XII. FEJEZET
Matyi és az alkalom
Egy napom volt Londonban, mielőtt új állomáshelyemre indultam volna. Bekukkantottam a régi színházba. Az új társulatból nem ismertem senkit, de a munkások és a statiszták még többnyire a régiek voltak. A derék Jim is ugyanaz volt, aki régen.
– Hallja – kiáltott rám köszöntésül –, úgy látszik, maga szereti ezt a helyet. Mi az istennyilának jött be?
Azt feleltem neki, hogy éppen őt akartam viszontlátni.
Ott volt Bolond Matyi is. Még mindig a némajátékot játszották, amelyben Matyinak egy kísértetet kellett alakítania. Előadásából azt vettem ki, hogy minden este nagy méltánytalanság történik vele. A felvonás végén a komikus őt meg egy másik kísértetet megöklözte a darab szerint, és a közönség ezt a jelenetet mindig megtapsolta. Az igazgatóság azonban Matyinak nem engedte meg, hogy a tapsokra kimenjen és meghajtsa magát.
– Irigylik a sikeremet – súgta nekem Matyi, mikor a színészben rejlő titokzatos ösztönnek engedelmeskedve a viszontlátás örömére azonnal kocsmába mentünk, – irigylik a sikeremet, igen. Már túlságosan szeret a közönség és félnek, hogy kiütöm őket a nyeregből.
Szegény fiú, bolondabb volt, mint valaha. Éppen ezt állapítottam meg magamban, mikor egyszerre hozzám fordult és így szólt:
– Azt hiszi, hogy bolond vagyok? Mondja csak meg őszintén.
Kissé kínos, ha az embert egy őrült ilyen nyíltan megkérdezi, hogy őrültnek nézi-e. Mialatt haboztam, hogy mit feleljek, ő így folytatta:
– Az emberek sokszor mondogatják, hogy bolond vagyok. Hiszen hallottam sokszor. De még ha bolond vagyok is, csúnya dolog így bánni egy úriemberrel. És hozzá még nem is igaz: nem vagyok bolond. Maga nem tart bolondnak, ugy-e?
Olyan zavarba jöttem, hogy ha nem lett volna elég lélekjelenlétem leönteni egy korty szódás whiskyt, nem tudom, mit feleltem volna. Mikor aztán letettem a poharat, már el tudtam dadogni néhány mentő szót:
– Hát istenem… egy kis furcsaság… de hát…
– Úgy van – kiáltotta –, furcsaság! És ők ezt őrületnek nézik! Na de nem tart ez már sokáig. Majd ha híres leszek, bezzeg nem fognak őrültnek nézni! Ők az esztelenek, ha őrültnek néznek valakit, aki nem az. Hahaha, majd egy szép napon csodálkozni fognak, azt mondhatom. Majd megmutatom én ezeknek a buta, hülye szamaraknak, hogy ki az őrült. A lángész és az őrület testvérek. Ki mondta ezt a mondást? Akárki mondta, lángész volt. És bizonyosan őrültnek tartották. Hülyék mind, hülyék! Nem tudják észrevenni a különbséget a lángész és az őrület között. De majd én megmutatom nekik a különbséget, csak alkalmat kapjak!
A kocsmában szerencsére nem volt senki más, különben szenvedélyes kiáltozása kellemetlen feltűnést keltett volna. Mindenáron ott helyben el akarta recitálni kedvenc szerepét, a Rómeót és csak azzal tudtam megnyugtatni, hogy megígértem neki: még az este folyamán fel fogom keresni a lakásán és ott végighallgatom.
Mikor távozni készültünk, a zsebembe nyúltam, hogy fizessek, de nagy megütközésemre Matyi megelőzött és már letette a pénzt a pultra. Semmiképpen sem tudtam rávenni, hogy visszavegye a pénzt. Még meg is sértődött és emlékeztetett arra, hogy a legutóbbi alkalommal én fizettem. Ez igaz is volt. Három hónappal azelőtt fizettem neki egy italt. Képtelen voltam lebeszélni most a fizetésről. Olyan büszke volt heti hat shilling gázsijára, mint Krőzus a maga hatvanezer font évi jövedelmére. Végül is kifizette a nyolcpennys számlát és azzal váltunk el, hogy később felkeresem a lakásán.
– A lakásom bizony nem olyan, mint szeretném – mondta –, de bizonyára nem fog megütközni egy garszonember apróbb kényelmetlenségein. Ez a lakás egyelőre megteszi.
Van mulatságosabb időtöltés is egy éjszakára, mint egy őrülttől Rómeót hallgatni. De nem lehettem olyan gyengédtelen, hogy felültessek egy szegény bolondot. Ezért, miután azzal töltöttem el az estémet, hogy kényelmetlen mozdulatlanságban néztem a nézőtéren, hogyan mozognak mások az én mulattatásomra, elindultam a Matyi lakását megkeresni.
Egy külvárosi szűk kis sikátorban lakott Matyi. Bár tizenkettőre járt az idő és az éjszaka nagyon hideg volt, a lakás ajtaja tárva-nyitva állott. A küszöbön egy gyerek aludt, odább a folyosón egy asszony feküdt a földön. Nyilván megszokta már, hogy rálépjenek, mert mikor átugrottam rajta, csak felnézett, aztán közömbösen rögtön elaludt. Mivel Matyi azt mondta, hogy a legfelső emeleten lakik, addig mentem felfelé, mig nem volt több lépcső, akkor aztán körülnéztem. Egyik szobából világosság szűrődött ki, ott tehát belestem a félig nyitott ajtón. Egy rozoga ágy szélén fantasztikus egyént pillantottam meg rikító rongyokba öltözve, vállig érő kusza hajjal. Először nem tudtam mire vélni, de aztán eszembe jutott, hogy ez csak Matyi lehet, aki már kimaszkírozta magát Rómeó szerepére. Beléptem.
Már előbb a kocsmában is úgy találtam, hogy feltűnően furcsa és ijesztő külseje van. Most azonban, mikor sovány arcából két nagy festett piros folt közül villant rám lobogó tekintete, egyenesen megrettentem tőle. Felém nyújtotta vézna, fehér kezét, de nem állott fel.
– Bocsássa meg, hogy ülve maradok – mondta halkan –, olyan különösen érzem magam. Azt hiszem, a szerepet ma éjszaka nem is tudom eljátszani. Restellem, hogy hiába fárasztottam ide, de el kell jönnie egy más alkalommal.
Lefektettem az ágyába úgy, ahogy volt és ráterítettem azokat az ócska rongyokat, amiket az ágyán találtam. Pár percig szótalanul feküdt ott. Aztán felnézett.
– Ha nagy ember leszek, nem fogok elfelejtkezni magáról. Maga jó volt hozzám, mikor szegény voltam. Ezt nem felejtem el magának, öregem. Az alkalom most már nem késhetik soká… akkor aztán…
A mondatot nem fejezte be. Elkezdte magában a szerep egyes mondatait duruzsolni és nemsokára elaludt. Halkan kilopództam és elmentem orvost keresni. Találtam is nagynehezen egyet és visszatértem vele Matyi lakására. Még mindig aludt szegény. A doktorral megbeszéltem, amit lehetett, aztán elmentem, mert a vonatom másnap korán reggel indult.
Nem reméltem, hogy Matyit valaha is viszontláthatom. Nem is láttam többet. Akik éveken át heti hat shillingből élnek, azoknál a haldoklás nem tart sokáig. Két nappal azután, hogy a lakásán jártam, Matyinak csakugyan megjött a nagy alkalma. És az alkalom nem csalt. Matyi megdicsőült.