XIII. FEJEZET
Hónapos szobák
Az Eastern Line nevű angol vasúti társaság külön megfizettette velem a kosár útiköltségét. Azóta is gyűlölöm ezt a társaságot. A kosár túlhaladta az előírt súlyhatárt, azt belátom. De a színészek jó fogyasztók a vasúton, és egy kis tehertöbbletet nem kellene olyan szigorúan piszkálni. Bishopsgate állomáson különösen zordul bántak velem. Hiába magyaráztam nekik, hogy az egész poggyász nevetségesen könnyű. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a kosaramat rácsúsztassák egy bádoglapra, aztán megnézzenek valami mutatót, majd pedig megajándékozzanak egy cédulával, amelyre az volt ráírva, hogy „4 shilling 4 penny”. Én a cédulát szerénységből nem akartam elfogadni, de ők mindenáron rámsózták, mintha csak rendeltem volna náluk egy cédulát.
Utam célját, egy keleti mezővároskát, délben pillantottam meg. Életemben ennél halottabb helyet nem láttam. Ezek a kelet-angliai kis helyek mind halottak, de ezt klasszikus példának lehetett volna használni. Az állomáson nem volt egy árva lélek sem. Egyetlen árva bérkocsi álldogált ott egy szomorú gebével, amely lógó fejével és roggyant térdeivel a rezignált nyomorúság mintája gyanánt hatott. A kocsis nem volt sehol, bizonyára elmosta az eső, mely vigasztalanul csurdogált a világra. A holmimat a ruhatárban hagytam és nekivágtam gyalog, hogy egyenesen a színházhoz menjek. Utamon két-három zöld plakát mellett mentem el, amelyek fennen hirdették, hogy a Királyi Színház színpadán a londoni Drury Lane színház egyik világhírű tragikus színésze fogja eljátszani a III. Richardot és A hülye tanú című darab főszerepét. A plakát saját jól felfogott érdekükben arra kérte a helybelieket, hogy jegyeiket idejekorán váltsák meg. A színpadon ott találtam az egész társulatot, amely éppen olyan vigasztalannak látszott, mint az egész helység maga. Mindenki influenzás volt, maga a direktor is, akinek még arczsábája is volt az influenzához. Ő volt különben a Drury Lane színház ama világhírű tagja, akit a színlapok emlegettek.
Miután összes szerepeimből, amelyeket postán már eleve megkaptam, hevenyészett próbát tartottunk, elmentem lakást keresni. Azt már megállapítottam, hogy én vagyok az egyetlen ember a társulatnál, akivel együtt tudok lakni, akinek a társaságát elbírom.
A lakáskeresés kétségkívül nem a legkellemesebb momentuma a vidéki színészetnek. Órák hosszat kell mászkálni félreeső utcákban, bekancsalítani az ablakokon, dörömbölni ajtókon és várakozni küszöbökön. Az embernek közben az az érzése, hogy az egész utca csak őt figyeli, és akár gyanús kéregetőnek tartják, akár vízvezetéki pénzbeszedőnek, de mindenesetre mély megvetéssel szemlélik az ablakok mögül. A megfelelő lakást csak akkor lehet megtalálni, ha előbb már mindenütt voltál. Ha az egész lakáskeresés sorrendjét megfordítaná az ember, rögtön az első intrádára megtalálná a megfelelő lakást. De ez még soha senkinek sem sikerült, és még mindenki végigjárta az egész kálváriát. Először is ott vannak azok a lakások, amelyekért éppen a dupláját kérik annak, amit a lakáskereső előirányozott magának, és amelyeknél azt szokás mondani, hogy majd visszajössz, csak előbb megbeszéled valakivel. Aztán vannak azok a lakások, amelyeket éppen most adtak ki, vagy éppen most fognak kiadni, vagy éppen most nem adnak ki többet. Aztán azok, ahol csak egy fél ágy kiadó, mert a másik felében már van egy úriember, de az csak nappal használja, mert markőr a szemközti szálló kávéházában, vagy újságíró. Néhol azért nem kapod meg a szobát, mert nőtlen ember vagy, másutt azért, mert színészt nem akarnak; egyik helyen kikötik, hogy este ne légy otthon, másik helyen azt kötik ki, hogy legkésőbb tíz órára otthon légy. Néha mocskos, szurtos asszony nyit ajtót, szoknyájába kapaszkodó gyerekhaddal, akik irtózva néznek rád és azt hiszik, hogy te vagy az a csúnya mumus, akivel az anyjuk olyan rég fenyegeti őket, másutt az elnyomott férj jön ki a csengetésre, aki a füle tövét vakarja és végül arra kér, hogy inkább gyere el olyankor, mikor az asszony is otthon van. De a legrémesebb az a háziasszony, aki kiáll a kapuba, mikor elmégy, és figyeli, hogy hova mégy, úgy, hogy míg be nem fordulsz a sarkon, nem mersz sehol másutt bekopogtatni.
Minderre el voltam készülve, mikor nekivágtam. De tévedtem. Ez mind nem történt meg velem. A lakáskeresés nehézségeit radikálisan megszüntette az a tény, hogy nem volt mit keresni, mert kiadó szoba egyáltalán nem volt sehol. A kies városka lakóinak nyilván sohasem jutott eszükbe, hogy valaki valaha itt akarjon lakni. Ezen nem is csodálkozom. A Fő-utcán volt ugyan néhány fogadó, de vándorszínész nem engedheti meg magának, hogy fogadóban lakjék. Bútorozott szoba, vagy „Egy ágy kiadó” nem volt sehol. Minden uccát végigkutattam, de sehol egy cédulát nem tudtam felfedezni. Végre is utolsó kísérletképpen bementem tudakozódni egy péküzletbe. Nem volt semmi okom feltételezni, hogy minden iparosok között éppen a pék van legjobban informálva a lakosok magánügyeiről, de valahogyan ez volt a benyomásom. Nos, ez a benyomás mindjárt el is oszlott. Két péket is megkérdeztem, de mind a kettő csak mogorván rázta a fejét. Kétségbe voltam esve. És ekkor, ahogy felpillantottam az utcán, egy masamódüzlet ajtajából egy igen csinos arcocska mosolygott felém. Nem tudom, miért, de az arcocska reménnyel töltött el. Visszamosolyogtam és így szóltam:
– Kérem szépen, nem tetszik tudni egy kiadó szobát?
A csinos arcocska tulajdonosa nagyon meglepődött.
– Moszjő le akar telepedni a városban?
Moszjő sietett megmagyarázni, hogy színész. Madame erre még buzdítóbban mosolygott.
– Ó, én mindig úgy szerettem a színházat. De milyen régen voltam már színházban, istenem… London óta nem voltam. Uraságod ismerős Londonban? Istenem, mennyi színház van ott! És Párisban! Ah, Páris! Ah, a párisi színházak! Ebben a fészekben sehova sem lehet menni. Olyan egyhangú fészek, olyan unalmas! Az angolok olyan unalmas emberek. A férjem nem bánja, ő itt született. Ő szereti a csendet, a nyugalmat. De nekem ez egyhangú, én nem szeretem. Én a vidámságot szeretem. És ez a város olyan mogorva hely…
Madame összecsapta a kezeit. Igen csinos kis kezek voltak. Moszjő első ösztöne az volt, hogy azonnal karjába zárja Madameot, és igyekezzék bánatában vigasztalással szolgálni. De aztán mégis meggondolta magát. Madame aztán kifejezte azt a vágyát, hogy jó volna minden este elmenni a színházba és megkérdezte, hogy aznap este mit játszanak. Mikor moszjő felvilágosította, hogy a londoni Drury Lane színház egyik világhírű tragikus színésze fogja eljátszani a III. Richardot és A hülye tanú című darab főszerepét, Madame igen meg volt elégedve, és remélte, hogy mind a kettő bohózat.
– Úgy szeretek kacagni a bolondságokon…
Moszjő meg volt győződve, hogy Madame rendkívül sokat fog nevetni, úgy a III. Richardon, mint A hülye tanún, de ezt nem mondta hangosan. Madame pedig magától visszatért a lakáskérdésre. Mutatóujját tűnődve tette a szájacskájára, magasra húzta a szemöldökét és igen komoly arcot vágott.
– Hát például itt van Kemp kisasszony, neki néha volt szobaura. De Kemp kisasszony olyan rideg és pedáns nő. Mindenkitől azt követeli, hogy szolid legyen. Moszjő szolid ember?
És ezt a kérdést kételkedő mosollyal kísérte. Moszjő erre megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy aki öt percig belenéz Madame szemébe, az bizonyosan szent emberré változik. Madame kacagott a válaszon, majd mégiscsak megadta Kemp kisasszony címét, és moszjő elindult a francia hölgy ajánlatával Kemp kisasszonyt megkeresni.
Kemp kisasszony aggszűz volt és a templom mögött lakott, gyepes udvar közepén álló saját kis házában. Pedáns tisztaságához szapora szem és szapora nyelv járult. Öreg feje két villámgyors mozdulatával végignézett tetőtől-talpig és vissza, aztán megjegyezte, hogy bizonyára dolgozni jöttem a városba.
– Nem – feleltem, – játszani jöttem. Színész vagyok.
– Úgy, házas?
A kérdés szigorúan hangzott. Én felháborodva cáfoltam meg a feltevést. Kemp kisasszony erre beinvitált, és egy-kettőre összebarátkoztunk. Öreg hölgyekkel roppant hamar össze tudok barátkozni. Az emberiség összes tagjai között őket szeretem a legjobban. Kivéve persze a fiatalabb hölgyeket. És Kemp kisasszony igazán nagyon kedves öreg hölgy volt. Lány létére annyi anyai érzés szunnyadt benne, mint egy kotlós tyúkban. Mikor azt mondtam, hogy most megyek a kosaramért és közben a teámhoz is veszek valami harapnivalót, felkiáltott:
– Hogy gondol olyat? Rögtön vesse le a cipőjét, hiszen csupa víz. A csomagért majd elküldök valakit.
Levetettem vizes kabátomat és vizes cipőmet, leültem a tűzhöz, a lábamra száraz ruhát kaptam, Kemp kisasszony pedig teával, pirított kenyérrel bíbelődött, kanalakkal csörgött és közben beszélgetett velem.
Kemp kisasszony házánál csak egy hetet töltöttem, mert a társulat is csak ennyi időt töltött a városban, de sokáig nem fogom elfelejteni ezt a furcsa, melegszívű vénkisasszonyt. Még most is előttem van a tiszta kis konyha, ahol a tűzhely gondosan sikált rácsa előtt a Tom cica dorombolva nyújtózkodik, a petróleumlámpa barátságosan ragyog az asztalon és magashátú karosszékében ott üldögél maga az öreg hölgy is, amint kézimunkázik és térdén ott fekszik a nyitott biblia. Ahogy magam elé idézem a képet, bizonyosan úgy van most is és úgy fog maradni évek hosszú során keresztül.
Háziasszonyok dolgában ritka szerencsém volt, mert a háziasszonyok különben nagyon nehéz teremtményei az istennek. Nekem sok dolgom volt velük és mindig kedvesek és gyengédek voltak hozzám. Különösen vidéken mindig ráhibáztam a jó helyekre. De még Londonban sem akadtam a sárkánynak arra a borzasztó fajtájára, amelyről annyit hall az ember mesélni, pedig a londoni háziasszony általában nem olyan kedves, mint vidéki kollégája. Talán különös dolog ilyen buzgón síkra szállani a háziasszonyok hírneve érdekében, de ha mások olyan sok rosszat mondanak róluk, hadd számoljak be a magam jó tapasztalataíról is. Persze ők sem hiba nélkül valók. Mindig veszekszenek a lánnyal. Igaz. Sokat beszélnek. Minden bajukat részletesen elmondják a lakónak, és ezért a reggeli nem készül el soha idejére. Fáradhatatlanul és részletesen felsorolják mindazt a sok jót, amit egy hálátlan rokonukkal tettek, és ezzel kapcsolatban egy egész asztalfióknyi bizalmas levelet hoznak be a szobába, hogy a lakó azt azonnal mind elolvassa. Ugyancsak részletesen elmondják egy bizonyos feddhetetlen jellemű szobaúr összes jó mondásait és élményeit, aki valaha náluk lakott. Az illető fiatalember, mint a visszaemlékezésekből kiderül, rendkívüli mértékben érezte magán a háziasszony földöntúli jóságát és felsőségét. Igen sok alkalommal könnyes szemmel mondotta ezt a mondatot: „Igazán, asszonyság, maga olyan hozzám, mint a tulajdon édesanyám.” Ilyenkor mindig megszorította a háziasszony kezét, és azt is kijelentette, hogy ezt a jóságot ő sohasem lesz képes megfizetni. Valóban nem is fizette meg. Egy szép napon nagyobb összegű hátralékos lakásbér hátrahagyásával távozott.