Jerome K. Jerome: A kulisszák titkai (9)

IX. FEJEZET

Gázsihiénák

Az egész nyári szezon alatt Londonban működtem első igazgatóm társulatánál. A szezon kilenc hónapig tartott, és ez a kilenc hónap volt színészi pályám legboldogabb korszaka. A társulat nagyon kellemes emberekből állott. Afféle jó, hogy jössz, öreg pajtás társulat volt ez, amelyik értette a tréfát. A színészpályán nincs meg az a kasztkülönbség, amely például a szénbrancsban annyira elválasztja a szénkiskereskedőt attól, aki tonnánként köti le a szenet. A Pálya köztársaság. Sztár és segédszínész itt karonfogva járnak, a primadonna és a kóristalány egy pohárból söröznek. Olyan jóban voltunk egymással, mint a testvérek. Néha még ennél is jobban. A nap legkellemesebb részei azok az esték voltak, amiket a rozzant öltözőkben töltöttünk el. Nem volt ott soha szomorúság, mindig csak tréfa, mulatság, ugratás, színészadomák – amiket csak itt tudnak igazán jól elmondani –, kurizálás, diskurálás, kacagás.

Milyen kedélyes kis vacsorák voltak azok, mikor a szomszéd kifőzőből hozattuk át a gőzölgő ételt, és közben teleszájjal rohantunk a színpadra, hogy kimentsük szorongatott helyzetéből a primadonnát, aki minden darabban valami rettentő bajba került, vagy hogy megöljünk egy gonosz nagybátyát. És milyen nagyra kellett nyitni a szánkat, hogy az étellel együtt a szájfestéket is meg ne együk. Milyen nagyszerűen csúszott a barna sör a lázadókkal való sikeres összeütközés vagy az elrablott leány kinyomozása után! És milyen jól esett a tilos dohányzás, mikor minden közelgő lépés hallatára a cipőbe dugtuk a kurta angol pipánkat!

Eleinte nem voltam olyan megelégedett, mint amilyen lehettem volna. Azt vártam, hogy ingyenes hónapom letelte után heti három font fizetést fogok kapni, és ezt nem kaptam meg. Mint ahogy az olvasó bizonyára visszaemlékszik, szerződésem idevágó pontja értelmében tehetségemnek megfelelő méltányos gázsira tarthattam számot. Az igazgató a hónap leteltével közölte velem, hogy annyi pénz, amivel a tehetségemet méltóan megfizetné, az egész házban nincs, ennélfogva felajánl heti kilenc shillinget. Rendkívüli előzékenységgel még azt is tetszésemre bízta, hogy ezt az ajánlatot elfogadom-e, vagy sem. Én elfogadtam.

Elfogadtam, mert tisztában voltam vele, hogy ellenkező esetben húszával találja azokat a fiatal embereket, akik eljönnek ingyen, és arra is rájöttem, hogy szerződésem kevesebbet ér, mint a papiros, melyre íródott. Eleinte el voltam keseredve, de aztán arra gondoltam, hogy a kilenc shilling nemsokára fel fog emelkedni tizenkettőre, majd tizenötre és tizennyolcra, és így tulajdonképpen semmi okom sincs a búbánatra. Végül mikor jobban megismerkedtem a gázsiviszonyokkal és megtudtam, hogy régi, ismert színészek mennyit kapnak, már meg is voltam elégedve.

A szerződéseket nyári gázsik alapján kötötték. A nyári gázsik jóval kisebbek, mint a téliek. A téli gázsik átlaga pedig nem haladja túl egy szorgalmas utcaseprő jövedelmét. A közönség, amely azt olvassa a lapokban, hogy ez meg ez a színész esti százhúsz fontot keres, ez meg ez a primadonna heti nyolcszáz fontért szerződött, hogy a kisebb színészek átlag évi hatezer fontot keresnek, hogy egy londoni színigazgató ennyi meg ennyi adót fizetett, ez a közönség el sem tudja képzelni, milyen egzisztenciák élnek a színházi világ legalján. A színészet skálája nagyon széles, és igen kevesen vannak, akik a létra mind a két végével ismerősek. De akik ismerik, azoknak van is fogalmuk a feltűnő kontrasztról. Irving említi valahol, hogy játszott heti huszonöt shilling gázsiért is. Azt hiszem, akkor meg is volt elégedve ezzel a gázsival és ha jobban visszagondolt volna, talán még kevesebb gázsit is felfedezhetett volna emlékei között. Vidéken heti harminc shilling igen nagy gázsi. Aki ezt kapja, annak mindent kell játszani Otellótól kezdve operettkomikusig, és minden szerephez saját ruhatárának kell lenni. Egy vezető színész egész télen jó, ha három fontot megkeres vidéken, egy fiatal kezdő boldog lehet, ha egy fontot össze tud hozni. Hébe-korba talán kap valami jobb szerződést, de ennek is ő issza meg a levét, mert hozzászokik a költekezéshez, és annál keservesebb neki később. A londoni külvárosi színházaknál még kisebbek a gázsik, mert a színész nem tarthat számot az utazgatás költségeire. Tizennyolc shillingtől két fontig terjed itt az az átlagos gázsi, amit az igazgató – megígér.

Mert a kikötött gázsimat én is csak annak a szokatlan körülménynek a behatása alatt kaptam meg, hogy a szezonunk igen sikeres szezon volt, annyira sikeres, hogy ezt még a direktor sem tudta letagadni, és az utolsó három-négy hónap folyamán mindenki rendesen megkapta a gázsiját. Ez nem nagyzolás, ez nem mese, ez a való igazság. Lehet, hogy ez meglepi az olvasót, különösen a színházi dolgokkal ismerős olvasót, de századrésznyire sem lepheti úgy meg, mint ahogy bennünket meglepett. A társulat legnagyobb része egyszerűen megzavarodott. Hogy több pénzt kapnak a kezükbe öt shillingnél, ez felborította nyugalmuk egyensúlyát. Gázsinapokon olyan arccal távoztak a színháztól, amelyre komoly felelősségérzet volt írva. El voltak szokva a gázsitól. Amit ők megszoktak, az ennyi volt: két és fél shilling naponta, mégpedig úgy, hogy előadás előtt kaptak egy fél shillinget, két pennyt az első felvonás után és a többit, mikor hazaindultak a színházból.

– Maga ma este – mondta a pénztáros –, összesen egy shilling négyet kapott, ez a tegnapi két shilling hattal együtt három shilling tíz.

– Hohó – mondta a tag –, a múlt hétről még nem kaptam meg négy shillinget és az azelőtti hétről öt shilling hatot!

– Drága fiam, ne beszélj nekem múlt hétről, meg azelőtti hétről. Beszéljünk egy hétről egyszerre. Nem mehetünk vissza a vízözönig.

Ahhoz voltak szokva, hogy minden pennyért, amit kapnak, alkudozzanak és harcoljanak; hogy a pénzükért olyan ravaszkodást, erőszakot, agyafúrtságot vigyenek véghez, amitől egy hatvan percentes uzsorás már rég visszariadt volna és inkább ott hagyta volna veszni a tőkéjét az uzsorakamatokkal együtt; hogy úgy rimánkodjanak és könyörögjenek érte, mint az olasz kolduskölykök; hogy úgy lógjanak a direktor nyomában, mint az éhes kutyák a henteslegény után; hogy már korán reggel eljöjjenek a színházhoz és egész nap várjanak rá; hogy órák hosszat lessék az ajtaját, és abban a pillanatban, mikor az ajtó nyílik, rávessék magukat és addig el ne engedjék, mig három pennyt le nem szurkol; hogy sötét sarkokban elbújva figyeljék, és mikor arra jön, hirtelen eléugorjanak; hogy rohanjanak utána lépcsőkön fel, lépcsőkön le; hogy kocsmákban kémkedjenek utána, hogy sarokba szorítsák és agyonveréssel fenyegessék, ha nem ad még egy fél shillinget. Az utóbbi módozat persze csak akkor vihető ki, ha a színész tagbaszakadt, a direktor pedig vézna. A direktorok többnyire vézna emberek, különben a színésztársadalom már rég éhen halt volna.

Néha megtörtént, hogy a direktort békében hagyták, és rámentek a pénzemberre. Ilyenkor a pénzember mindig a direktorhoz utasította őket, és úgy viselkedett, mint aki méltóságteljes közönnyel szemléli az ilyen csip-csup kérdéseket, mint pénz meg ilyenek. Sőt néha annyira ment a színjátszásban, hogy sürgősen magához kérette a direktort és felszólította, hogy az ő kedvéért minden haladék nélkül fizesse ki X. Y. úr gázsiját, amit a direktor ilyenkor ünnepélyesen meg is ígért.

Ha nem kellett volna a mesterség miatt szégyenkezni, az ember még jól el is mulathatott volna azokon a jeleneteken, amelyek esténként a kulisszák között folytak le.

– Nézze, direktor úr – mondja Hamlet atyjának szelleme, az öltözőből hirtelen ráesve a direktorra, aki abban a hitben, hogy tiszta a levegő, a folyosóra merészkedett –, ha nem kapok valamit, nem játszom tovább.

– Drága fiam – feleli az igazgató az elnyomott kétségbeesés és a tüntető személyes rokonszenv hangján, alattomban körülnézve, nem lehetne-e valahogyan megugrani –, lehetetlen. Nincs egy árva fityingem sem. Később lesz valami pénzem, akkor beszélünk. De most mennem kell. Elöl várnak.

– Mit bánom én, hogy elöl várnak. Én már két napja várom. Nekem pénz kell.

– Hogy adjak pénzt, ha nincs?

Ez a lényege a direktor válaszának. A káromló ornamentikát itt mellőzöm. A realizmus igen szép dolog, de még Zola is megáll egy bizonyos ponton.

Mivel azonban a színész arckifejezése nagyon elszánt, a direktor elkezd a zsebében kotorászni és végül kivesz egy nagyobb pénzdarabot. Azt átadja. Nem éppen bókok kíséretében.

– Ezzel nem érek semmit – feleli a színész, miután előbb zsebrevágta a pénzt –, ebből én nem tudok négy napig megélni.

Erre az igazgató további zamatos megjegyzések kíséretében átad neki még öt shillinget és elrohan, mert lépéseket hall a lépcső felől és fél, hogy más is megtámadja.

Úgy az igazgatónak, mint a pénzembernek az a legjellegzetesebb vonása, hogy egyiknek sincs soha pénze. És ha valaki véletlenül ott látja nyitott kezükben a pénzt, akkor is puszta megszokásból azt mondják, hogy nincs náluk egy fagaras sem. Pénzkérésekre gyakran adják ezt a választ: „A világon semmi pénzem nincs, drága fiam. Mennyi kell?”

A nőtagok nemigen tudtak erőszakoskodni a pénzükért, ezzel szemben bizonyos nyugodt, makacs kitartást tanúsítottak, amely gyakran eredményesebb volt, mint a mi viharos támadásaink. Végeredményben mindig többet értek el, mint a férfiak, amit nemük ellenállhatatlan gyengeségének kell tulajdonítani. Ámbár olyan igazgatót nehéz elképzelni, akinél humánus okok is jelenthetnének valamit. De ezeken az állapotokon mégsem keseredett el senki. Bármely kis pénz megkapása feletti öröm akkora volt, hogy azonnal elfeledtette a megkapás nehézségeit. Ha azt megszokták, hogy egész gázsijukat elrabolják tőlük, mért izgultak volna olyan nagyon a gázsi egy részének visszatartásáért? A megszökött színigazgató olyan szokott jelenség volt, hogy sok szót nem is vesztegettek rá. Olybá vették, mint aki egy bevett üzleti fogással él, áldozatai sóhajtottak egyet, aztán szétnéztek, hogy megint találjanak valakit, aki megcsalja őket.

Ilyen valakit találni az én időmben nem volt nehéz. A ripacsigazgatók szakmája tele volt tolvajokkal. Ha valaki már mindenből kikopott, azt megtette művészeti igazgatónak, és ő maga lett a pénzember. Úgy látszik, jövedelmező vállalkozás lehetett; kockázattal nemigen járt, az bizonyos. Soha senkinek sem jutott eszébe, hogy pörbe szálljon velük. Ha valami túlságosan kirívó lépés következtében a törvény elé kerültek, soha sem lett semmi bajuk. A bírák, úgy látszik, afféle bohémvicceknek nézték csalásaikat, és a legsúlyosabb, ami a vádlottal történhetett egy ilyen tárgyaláson, a bíró ilyetén intelme volt:

– Többet aztán ilyesmit ne csináljon, értette?

A bohémvilágban egyenesen respektus övezte őket mint olyan embereket, akik a maguk módján mindenesetre talentumosak. Még a legnotóriusabb csirkefogót is udvariasan kezelték, és mindenki óvakodott előttük szavakat kiejteni, mint csalás vagy sikkasztás, nehogy megsértődjenek. Ha például londoni színészek és színésznők lementek Aberdeenbe, hogy Mr. Smith társulatához csatlakozzanak, és ott meglepetve látták, hogy Mr. Smith nem más, mint az az úriember, aki már tíz különböző vidéki városban tíz különböző néven tízszer becsapta őket, vajon mit csináltak? Nyájasan kezet szorítottak a szóbanforgó gentlemannel és futólag megjegyezték, hogy ó, hiszen mi már találkoztunk, maguk között pedig suttogva reménykedtek, hogy ezúttal talán csak tisztességesebben fog bánni velük. Nagyon természetes, hogy a következő szombati estén, mikor mind a színpadon voltak, Smith megugrott az egész heti bevétellel, átnézett a szomszéd városkába és ott Mr. Jones név alatt elkezdte társulatát szervezni.

Az otthagyottaknak bizony nem volt könnyű a helyzetük. A férfiaknak sem, de hát még a nőknek. Egy penny és egy ismerős nélkül ott állottak idegenben. Ahogy tudtak, segítettek egymáson, de a vidéki színészekre nem lehetett ráfogni, hogy vagyonos osztály volnának. Ha egy hétig, két hétig élelmezték magukat és egymást, a legnagyobb kapitalistának sem maradt közöttük egy pár shillingnél többje. A ruháikat mérges háziasszonyoknál kellett zálogban hagyniok, viszont ruhák nélkül nem kaphattak új szerződést. Ezért londoni barátaikhoz kellett kolduló leveleket irkálniok, akik maguk is olyan szegények voltak, mint a templom egere. Minden tárgyukat, még jegygyűrűjüket is zálogházba tették és nagynehezen, szomorú arccal, üres zsebbel tudtak végre hazakerülni.

Az a nyomorúság, amit az ilyen csirkefogók okoztak szegény embereknek, a vért az ember arcába kergeti. Ismertem férfiakat és nőket, akik kénytelenek voltak fél Angliát gyalog végigvánszorogni, hogy hazajussanak, és útközben rendőri őrszobákon kellett szállást kérniök éjszakára, mert az idő hideg és nedves volt ahhoz, hogy lefekhessenek egy szénapajtában. Ismertem színészeket és színésznőket, akik testükről adták el a ruhát, hogy valami színpadi kosztümöt szerezhessenek be és szerződést kaphassanak. Ismertem családokat, amelyek minden garasukat összekaparták, hogy elutazhassanak egy vidéki társulathoz, de már néhány nap múlva meggyötörten tértek vissza és megmaradt bútorzatuk valamelyik darabját bocsátották áruba, hogy egy újabb vidéki társulathoz tudjanak utazni. Ismertem egy szerencsétlen flótást, aki beteges és szülés előtt álló feleségével egy árva penny nélkül maradt Glasgowban, ahonnan egy uszályon kellett Londonba jönnie, mert miután mindenüket zálogba csapták, csak egy ilyen bárkán tudtak a pénzükért helyet kapni. Január közepén volt ez, szörnyű idő járta, a bárka egy hétig kínlódott a vizen, mig Londonba értek, ahol az asszony mindjárt meg is halt.

Más ripacsigazgatók még azt a fáradságot is restelték, hogy megszökjenek. Ott maradtak a tisztesség álarcában, és gázsinapkor fejenként egy és fél shillinget fizettek tagjaiknak, elpanaszolván, hogy a vállalkozás megbukott, a látszólag telt házakat csak szabadjegyesek tették ki, a kiadások szokatlanul magasra rúgtak – az ilyen hazugságok mindig készen állanak. És még azzal vigasztalták tagjaikat, hogy hiszen ők maguk is vesztettek. Mintha ez a szegény színészt megvigasztalhatta volna. És ez nem is lehetett igaz. A ripacsigazgató nem veszíthetett, mert ha veszített is, az nem az ő pénze volt, hanem a másé. Tőkéjük nem volt és a pénzember tőkéjének a szolgálatában úgy használták ki a színészt, hogy a kockázatot a színész nyomorult kis gázsija viselte, de az üzleti előnyöket mind a vállalat vágta zsebre.

Az ugynevezett konzorcionális rendszer még ennél is rosszabb volt. Itt is volt vállalkozó, de a tagok részesedésre szerződtek. A vége mindig az volt, hogy a veszteséget a színészek osztották meg, de a hasznot mindig a vállalkozó zsebelte be.

A színész volt a színház leglenézettebb, de legkihasználtabb tagja. Ha ebben az időben valamelyik barátom elment volna színigazgatónak, én, hogy fölösleges kiadásoktól megkíméljem, a következő tanácsokat adhattam volna neki: „Fizess a színlapragasztónak, mert ha nem fizetsz, vagy nem ragasztja ki a színlapot, vagy legalább is fejjel lefelé. Fizess a lapoknak, mert különben nem közlik a kommünikédet. Fizess a díszletmunkásnak és a technikai személyzetnek, mert különben igen kényelmetlen dolgoknak teszed ki magad. Fizesd meg a pénztárnokot, mert különben ő maga fizeti ki magát. Fizesd ki a gázt, mert különben kikapcsolják a szolgáltatást. Fizesd meg a bérleti összeget, mert különben kitesznek az utcára. Fizesd meg a statisztákat, mert különben mikor sor kerülne rájuk, nem lesznek sehol. Az istenért, fizesd ki a takarítóasszonyt, mert különben nem lesz öt percnyi nyugtod sem tőle. És a színházi szolgát is fizesd ki, mert ha szombaton este nem fizetsz, hétfőn már mehetsz a járásbíróságra. Ezeket mind ki kell fizetned. Itt nem lehet okoskodni, itt nincs segítség, ha ezeknek nem fizetsz, másnap becsukhatod a boltot. De másnak aztán nem kell fizetned. Ha maradt egy kis pénzed, amivel nem tudsz mit csinálni, elvégre kioszthatod a színészek és színésznők között, de nem muszáj. Azok akkor is játszani fognak, ha nem fizetsz. Ugyancsak teljesen fölösleges fizetni a szerzőnek. Nem is fölösleges: egyenesen veszedelmes. Az idegrázkódtatás beláthatatlan következményekkel járhatna az egészségére. Igaz, hogy a tagok sokat fognak macerálni és fenyegetni a gázsi miatt, de ez nem fontos. Komoly következménye nem lesz a dolognak, és végül is meg fogod szokni.”

Hogy jogokat érvényesíteni is lehet, ez a gondolat színésznek és színésznőnek legvadabb álmaiban sem szokott megfordulni. Aki ilyen tanácsot adna nekik, arra úgy néznének, mint aki veszedelmes forradalmi eszméivel még kellemetlenségekbe sodorhatja ismerőseit. Hiszen úgyis hiába minden pörösködés. Emlékszem arra a színészre, aki bepörölte igazgatóját, mert az hét fonttal megcsalta. A színész először is kiizzadt tíz font perköltséget és ezzel sikerült is elérnie, hogy az igazgatót elítélték. Elítélték mégpedig arra, hogy tartozását havi tíz shillinges részletekben fizesse meg. Ezekből a részletekből soha nem lett semmi. A színész pedig nem tudott szerződést kapni. Aki hallott a dologról, az semmiesetre sem volt hajlandó szerződtetni.

– Szépen festene a színházi világ – mondták neki –, ha az efféle dolgok divatba jönnének.

A helyi lapok nagyon helytelennek tartották, hogy a színész nem átallja szennyesét a nyilvánosság előtt kiteregetni.

Szigorúan hangsúlyoznom kell azonban, hogy mind e megjegyzések a múlt idők állapotaira vonatkoznak. Némely megjegyzésem ugyan a jelen állapotokra is ráillik, de egészben véve a dolgok sokat javultak azóta, hogy a színipályán működtem. Ennek nagyon örülök.