XIV. FEJEZET
Vándorszínészet
Annál a társulatnál, amelyhez ezután szerződtem le, életem legboldogtalanabb idejét töltöttem el. Élményeim kiviláglanak a következő levélrészletből.
„Drága Jim, ha még sokáig maradok ennél a társulatnál, meg fogok őrülni. Ki kell innen kerülnöm olyan hamar, ahogy csak lehet. A legrémesebb állapot ez, amit elképzelhetsz magadnak. Egy londoni hőköm-színház valóságos Comédie Française ehhez képest. A társulatnak sem művészeti igazgatója, sem rendezője nincs. De nem panaszkodnék, ha csak ez volna a baj. Csakhogy mi ragasztjuk ki a színlapokat, este mi állítjuk fel a díszleteket és mi szedjük be a jegyekért a pénzt. Igaz, hogy az utóbbi aránylag még a legkönnyebb feladat. Szerepkörök nincsenek. Mindenki játszik mindent. A szerepek a legnagyobb pártatlansággal kerülnek kiosztásra. Hasonló pártatlanság érvényesül a gázsik terén is: mindnyájan egyformán egy-egy guinea fizetést húzunk. Már tudniillik elvben. Gyakorlatban úgy fest a dolog, hogy jövedelmünk kinek-kinek személyes ügyessége és erőszakoskodása szerint változik. Az eddig elért maximum tizenöt shillinget tesz ki. És ha esténként a közönségre nézek, még ezen az összegen is csodálkozom. A nézőtér puszta látásától meg lehet borzadni. Takarékosságból csak minden negyedik gázláng ég, és így olyan sötét van felvonásközökben is, hogy a néző csak tapogatódzva tud menni a széksorok között és ezek a széksorok minden este olyan üresek, hogy minden hang kettős, sőt háromszoros visszhangot ad, és ha ketten beszélünk a színpadon, tizenkét ember hangját hallani. Ha lenézek a színpadról, a földszinten össze-vissza húsz embert látok, ugyanannyian izegnek-mozognak és zajonganak a karzaton, a páholyokban két-három kis csoport bukkan fel itt-ott, s a boldogtalan jelenlévők között háttér gyanánt felmerednek a meztelen gerendák és a piszkos huzatok. Ilyen környezetben lehetetlen színészi munkát végezni. Az ember, úgy ahogy végigvergődik a szerepén, és a hallgatóság, amely egyáltalában nem titkolja, hogy első perctől kezdve súlyosan megbánta eljövetelét, éppen úgy örül, mikor vége van, mint maguk a színészek. Minden helységben körülbelül egy hetet töltünk és mindenütt ugyanazokat a darabokat játsszuk, ennélfogva szereptanulás és próba nincs. De bár inkább volna. Ennél a lesújtó egyhangúságnál még az is jobb volna. Már mikor a szerepeimet postán megkaptam, sejtenem kellett volna, milyen társulathoz kerülök. Rómeó és Júliában én játszom úgy Thibaldot, mint a gyógyszerészt, a Hamletben pedig én játszom Laertest, Osrickot és a második színészt. Egy darabban senki sem játszik két szerepnél kevesebbet. Ahogy megölnek bennünket, azonnal feltámadunk egy másik szerepben, még a ruháinkat is alig érünk rá kicserélni. Néha olyan gyorsan kell kijönnöm egy egészen más szerepben, hogy éppen csak szakállt ragaszthatok. Az egyszeri négerről szóló adoma jut eszembe, aki lincseléskor feltette a gazdája kalapját, hogy a lincselő fehérek egyikének nézzék. Ha a közönség, amennyiben egyáltalán van, meg akarja érteni a darabot, nagyon sokat kell gondolkoznia rajta, különösen ha Shakespeare-t már ismeri. Mi annyit javítottunk a darabjain, hogy ő maga is alig ismerne rájuk. Az útiköltségemet, amelyet megérkezésemkor meg kellett volna téríteniök, természetesen nem kaptam meg. Már fel is adtam a hiábavaló harcot érte.”
Néhány hét múlva hirtelen felbukkant az alkalom, hogy elszerződhetem és ezt az alkalmat természetesen két kézzel ragadtam meg. Egy nagyobb városon haladtunk keresztül, ahol egy másik, de nagyobb társulat állomásozott. Itt neszét vettem, hogy a társulat egyik színésze megvált a színháztól. Azonnal ajánlkoztam a direktornál, aki fel is vett. A másik direktornak voltaképpen kétheti felmondással tartoztam volna, de hát a fenforgó körülmények között ezt nem lehetett komolyan kívánni tőlem. Én bizony odaajándékoztam a Drury Lane színház világhírű tagjának mindazt a gázsit, amivel tartozott nekem és otthagytam. Nem hinném, hogy nagyon bánkódott utánam. Néhány shillinget mindenesetre megtakarított rajtam, mert a távozásom által keletkezett hézagot a zenekar egy tagjával pótolta, a zenekar létszámát pedig háromról kettőre apasztotta.
Új társulatom már nem volt daltársulat, hanem úgynevezett színikerületi társulat volt, amelynek megvolt a maga rendes pár városa, meghatározott szezonnal. Ezt úgyszólván állandó színháznak lehetett tekinteni. Nem akarom itt a kétféle társulat közötti párhuzamot részletesen megvonni előnyök és hátrányok szempontjából. Mindkét formának megvannak az előnyei és hátrányai nemcsak művészeti szempontból, hanem a színész egyéni szempontjaiból is. Én a magam részéről határozottan jobban szerettem a vándoréletet. Minden gond és nyomorúság ellenére volt valami ebben a folytonos változatosságban, a színhely és a környezet folytonos cserélgetésében, ami számomra a színészélet legnagyobb varázsát adta. Az ifjúság nagy dolgokban is, kis dolgokban is szereti a változatosságot. Aki még fiatal, azt tapasztalatai nem tehették még eléggé szkeptikussá és nem tették bizalmatlanná a Jövő iránt, amely minden szépet és jót meghozhat még. A fiatalember minden változásra úgy néz, mint a siker új reményére. A képzelet minden elutazáskor újra kifesti a gyönyörű jövőt és az ember minden kanyarodónál azt várja, hogy most fog feltűnni a szerencse kapuja.
Minden új városban és minden új társulatnál, ahová megérkeztem, azt éreztem, hogy tehetségem számára új lehetőségek nőnek ki a földből. Azt a lángelmét, amelyet az egyik város nem tudott felismerni, miért ne fedezhetné fel és miért ne ünnepelhetné egy másik város? És kisebb dolgokban is kellemes változásokat reméltem. Az új helyen kellemes cimborák, odaadó barátok várhattak, a nőtagok roppant kedvesek lehettek, a gázsi biztosabb. De már maga az utazás is, az új városok, az új színpadok, a Londonon való átutazás és az enyéim meglátogatása csupa külön gyönyörűsége volt annak az életnek, amelynek sanyarúságát ezek a kellemességek olyan hamar elfeledtették.
Ezért nem találtam kellemesnek, hogy egyetlen unalmas kisvárosba legyek szegezve hat hosszú hónapig egyhuzamban, ahol egy kártyapártin vagy kocsmabeli pletykákon kívül semmi szórakozásom nem akadt. A megállapodott vérmérsékletű vagy családos színészek számára viszont az volt az igazi. Némelyek a társulatban születtek, a társulatból házasodtak és a társulatban akartak meghalni is. Az egész színikerület jól ismerte őket. Érdeklődtek a város dolgai iránt, irántuk viszont érdeklődött az egész város, és jutalomjátékukra mindenki eljött. A színikerület minden városában megvolt a rendes lakásuk. Nem kellett attól félniök, ami daltársulati emberekkel nem egyszer megesett, hogy kis városokban való tartózkodásuk első napján elfelejtették frissen kibérelt hónapos szobájuk címét. Nem kósza vándornépség voltak, hanem megbízható polgárság, akiknek már megvolt a maguk társadalmi köre, sőt rokonsága. Lakásuk minden bútordarabját kívülről tudták. Lakásuk nem bútorozott szoba volt, hanem otthon, vagy legalábbis majdnem otthon, amennyire egy vidéki színésznek otthona lehet. Bizonyára éppen úgy szerették az egyhangúságot, mint amennyire a kis francia masamódné utálta. Vagy ahogy én nem szerettem.
Öt hónapig mégis csak itt maradtam és azzal töltöttem az időmet, hogy rengeteg levelet írtam Jim barátomnak. Amit ezekből a levelekből érdemes feljegyezni, az a következő részletben foglaltatik:
„…A munka nem nehéz. Először mindennap kaptam új szerepet, de aztán áttanulmányoztam a repertoárt és mind megtanultam azokat a szerepeket, amelyekről előre tudtam, hogy rám fognak jutni. Csak akkor van baj, ha valami jutalomjáték, vagy premier adódik. Ilyenkor, elég gazdag ruhatáram lévén, mindig nagyobb szerepet kapok. A legrémesebb az, hogy mindenki gatyázik. Senki egy szót sem beszél a szerepéből. Csak az értelmét mondják el körülbelül, és nekem ilyenkor végem van. Ha nem kapok végszót, sohasem tudom, hol tartunk. A minap is egy elég terjedelmes szerepet kaptam, azzal, hogy másnap el kell játszanom. Hajnalig tanultam. Délelőtt a próbán az operettkomikus, akinek a legtöbb jelenése volt velem, megkérdezte, hogyan megy a dolog. „Nem lesz semmi baj – feleltem –, a végszavakat pontosan megtanultam.” Erre ő így válaszolt: „Ugyan mit okoskodik a végszavakkal, egyetlen végszónak sem fogja semmi hasznát venni, én mindent a magam szavaival szoktam elmondani. Maga csak vigyázzon az értelmére.” Hát én vigyáztam is az értelmére, de esküszöm, hogy amit beszélt, abban én egy fikarcnyi értelmet sem találtam. Egészen biztos volt, hogy minden szó csakugyan az ő saját szava. Máig sem értem, hogy estünk át ezen az estén. Ha megakadtam, ő azonnal segített ilyenféle mondatokkal: „Na halljuk, mit akarsz mondani a papáról.” Vagy: „Még nem is mondtad el nekem, mit mondott Sarah.” Drága Jim, légy szíves, végy nekem kéz alatt egy trikót, mosasd ki és küldd el. Akármilyen öreg darab, jó lesz. Jövő hétfőn trikós szerepet kell játszanom és trikóban olyan rémesen vékonynak látszik a lábam, hogy muszáj alája felvenni valamit. Különben vettem egy felbecsülhetetlen értékű pár csizmát tizenöt shillingért. Szinte a derekamig ér a szára, igazi amerikai tengerészcsizma. Aranyzsinórral van szegve és bojt is van rajta, ha lovagot játszom. A szára tetejét barnára festem és nem teszek rá bojtot, ha vadászt alakítok. A torkát megroggyantom egy kicsit és a szára tetejét visszahajtom, ha Cromwellt játszom. De nagyon kell rá vigyáznom, mert a két szára mindig független akar lenni egymástól, és megesik, hogy míg az egyik lábam egy útonálló lába, addig a másik egy lovagé. Itt különben a színészek elég rendesen öltözködnek. A színháznak kitűnő ruhatára van. Kár, hogy a műsort a színigazgató állítja össze, és nem valami intelligensebb ember. Ha véletlenül előfordul az a csoda, hogy az igazgató nem egy teljesen ellenkező egyéniségű szerepet oszt a színészre, akkor biztos, hogy a színész olyan szerepet kap, amelyet már kihúztak a darabból. A helyesírással is baj van: a színész nevét mindig hibásan írják a színlapon. Hanem te, van itt egy nagyon édes kis valaki. A múltkor komoly pénzbírságra ítéltek, mert elkéstem a próbáról. A dolog úgy történt, hogy én ott voltam a próbán pontosan, csak átszaladtam hozzá egy kicsit és mikor visszajöttem, már túl voltak az én jelenésemen. Az egész marhaságot a súgó csinálta, mert tudta, hogy hol vagyok. Na, majd megadom neki.”