XVII. FEJEZET
A skála legalján
Az a társulat, amelyet ezúttal megtiszteltem jelenlétemmel, tőrülmetszett vándortrupp volt. Ezt nem tudtam előre, különben sohasem szerződtem volna ide. Az igazi vándortrupp csak egy hajszálnyi fokozattal múlja felül a vásári komédiát, amelyet legnagyobb sajnálatomra nem adatott megismernem és tanulmányoznom. A színházi világ legromantikusabb és legszínesebb rétegét mulasztottam el ezzel. A vásári komédiás a bohémek országában a bohém. Szociális és művészi szempontokból ez a létra legalsó foka, de érdekesség és kalandosság dolgában kétségkívül a legfelső.
Vásári komédiához azonban sohasem kerültem. Ezt a vándortruppot pedig – megmondom őszintén – nem szerettem. Egészen kis helységekbe mentünk csak be, ahol nem volt színházi épület, és valami teremben vagy csarnokban, amit sikerült erre a célra kibérelni, magunk építettünk valami színpadfélét. Rendesen a városháza nagytermét béreltük ki, ha lehetett, de nem voltunk nagyon válogatósak. Megtette minden nagyobb terem, szükség esetén még egy jól szituált pajtával is meg tudtunk elégedni. Kellékeinket, díszleteinket, rivaldánkat magunkkal cipeltük és a színházépítési munkálatokkal egy-egy helybeli ácsot bíztunk meg. Rivalda alatt egy sor gyertyát kell érteni, zenekarunkat pedig a városban kölcsöndíjért kapott zongora alkotta. Egy helyen nem tudtunk zongorát kapni. Itt a teremtulajdonos a harmóniumát adta kölcsön zenekarnak.
Nem akarok e társulatnál szerzett tapasztalataimnál sokáig időzni; ezek a tapasztalatok nem voltak valami kellemesek. Elég lesz itt két levél. Az egyiket közvetlen megérkezésem után, a másikat közvetlen távozásom előtt írtam. Íme:
„Drága Jim – azt hiszem, úgy jártam, mint az egyszeri ember, aki elejti a tárgyat, hogy a tárgy árnyéka után kapjon. (Megjegyzésemnek nem annyira eredetiségére, mint inkább találó voltára vagyok ezúttal büszke.) Mihelyt lehet, elmegyek innen, és Londonban próbálok szerencsét. Az az ambícióm, hogy szerelmes szerepeket játsszam, abban a pillanatban eltűnt, mikor a primadonnát megpillantottam. A primadonna természetesen a direktor felesége. Kövér, őszülő, idősebb hölgy. Keze és körmealja piszkos. Előadás alatt rendkívül izzad. Körülbelül háromszor akkora, mint én, és ha a közönségnek csak egy kis érzéke van a humor iránt – amit nézőink láttára kétségbe kell vonnom –, kettőnk szerelmes jelenetei óriási dolgok lehetnek számára. Elképzelem, hogyan tombolna egy londoni bemutató karzatközönsége, ha kettőnket szerelmeskedni látna. Itt, sajnos, kárba vész az egész. Mikor megkísérlem átölelni, a karom csak a háta közepéig ér. Mikor pedig ő ölel meg engem, a közönség egyszerűen nem lát belőlem semmit. Egyik szerepemben a színpad felén végig kell vinnem a karjaimban. Hát mondhatom, örülök, hogy ez a darab csak ritkán szerepel a műsoron. Szerinte sohasem leszek jó szerelmes színész, ha nem viszek bele a játékomba egy kicsivel több hevet…”
„…Jövő hétfőn otthon leszek. Ezt nem bírom tovább. Tönkremegyek. A múlt héten hét és fél shilling gázsit kaptam összesen, az azelőtt való héten pedig tizenegyet. Pedig a társulat nem csinál rossz üzletet. Nagyon jó házaink vannak. A direktor olyan jó plakátokat tud fogalmazni, hogy mikor egy helységbe bemegyünk, a publikum előre megveszi két-három előadás jegyeit. Ilyen például egy jó plakát: „Színre kerül az Összeomlott Malom, vagy a Holt Ember Tava. Tartalmi kivonat: Grace Mervin azt hiszi, hogy jó baráttal van dolga, de ellenségre talál. Harry Baddun emlékezteti a régi jó időkre. „Miért nem szeretsz te engem? – kérdi tőle. „Mert rossz ember vagy” – feleli Mervin. „Akkor halj meg!” – kiált Harry. Vad küzdelem a parton. Segítségkiáltások!!! „Nincs többé menekvés számodra!” Ekkor egy hang hallatszik a sírból. „Hazudsz, Harry Baddun, mert én itt vagyok!” Harry Baddunt eléri jól megérdemelt végzete!!!” Ezt értem én jó plakát alatt. De amit ezekkel a jó plakátokkal keres, azt megtartja magának. Ő maga mindig a helység legjobb fogadójában lakik, míg mi kénytelenek vagyunk mindenünket zálogba tenni, hogy a legnyomorúságosabb fekvőhelyről gondoskodni tudjunk. Az ilyen igazgatók nemcsak a színészeket rabolják meg, a szerzők is rengeteg károkat szenvednek. A műsorunkon két olyan modern darab szerepel, amelynek előadásáért szerzői jogdíjat kellene fizetni, de az igazgató nem fizet egy árva pennyt sem értük. Ezt egyszerűen úgy csinálja, hogy megváltoztatja a darab címét és a főalakok nevét. Így aztán ha a szerző vagy barátai (ha ugyan egy szerzőnek lehetnek barátai) figyelik is a vidéki müsorokat, semmit sem vehetnek észre. Igaz, hogy azzal sem érnének sokat, ha észrevennének valamit. Az ilyen per egyértelmű azzal, hogy a szerző jó pénzt hajigál a rossz pénz után. A vidéken minden ripacsigazgató így csinálja, és vagyona nem lévén, nem lehet rajta behajtani semmit. Akinek nincs semmije, az könnyen kinevetheti az egész törvénytárat. Beszéljünk most a színpadi munkákról. A múltkor azt hittem, hogy megvakulok, még most is fáj a szemem. Kollégámnak szerepe szerint a levegőbe kellett volna lőni. Kis színpadokon ez bevett biztonsági szabály, ámbár nagyon furcsán fest, hogy az egyik szereplő holtan rogy össze, mert a másik belelőtt a holdvilágba. És még így is folytonos balesetek vannak. A puska vagy nem sül el, vagy elsül, de rossz helyen, vagy jó helyen sül el, de akkor megsebesül valaki. A színpadi puskában sohasem lehet megbízni. Az ember odarohan a másik szereplőhöz, revolvert szegez a homlokának és így kiált: „Halj meg!” A pisztoly erre csütörtököt mond, és az áldozat nem tudja, hogy haljon-e meg, vagy mit csináljon. Vár, hogy még egyszer le próbálod-e lőni. Megpróbálod: a pisztoly újabb csütörtököt mond. Ekkor jössz rá, hogy a kellékes nem tett a kakasra kapszlit. Ennélfogva elindulsz, hogy lóhalálában szerezz egy kapszlit a színfalak mögött. Mire partnered azt hiszi, hogy a magad részéről befejezted az ügyet, ennélfogva elhatározza magát, hogy meghal, még pedig félelmében, ha már fegyvertől nem eshetett el. Mikor aztán visszajössz a kapszlival, hogy leöljed, ő már holtan hever a földön. Üdítő dolog néha abban találni szórakozást, hogy ruhatárunkat a legbámulatosabb ötletekkel és manipulációkkal felfrissítsük a színpad számára. A frakkom gallérja alá hátul bepászítottam egy kis klottköpenyt, amit egy lány szabott ki nekem, az ujjaira köröskörül csipkét varrtam és ebben a ruhadarabban játszom a klasszikus vígjátékok szerelmes hőseit. Ha azonban a frakk két szárnyát hátulról előre húzom és pirossal bélelem, akkor francia katona vagyok. A fehér kimondhatatlant, ha csizmát húz rá az ember, nagyszerűen lehet lovagi nadrágnak használni. Spanyol összeesküvőket rendesen a háziasszonyom asztalterítőjében alakítok.”
Október vége felé járt az idő, mikor megint Londonban voltam. Első dolgom volt a hajdani külvárosi műintézetet meglátogatni. Más direktor játszott már benne más társulattal, de a direktor ismert engem, és mivel volt egy rend ruhám, szerződtetett egy divatfi eljátszására, még pedig heti tizenkét shilling gázsival. De csak egy hétig működtem. A direktor bezárta a színházat. Hogy az a tizenkét shilling tette-e tönkre, amit nekem kifizetett, azt nem tudom megmondani. Annyi bizonyos, hogy hétfőn emberek jelentek meg a színháznál, akik elzárták a gázt. Ekkor a direktor kijelentette, hogy ő nem csinálja tovább, és ki-ki nézzen utána, hogy szerződést kapjon valahol.
Én két-három társammal egy másik külvárosi színháznál kerestem alkalmazást, amelyet egy világhírű színművész éppen akkortájt volt megnyitandó néhány meghatározott számú estére. Ez volt körülbelül a tizennegyedik világhírű színész, akinek a nevét a legutóbbi év folyamán először hallottam említeni. Úgy látszik, jó szüleim világhíres színészek neveinek dolgában nagyon elhanyagolták a nevelésemet.
Ez a színház roppant ravaszul rejtőzött el a nyilvánosság elől. Először egy kocsma söntésén kellett keresztülmenni, hogy az ember a színházba jusson. A színháznak a kocsmáros volt a tulajdonosa. A társulatra nézve azonban ez a kísértés kevés gyakorlati jelentőséggel bírt, mert alig hiszem, hogy mindnyájunk között egyetlen shillinget össze lehetett volna gyűjteni. Ebben az időben súlyos anyagi zavarokkal küzdöttem. Az a néhány font, amit ruhatáram eladásából kaptam, az útiköltség levonása után néhány shillingre olvadt le, és úgy láttam, hogy ha valami nagy változás hamarosan közbe nem jő, ott kell hagynom a színpadot. Keményen eltökéltem magam, hogy erre a lépésre csak a legvégső szükségben fogok vetemedni, mert már előre rettegtem az ugye megmondtam és tudtam én, hogy így lesz jeligéjű bölcsek karától. Mert hiszen köztudomású, mennyire szeretik ilyen esetekben hasonló diadalmi kiáltásokkal gyötörni az embert a barátai.
Ez az új szerződés rövid időre lélegzetet adott. Elég szerencsém volt ahhoz, hogy éppen engem válasszanak ki néhányadmagammal azoknak az ajánlkozóknak a tömegéből, akiknek soraiban viszontláttam annak a vándortársulatnak pár tagját is, amelyet csak az imént hagytam ott, mert ők is rájöttek, hogy heti tíz shilling gázsiból igen nehéz elegánsan öltözködni. A szerződésem két hétre szólt és említésreméltó incidens, amelyet ezzel a szerződésemmel kapcsolatban elmondhatok, mindössze egy volt. Az történt, hogy egy szerepben nem megnevettek, hanem kinevettek. Egy rémdrámát játszottunk, amelynek egy felvonását valami külföldi miliőbe helyezte a szerző. A direktor valami lehetetlen kosztümöt eszelt ki a számomra és ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem. Előre tudtam, hogy a külvárosi közönség ki fog nevetni, és ebben a várakozásomban nem is csalódtam. Alig öt másodperce voltam a színpadon, mikor a karzaton egy rekedt hang megszólalt:
– Mi lehet ez, te Bill?
– Én nem tudom – felelt a másik –, találd ki magad.
Ezt a kis párbeszédet általános derültség fogadta. Én rendkívül ideges lettem, és kényelmetlenül éreztem magam. Nagynehezen összeszedtem az eszemet, és belekezdtem a szerepem első mondatába. De ahogy kinyitottam a számat, valaki a földszinten az őszinte meglepetés hangján így kiáltott fel:
– Akármi legyek, ha ez nem egy élőlény!
Erre aztán derűre-borúra követték egymást a személyemet érintő megjegyzések.
– Kirakatban jól festene az ipse.
– Ilyen ruhában vidd a babádat sétálni vasárnap délután, koma!
– Drága volt az a ruha?
Közben egy jóindulatú nézőnek megesett rajtam a szíve, és hogy bátorságot öntsön belém, stentori hangon felordított a színpadra:
– Ne hallgasson ezekre, öregem, maga csak játsszon. Irigylik a szép ruháját!
Hogyan tudtam végigjátszani a szerepemet, nem tudom. Percenként idegesebb és izgatottabb lettem, és mennél többet botlott a nyelvem, annál jobban hahotáztak rajtam. A hátam mögött mély szimpátiát éreztem ugyan, mert színészkollégáim mindezt már megtanulták a saját bőrükön. De magam előtt olyan csúfondáros derültséget láttam, hogy egész este nyomorultnak éreztem magamat. Egy-két napig szinte féltem ezután a publikummal szemközt fordulni. Viccelődni valaki felett igen mulatságos időtöltés, de a vicc tárgya még hosszú ideig nem tud mulatságot találni a dologban. Ha most színházban vagyok, elviselhetetlennek találom, mikor történetesen kinevetnek egy szereplőt a nézők. A színészek érzékenyebbek, mint más ember. És nem hiszem, hogy a csúfolódva nevetők sejtenék, milyen éles fájdalmat okoznak. Jogos, sőt szükséges dolog olykor, hogy a közönség kifejezést adjon nemtetszésének, de csak akkor, ha ez komoly hibák kijavításáért történik. Röhögni a színészen – ez a nézőtér igen kicsiny részének a mulatsága, és csak arra való, hogy ennek a kicsiny résznek alantas ösztönei kitombolhassák magukat.
Kétheti ittműködésem után átszerződtem egy másik külvárosi társulathoz a város másik végébe. Egy újonnan szervezett ideiglenes operett-társulat kóristája lettem. Három hétig próbáltuk a darabot, amely összesen egy hétig maradt műsoron. Innen megint vidékre szerződtem, mert karácsony lévén, vidéki szerződést nem volt nehéz szerezni.
Londoni tartózkodásomnak bizony nem sok hasznát láttam. Legfeljebb barátaim számára nyújtott igen kellemes alkalmat, hogy eljöjjenek és játszani lássanak. Már legalább azt hiszem, hogy kellemes volt, noha ők nem mondták. Barátaim általában nem pazarolják oktalanul az elismerést. Képmutatással nem vádolhatom őket, ez tény. A világért sem mondanak kellemes dolgot, amit nem gondolnak komolyan. A világért sem hallgatnak el kellemetlen dolgot, amit komolyan gondolnak. Nem sokat okoskodnak, habozás nélkül megmondják, hogy mit gondolnak rólam. Ez nagyon helyes. Tisztelem férfiasságukat, hogy a véleményüket nyíltan megmondják. De ha a véleményük egy kicsit jobb volna, még jobban tisztelném őket. Vajjon másnak is ilyen lelkiismeretesek a barátai? Hallottam olyanokról, akiknek megértő, vagy elnéző, vagy lelkes, vagy rajongó barátai vannak. Nekem ilyen barátaim sosem voltak. Pedig őszintén szólva, néha jól esett volna. Ha akad olyan úriember, akinek a gusztusa szerint való barátokból túl sok áll rendelkezésére és az ellenkező fajtából is szeretne egy párat, én szívesen fuzionálok vele. Garantálhatom, hogy az én barátaim soha nem fognak hízelegni, lelkesedni vagy csodálni. Elnézőknek sem fogja őket üzlettársam találni soha. Olyan ember számára, aki nagyon szeretné megtudni hibáit, megbecsülhetetlenek, azt merem állítani. Ezen a ponton mindegyik a nyíltság és őszinteség maga. Egy elbizakodott ember a társaságuknak igen nagy hasznát láthatná. Mint ahogy láttam magam is.