltak külön-külön a legelső szerződést elfogadni. Ja igaz, el kell mondanom a súgót. Emlékszel még, hogy a súgó miatt a múltkor megbüntettek. Akkor megírtam neked, hogy ezt még megadom neki. Hát meg is adtam, helyesebben megadtuk: én és még egy kollégám, akinek szintén volt vele számolni valója, mert ez a súgó egy hencegő, szemtelen fickó, akit mindenki utál. Egyszóval a súgó nagyon utánavetette magát egy bizonyos Pinkeen kisasszonynak, akinek a papája kovács és a műhelyük a színház tőszomszédságában van. Az öreg kovács nem sejtett a dologról semmit és a fiatalok a legravaszabb dolgokat eszelték ki, hogy találkozhassanak egymással. Az egyik öltözőnek az ablaka pont szemközt van a kovácsék házának az egyik lépcsőházi ablakával. A súgó meg a lány gyakran beszéltek az ablakokon keresztül, sőt a súgó azt is megtette, hogy mikor a kovács nem volt otthon, egy szál deszkát tett át a két ablak között és átmászott a lányhoz. Elég az hozzá, hogy véletlenül a kezünkbe került a lány egy levele. Utánozva ezt az írást, egy levelet hamisítottunk a lány nevében, hogy a papája nincs otthon, fontos beszélni valója lenne és a súgó jöjjön át egy deszkán és várjon, míg a lány jön. Ezt a levelet közvetlen próba előtt odaadtuk egy kisfiúnak, és adtunk neki két pennyt, hogy kézbesítse a súgónak. Mi persze leselkedtünk. Mihelyt a súgó átment a deszkán és beért a kovácsék házába, rögtön visszahúztuk a deszkát és becsuktuk az öltöző ablakát. Majd lementünk a színpadra. Ahogy telt az idő, egyre izgatottabb lett a színpadon várakozó társulat. A direktor mérgesen találgatta, hogy hol az isten csudájában lehet ilyenkor a súgó, mikor tudja, hogy próbája van. A színházi szolgát el is küldte, hogy nézzen be minden kocsmába és a lakására is. Akármi baja van, legalább a súgókönyvet adja elé, amely a zsebében maradt, mert súgókönyv nélkül nem tudunk próbálni. De sem súgó, sem súgókönyv nem volt sehol. A direktor képéből kikelve kiabálta, hogy vele nem lehet a bolondját járatni, és a súgó el lehet készülve öt shilling büntetésre. Végre egy jó óra múlva rettentő dühösen megjött a súgó. Minden felvilágosítást megtagadott. Csak azt lehetett belőle kihúzni, hogy ha tudná, melyik csinálta, annak azonnal kitekerné a nyakát. De megtudtunk sokat később más úton. A színházi szolgának elmondta a kovácsinas, hogy a súgó háromnegyed óra hosszat várt az ablakban, meg se mert moccanni, akkor feljött a kovács, és megkérdezte tőle, hogy mit akar itt. Ebből napokig tartó, rettentő botrány kerekedett, a kovács lányának meg kellett esküdni, hogy sohasem beszél többet ezzel az emberrel, aki ennyire kompromittálta, a kovácsfamília négy tagbaszakadt férfitagja pedig egybehangzóan kijelentette, hogy a súgót iszonyúan meg fogják verni. Az inas jellemzése szerint mind a négy ember olyan, hogy fenyegetésüket komolyan kell venni. Ezt aztán kötelességünknek tartottuk a súgónak elmondani.”

A levél további része már nem színházi érdekű. Itt van azonban egy másik levél. Ezt négy hónappal azután írtam, hogy megérkeztem a társulathoz.

„A múlt héten nem írhattam, mert nagyon el voltam foglalva. X., a híres londoni színész vendégszerepelt két hétig nálunk. Tizennyolc különböző szereppel jött le és nekünk csak egy hetünk volt, hogy erre a tizennyolc darabra elkészüljünk. Volt próba reggel tízkor, még egy próba délután háromkor és még egy próba előadás után este tizenegy órakor. Eleinte lelkiismeretesen nekiálltam minden szerepnek és szorgalmasan tanultam őket. De csakhamar azt vettem észre, hogy valamennyi szerep összevissza keveredik a fejemben és mennél jobban próbálom tisztázni, hogy melyik mondat melyik szerepben van, annál jobban belezavarodtam. A próbán Shakespearet mondtam bele a bohózatba és a bohózat legnagyobb részét öt dráma fontos részeivel egyetemben leginkább a vígjátékban mondtam el. Ekkor a főrendező próbált kiigazítani, de ettől ő is belekeveredett és végül azt kérdezte, hogy van-e valaki, aki meg tudná mondani, hogy melyik darabot próbáljuk most tulajdonképpen. A primadonna meg a jellemszínész azt mondták, hogy az egyik vígjátékot, mi, többiek pedig úgy össze voltunk zavarodva, hogy egyáltalában nem is volt semmi véleményünk. Ez a munka annyira túlfeszített, hogy most azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy leány. Az apaszínész… De erre majd később térek rá. A munkámat még súlyosbította, hogy mivel a sihederszínészt baleset érte, összes szerepeit nekem kellett átvenni. Az egyik szerepében aludnia kellett s az intrikus bejött, hogy álmában leszúrja. De a darab szerint az intrikus addig monologizál az alvó ember fölött, amíg az alvó éppen a tőr felemelése pillanatában felébred, és erre nagy dulakodás keletkezik. A legutóbbi előadáson az intrikus alighanem be volt rúgva, mindenesetre az történt, hogy verekedés közben kiütötte a sihederszínész félszemét, aki ezzel egész életére tönkre van téve. Régi szerepkörét nem játszhatja többé és csak olyan szerepeket kaphat, amelyekben a külső megjelenés nem fontos. Most szegény nagyon el van keseredve, és főként engem gyűlöl, aki szerepeit átvettem. Pedig nincs igaza. A szerepeit szívesen elengedtem volna, sokkal több dolgom van velük, mint amennyit megérnek. Jobb szeretnék megmaradni eddigi szerepeim mellett. Egyszóval az apaszínészről akartam elmondani valamit. Az öreg mindig azzal hencegett, hogy tíz éve nem tanult már szerepet. Nem tudom ugyan, hogy mi van ezen dicsekedni való, de ő nyilvánvalóan rendkívül ügyes és imponáló dolognak tartotta, hogy tíz éve nem tanult szerepet. Sőt le is nézett mindenkit, aki szerepet tanult. Elképzelheted ezek után, hogyan érezte magát, mikor tizenhat nagy szerepet nyomtak egyszerre a kezébe, amelyek közül tizenegyet még csak hallomásból sem ismert. Hozzá meg azt üzente neki az igazgatóság, hogy jövő keddre betűről-betűre tudnia kell a szerepeket. Megfigyeltük, hogy ez időtájt nem volt nagyon beszédes. Egyébként igen sokat szokott fecsegni, de most, ahogy pillantása a szerepcsomóra esik, hirtelen tűnődő és elvont kifejezés ült az arcára. Nem is csatlakozott ahhoz a hangos káromkodó kórushoz, amelyet a társulat apraja-nagyja egyaránt zengett. Én voltam az egyetlen, aki előtt mégis tett egy megjegyzést, mert véletlenül éppen a színészbejárónál állottam, mikor ő ott elhaladt. Kihúzta zsebéből a szerepcsomót és megmutatta. „Jó kis csomó, mi?” – mondotta. – „Most hazamegyek és mind megtanulom.” És szomorú, fakó mosollyal lassan eltávozott. Ez történt szombaton este. Hétfőn reggel tízkor a próbán találkozott a társulat. Nélküle próbáltunk tizenegyig, de ekkor már erősen szükség volt rá és ezért egy fiút küldtünk a lakására megnézni, hogy mi van vele. Türelmesen vártunk egy negyedórát, mire a fiú egyedül tért vissza. Azt a hírt hozta, hogy az öreg vasárnap óta nem is fordult meg a lakásán. A háziasszony elmondta, hogy vasárnap, mikor ő elment hazulról, az öreg a szerepeit tanulmányozta, de mire vasárnap este hazatért, a lakója nem volt sehol. Helyette egy levél várta a háziasszonyt, amit most odaadott a fiúnak. A direktor átvette és mohón belemerült. Már az első mondatnál rémülten kiáltott fel, mikor pedig végigolvasta, a levél kiesett a kezéből. Ő maga egy székbe rogyott és olyan megdöbbenten és kábultan nézett maga elé, mint aki valami borzalmas hírt hallott, de még nem tudja teljes súlyával felfogni a szörnyű valóságot. Rajtam kellemetlen borzadás futott végig. Borzasztó élénkséggel rajzolódott elém az a szomoru, fakó mosoly, amelyet az öregúr arcán csak nemrégen láttam átsuhanni. Öreg volt már és gyenge. Már nem mondhatta a magáénak a fiatalság ruganyos erejét, amely győzi a gondot és munkát. A lelki egyensúlya, úgy látszik, mindig is gyenge volt. Hát most energiájának váratlan és súlyos provokálása ennyire felborította ezt az egyensúlyt? Szegény öreg tehát fegyvert ragadott bajainak viharában és végzett a bajokkal is, magával is? Vajon most tátongóan elmetszett nyakkal fekszik valami csendes zugban, vagy a mély vizek takarója alatt alussza utolsó álmát? És levele már a túlvilágról szóló utolsó istenhozzád? Villámként cikáztak át fejemen ezek a gondolatok, mialatt felszedtem a levelet, hogy elolvassam. A levél így szólt: „Kedves Asszonyom! A félnégyes vonattal utazom Londonba és nem is jövök többet vissza. Majd megírom a címet, hogy a holmimat hova küldje utánam. Egy pár csizmám Jupp cipésznél maradt, hogy talpalja meg, legyen szíves ezt majd elhozatni, aztán nem találok egy hálóinget sem, D. betű van belehímezve. Ha a színháztól keresnek, mondja meg nekik, hogy menjenek a fenébe. Tizenhat szerepet egy hét alatt ne színészekkel, hanem acélgépekkel tanultassanak be. Üdvözlettel D…” A levéltől végre megkönnyebbültem, de csak én, a direktor nem nagyon. Mikor megdöbbenéséből magához tért, kifejezte véleményét az ilyen eljárás felett, de ezt a véleményt én itt nem óhajtom ismételni. Most jött aztán a haddelhadd. A drámai hős, aki a vendégszereplés miatt minden dolga alól felmentettnek érezte magát és édes nyugalommal sétálgatott fel és alá a színház előtt, most kénytelen volt az apaszínész összes szerepeit átvenni. Nincs valami rózsás hangulatban, azt mondhatom. Öröm ránézni, olyan dühös. Egy hét múlva már jön ugyan az újonnan szerződtetett apaszínész, de ennek a hős már nem sok hasznát veszi, mert akkor már későn lesz. A vendégművész akkor már nem lesz itt.”