VIII. FEJEZET
Első fellépésem
Szombaton a megnyitó előadás napjára virradtunk. Ezzel együtt virradt fel az a nap is, mikor meg kellett történnie első fellépésemnek, vagy mint a színházi fodrász mondta: az első debümnek, a brit közönség előtt. Nagyon féltem, hogy ideges leszek. De akár hiszik, akár nem: a lámpaláz fogalma mindig ismeretlen maradt előttem. Ez főként azért furcsa, mert abban az időben szerény és tartózkodó természetű ifjú voltam, ami a szellemóriások ifjúkorának rendes sajátsága. Pedig gyermekkoromban nem voltam ilyen. Mielőtt az első nadrágot megkaptam, már sokszor az asztalra állítottak, hogy idős rokonaim gyönyörűségére verseket szavaljak, egy öreg dajkám pedig holtáig mesélgette, hogy egy ízben az omnibuszon két shillinget nyomtak a kezembe idegenek, úgy elszavaltam a „tisz bájántájój” szóló költeményt. Én a magam részéről a fellépésemre nem emlékszem. Annyit tudok, hogy a pénz nincs meg. És nézetem szerint a dada nem világította meg eléggé azt a kérdést, hogy hova lett tulajdonképpen a pénz.
De akármilyen biztos fellépésem volt nyolcéves koromban, tizennyolc éves koromra ebből nem maradt semmi. Még most, férfikorom delén sem vállalkoznék rá, hogy ezer font honoráriumért egy hallgatókkal telt szalon előtt fellépjek. Ha ugyan van társaság, amely ezért ezer fontot hajlandó volna fizetni. Mégis: nyilvános hallgatóság előtt egyszerre eltűnt belőlem az a félénkség, amely miatt magánéletemben a hölgyek részéről annyi panaszt kell hallanom. Először is a színpadról nem láttam a hallgatóságot. Legalább is azokat, akik a harmadik soron túl terültek el. A színpad éles megvilágítottsága és a nézőtér homálya a hallgatóságnak bizonyos testetlen és árnyszerű karaktert ad; az ember nem lát belőlük egyebet, mint egy csomó halavány arcot. Amit regényekben olvastam, hogy száz és száz szempár szegeződik rám, engem hidegen hagyott. Hagytam őket szegeződni. A vak embert a világ legcsillogóbb fénye sem izgatja.
Pedig a megnyitó estén jó mentségem lett volna a lámpalázra. Tudtam, hogy benső barátaimnak szűk köre, néhány orvostanhallgató és néhány más pajtásom, ott van valahol a színházban. Testületileg eljöttek, hogy, mint mondták, méltó sikerrel induljak el a pályámon. Ragaszkodtak ahhoz, hogy eljönnek. Kértem ugyan őket, hogy miattam ne okozzanak maguknak alkalmatlanságot, de ők mindenáron el akartak jönni. Arra hivatkoztak, hogy milyen megnyugtató érzést fog adni nekem az a tudat, hogy a barátaim ott vannak. És ez a gyengédség meghatott.
– Fiúk – mondtam –, ne bolondozzatok, mert abbahagyom az egész históriát.
Azt felelték, hogy ők egyáltalában nem bolondoznak, és el fognak jönni. Nem vitatkoztam tovább.
De túljártam az eszükön. Jóhiszemű ifjú emberek voltak, és én az őszinteség olyan meggyőző látszatával hazudtam nekik, hogy minden szavamat elhitték. Még most is büszke vagyok rá, milyen ügyesen becsaptam őket. Külvárosi színházakról egyik sem tudott semmit, mind jobb színházakba jártak. Én tehát megmondtam nekik az apaszínész nevét és elhitettem velük, hogy az az én színpadi nevem. Túlozva magyaráztam nekik a maszkírozás rendkívüli hatásait, és előre megmondtam nekik, hogy bámulatos maszkom alatt nem is fognak rám ismerni. Különösen felhívtam a figyelmüket arra, hogy milyen nagyszerűen el fogom változtatni a hangomat. Hogy a darabban melyik szerepet fogom játszani, azt nem említettem, de itt-ott elejtettem néhány futó megjegyzést arról, hogy ősz parókáról kell gondoskodnom, meg hogy a darabban egy régen elveszett gyermeknek nagy fontossága van. Továbbá vásároltam egy éppen olyan botot, mint az apaszínészé, és azt feltűnő helyen otthagytam heverni a szobámban.
Ez a terv magamra vonatkozólag is sikerült, de még jobban sikerült az apaszínész szempontjából. Mivel nagyothallott, nemigen tudta a kiáltásokat megkülönböztetni, de azt észre kellett vennie, hogy alakítását a nézőtér egy része rendkívüli figyelemmel kíséri és nagyszerűnek találja. Ez nagyon meglepte őt. Mikor először belépett a színpadra, derék barátaim hatalmas ovációban részesítették. Akármit mondott, akármit csinált egész este, a közönség egy része folyton tapsviharban tört ki. Minden felvonás után dörgő tapsokkal hívták ki. Egyik jelenetét az intrikussal megismételtették, és mikor a darab szerint hajadonfőtt kell kijönnie a hóviharba, többen kivették zsebkendőiket és jó hangosan zokogtak. Előadás végén felüzentek neki a színpadra, hogy siessen, mert várják a színészbejárónál. Ez az üzenet olyan hatással volt rá, hogy hihetetlenül rövid idő alatt a főbejáraton át eltávozott. Félt. Félreértette az üzenetet.
Mindent összevéve az első este simán folyt le. A premier minden színháznál izgalmas és fárasztó dolog. A kulisszák között az izgalom hőfoka eléri a legnagyobb lázat, a főrendező és a díszletmester egyszerre életveszélyes fenevadakká válnak. Különösen olyan daraboknál, ahol a szerző maga is ott lábatlankodik a színpadi munkások között. Nagy színházaknál a premieren betanult és kidolgozott előadást mutatnak be a publikumnak. De ahol én működtem, ott premier után gratulálunk egymásnak, ha a bemutató nagyobb zavar nélkül folyt le. Kis társulatoknál a zavar nem kivétel a premieren, hanem szabály. Emlékszem egy londoni premierre, ahol a darabnak az volt a főtrükkje, hogy a negyedik felvonás végén összeomlott a színpadon a ház és maga alá temette a gaz intrikust. Ettől a darabzáró trükktől a színháznál igen nagy hatást vártak. Mindenki meg volt győződve, hogy a házösszeomlás egyenesen lázba fogja hozni a közönséget. Bizonyára így is lett volna, ha egy végszó-tévedés folytán jóval előbb le nem ment volna a függöny. A függöny legördült, majd a függöny mögött a ház kifogástalanul összeomlott, a gaz intrikus azonnal halálát lelte a romok alatt, a hős pedig, aki ilyen esetekben éppen arra szokott sétálni, a legutolsó pillanatban megmentette a primadonna életét. Minden remekül sikerült a függöny mögött, a közönség azonban nem győzött csodálkozni, hogy milyen félszeg a darab vége, és nem győzte találgatni, hogy mi lehet az a rettenetes lárma a színpadon. A közönség aztán szépen hazament. De a függöny túlsó oldalán nem végződött ilyen simán az ügy. Mikor az izgalom első vihara kissé alábbhagyott, sürgős és szigorú vizsgálatot indítottak, hogy ki volt az a gazember, aki idő előtt eresztette le a függönyt. Hamar kiderült, hogy a tettes sürgősen és kalap nélkül távozott a színházból. De ezt az igazgató nem tudta meg. Ő még egy félóráig járkált az udvaron egy doronggal a kezében és láthatólag keresett valakit.
Még érdekesebb hatással jár, ha a függöny nem a legördülésben, hanem a felgördülésben sieti el a dolgot. Egy ízben, emlékszem, a túl korán felgördülő függöny a következő látványt tárta a nézők szeme elé. A király ott ült haldokló fia mellett, és éppen egy korsó sört hajtott fel. Parókája és szakálla mellette feküdt a földön. A haldokló királyfi tükröt tartott maga elé és gondosan púderozta az arcát. Én, aki a főpapot alakítottam, egy zsemlye jóízű elfogyasztásával voltam elfoglalva, mialatt egy szolgálatkész statiszta hátul főpapi palástomat gombolta be.
Egy másik eset, mely eszembe jut, egy vidéki ripacs-társulatnál történt. A színházban egyetlen öltöző volt csupán és ezt természetesen a hölgyek foglalták le. Nekünk férfiaknak helyszűke miatt a színpadon kellett öltözködnünk felvonásközök alatt. A többit elképzelheti az olvasó. Ordítás, zavar, vad futkosás ide-oda, a közönség pokoli mulatsága, a függöny gyors visszaeresztése. Ez volt a társulatnak az illető városkában a legnagyobb sikere.
Meg vagyok győződve, hogy ez az utóbbi eset nem tévedés folytán történt meg. Egy bizonyos elvetemült egyén szándékosan okozta a balesetet. Nevét tisztes családjára való tekintettel, továbbá szerénységből, elhallgatom.
