VII. FEJEZET
Kosztüm
Kosztümpróbát nem tartottunk. Egész színészi pályafutásom alatt egyetlenegy kosztümpróbára emlékszem. Egy pantomimet kellett játszanunk vidéken, és a jelmezeknek csak a fele érkezett meg idejében. Kénytelen voltam bádog mellvértemhez és sisakomhoz kockás nadrágot viselni. A többiekre is jól emlékszem: a Kannibál Szigetek Királya frakkot viselt és bokavédőt. Jobb az egészről nem beszélni.
Öreg színházi rókák könnyen tudnak kosztümpróba nélkül boldogulni, de az újoncot valahogyan idegessé teszi, hogy a civilruhás próbák után egyszerre fejest ugorjon a kosztümös előadásba. A próbákon egy sápadt, középkorú hölgynek vallott szerelmet, aki fekete grenadinruhát és szilszkin-kabátot viselt, és a színpadon íme egy viruló színben pompázó, kék selyemharisnyás, kurtaszoknyás leányka mosolyog rá. A próbákon a testes, nyugodt Jones úrral veszekedett, és most íme a színpadon egy barnára festett trópikus benszülött rohan neki, egy úszómester és római gladiátor közötti bámulatos középlény, akit életében most lát először. Nem is biztos benne, hogy szerep szerinti szavait az igazi partnerhez intézi-e.
Én annyira vártam naivságomban a kosztümpróbát, hogy mikor múlt az idő és kosztümpróbának se híre, se hamva nem volt, magam pendítettem meg a kérdést, nehogy szórakozottságból megfeledkezzenek róla. De eszmémet úgy fogadták, mint romantikus ábrándokat szokás.
– Ne beszéljen kosztümpróbákról, édes fiam, inkább örüljön, ha magát a kosztümöt idejében megkapja az előadás előtt.
Az a kifejezés, hogy „édes fiam”, egyáltalában nem azt jelenti, hogy aki így beszélt hozzám, az nagyon fiatalnak nézett engem. Nem is nézhetett, nemde, hiszen ebben az időben már tizennyolc éves voltam. Hanem színháznál éppen úgy „fiam” minden színész, mint ahogy minden színésznő „drágám”. Eleinte sértve éreztem magam, de mikor láttam, hogy ősz vezető színészeket fiamnak, és tisztes, férjes primadonnákat drágámnak szólítanak, az én méltóságom is megnyugodott. Jó, hogy az ember méltósága olyan elasztikus, mert rémes elképzelni, milyen megalázottnak érezné magát az ember a köznapi életben.
De hogy a kosztümökre visszatérjek, senki sem törődött vele, milyen ruhát fog hordani az előadáson. Kivéve az egy Kockát. Így hívtuk tudniillik magunk között a sihederszínészt feltűnő kabátjának a kockáiról. Úgy emlékszem, számot adtam már arról, hogy ez a fiatalember hogyan szokott megjelenni a magánéletben. A színpadi ruhák dolgában is heves megbeszéléseket erőszakolt ki, és mindig sikerült kivívnia valamit. Ezúttal az volt az ambíciója, hogy a kockás ulstert hordhassa a darabban. Ezt el is érte, pedig a darab a száz év előtti korban játszott, tehát a történeti hűség és a kabát ütköztek egy kissé. De meg kell vallani, hogy társulatunknál a történeti hűség nem nagy szerepet játszott, a döntő elv inkább az volt, hogy kinek amije van, felveheti. Előkelő londoni színházaknál a ruhákat maga az igazgatóság adja, és a színésznek csak fel kell vennie, amit elébe tesznek. De azoknál a kisebbrangú társulatoknál, amelyekkel én megismerkedtem, egészen másként állott a dolog. A kosztümöket az igazgatóság minden szereplő egyéni gondoskodása alá bocsátotta. Modern darabokban teljesen a magunk ruháit kellett használnunk, általában pedig minden darabban a mi kötelességünk volt cipő- és harisnyaféléről gondoskodni, értvén ezalatt minden történelmi korban előfordulható csizmát, trikót, bokavédőt, lábszárvédőt. A többiről a színház gondoskodott. Már tudniillik Londonban.
Vidéken azonban még a történelmi tragédiákhoz és a némajátékokhoz szükséges toalettcikkeket is a színész kötelessége beszerezni. így aztán öltözködés dolgában a legbámulatosabb dolgokat tapasztalhattam. Egy kosztümös darab előadása vidéken – ez vetekedett a legőrültebb jelmezestély tarkaságával. Egészen természetesnek tartottuk például, hogy egy XVII. századbeli apának a fia, ruháiról ítélve, a XIV. század polgára lehetett csupán. A statiszták, ha ugyan voltak, azt vették fel, ami kezük ügyébe akadt, és valamennyi a saját lábbelijét hordta. Magánszereplőknél mindig a festői külső volt a főszempont, ami különben nagy fővárosi színházaknál is gyakran botor megalkuvásokra vezet. úgy látszik, a színpadokról nem lehet kipusztítani azt az érthetetlen felfogást, hogy mihelyt egy nő külföldi, annak csak olasz lányruhát lehet viselni, mezei munkás pedig nem képzelhető el másként, mint sárgahímzésű piros mellényben.
De még ha adott is jelmezeket a színház ruhatára, azok, akiknek volt a holmijuk között egy és más tisztességesebb darabjuk, inkább a magukét hordták és a ruhatáros öltözködési tervezetét a színész mindig vagy elvetette vagy többé-kevésbé átdolgozta.
Persze csak a férfiakról beszélek. A színésznők valahogyan mindig megtalálják a módját, hogyan öltözködjenek. Nincs is nagy szükségük gazdagabb gardróbra, mert akármit beszélnek az emberek a női divat szeszélyeiről, a divat csekély eltérésekkel ma is az, ami Noé apánk idejében lehetett. A magam bárkájában legalább erre kellett következtetnem. Az a ruha, amit az Ezüstkirály című tündérjáték női főszereplője hordott, kifogástalanul megfelelt Oféliának is. És vajon mi a különbség Stuart Mária és egy modern bálozó hölgy ruhája között? A gallér, az ujjak meg a szoknya hossza. Ezt pedig mindenki meg tudja otthon igazítani. Nem is értem, mért van a színésznőknek annyi ruhájuk. Csak a termetük számít: egyetlenegy ruha csekély változtatásokkal mindenre használható lehetne. Egyszerűen rá kell tenni egy fodrot, vagy egy prémszegést, vagy hólfaltnit és megvan. De lehet, hogy ebben nincs igazam.
Mivel azt a felszólítást kaptuk, hogy menjünk be a hét folyamán a színházi szabó műhelyébe és vetessünk mértéket, a tapasztalatlanabbak be is mentek azzal a reménységgel, hogy körülbelül testre szabott ruhákat fogunk kapni. A túlnyomó többség azonban bölcsen ügyet sem vetett a figyelmeztetésre, hanem a legnagyobb nyugalommal megvárta az előadást és felvette, amit kikészítve talált az öltözőben. És ahogy a szükség kivánta, vagy belefeszítették tagjaikat, mert a ruha szűk volt, vagy kitömték magukat, mert a ruha bő volt.
Az öltözők, amelyek alatt két sor deszkafülkét kell érteni, egy keskeny folyosóval, a kelléktár fölött sorakoztak, ahová lépcsők vezettek fel, hogy aki lement vagy felment, mindig attól rettegett, hogy az egész alkotmány össze fog dőlni, öltözőstül, mindenestül. A deszkafülkék gondosan be voltak rendezve. Először is a deszkafalak minden nyílása be volt ragasztva barna papirossal, maga a fal pedig olyan pazarul pocsékoló mészréteget hordott, hogy ekkora költekezésen önkéntelenül megbotránkozott az ember. És a pocsékolás annál oktalanabbnak bizonyult, mert egy hét leforgása után a falról minden mész átköltözött a ruháinkra. Annak is híre járt, hogy az egyik öltözőt egyszer kisöpörték, én azonban soha semmiféle megbízható adatot nem találtam a pletyka valódiságára vonatkozólag, végül is azt a hipotézist szűrtem le az egészből, hogy a mende-monda csak afféle kísérleti léggömb lehetett, amelyet azért eresztettek fel, hogy ki lehessen puhatolni a takarítóasszony nézeteit a söprés kérdéséről. De a kísérlet sikertelen maradt. A takarítóasszony, mikor hallotta a dolgot, egyszerűen nem szólt rá semmit, csak sértődött arcot vágott, amivel félreérthetetlenül annak adott kifejezést, hogy ezt a témát olyannak tekinti, amelyet egy úrihölgy előtt nem illik emlegetni.
Az ajtók közül nem egy volt olyan, amely még benne lógott a sarokvasakban, és aki kitanulta a fogását, az be is tudta csukni, ki is tudta nyitni. A legtöbb ajtó azonban nem tartozott szorosan a tárgyhoz, és csak úgy oda volt támasztva a nyílásához, mint a részeg ember, akit a kocsis letett a kapuban. így aztán csak úgy lehetett ki- és bejárni, ha az ember felemelte az ajtót, aztán visszatette. Szívderítő látvány volt egy-egy kövér, szuszogó színészt látni, amint karjain a nagy ajtólappal forgolódott a szűk folyosón, és megpróbálta felállítani. A manipulációnak rendesen az lett a vége, hogy az ajtó keresztben beszorult a folyosóba és természetesen éppen ilyenkor rohant fel a lépcsőn egy lihegő kolléga, hogy sürgősen a saját öltözőjébe jusson. Kétségbeesett sietségében el akarta hárítani útjából az akadályt és nekifeszítette a vállát az ajtó egyik oldalának. A másik oldalon kínlódó kövér ember, nem tudván, miről van szó és abban a hitben, hogy megint valami rossz viccet csinálnak vele, teljes erejéből visszaszorította az ajtót és jól rá is nyomta az alját a támadó lábára. Végül mind a ketten nekidühödtek, húzgálták, taszították, egymás fejéhez ütötték, egymást a folyosó oldalához szorították, hogy aztán végeredmény gyanánt az ajtóval együtt mind a hárman a földön terüljenek el, de természetesen úgy, hogy az ajtó maradjon legfelül.
Az öltözők bútorzatát azzal a látható gonddal válogatták össze, hogy a berendezésben bizonyos egységes stílus érvényesüljön: a bútorzat néhány törött székből állott. A mosdóedények rendelkezésre álló száma limitálva lévén, igazságos elosztásukban rendkívüli gondosság és találékonyság nyilatkozott meg. Mindenhová nem juthatott lavór és vödör, ennélfogva amelyik öltöző lavórt kapott, az nem kapott vödröt, amelyiknek viszont vödör jutott, abban nem volt lavór. Ez egyszersmind kitűnő ürügy volt arra, hogy sehol se legyen víz, ha úgyis hiába. De ahol sem lavór, sem vödör nem fordult elő, ott feltétlenül fel lehetett fedezni egy szappantartót. Törülközőt kéthetenként egyszer adtak. Kicsit ugyan, de lyuk volt a közepén. Egy törülköző hat embernek szólt. A szappant magunk hoztuk. Illetve voltak, akik hoztak. A többiek rövid habozás után birtokba vették.
Egyik öltöző messze kimagaslott a többiek közül, mert mosdóállvány is díszlett benne. Egy régi nádszéket kell ez alatt érteni, amely úgy támláját, mint egyik lábát elvesztette. Ez a fényűző cikk eleinte sok keserűséget okozott a kevésbé pazar öltözők lakóinak, de a mosdóállványnak az a tendenciája, hogy egyszer váratlanul össze fog omlani, az általános keserűséget élénken enyhítette. Még tulajdonosai is kiábrándultak lassanként belőle és egy este a bonviván egy dührohamában úgy belerúgott, hogy a mosdóállvány darabokká tört. Mint összefüggéstelen káromkodásaiból nagy nehezen meg tudtuk állapítani, dühét az okozta, hogy a mosdóállvány miatt az aznapi előadást vizes fenekű trikóban kellett végigjátszania.
Ezekben az öltözőkben esténként egy vaksi egyén lődörgött, akinek öltöztető volt a hivatalos neve, bár attól, amennyit öltöztetéssel foglalkozott, nyugodtan főszakácsnak is hívhatták volna. A ruhákhoz összesen annyi köze volt, hogy egy ízben – mint jassznyelven mondják – rémes ruhát kapott Jimtől, akinek egy bödön festéket döntött a vacsorájára. Ez volt tudtommal az egyetlen ruházati ténykedés, melyben személyesen részt vett. Viszont igen nagy ügyességre tett szert abban, hogyan kell leggyorsabban borjúszeletet vagy egy üveg sört hozni.
Végeredményben mégis azt mondhatom, hogy az öltözők csak megleptek, de csalódást nem keltettek bennem. Nem vártam tőlük sokat. Nem festettem róluk előzőleg tarka álmokat. Nem sóvárogtam éhes szemmel, hogy tündérvilágukba bepillanthassak.
Nem, az öltözőkkel még csak rendbe jöttem volna. Szívem nagy csalódását a társalgó okozta. Leghímesebb álmaim mind a társalgó körül forogtak. Mindig arról ábrándoztam, hogyan fogok a társalgásban flörtölni a Szépségekkel és diskurálni az Elmésséggel. Élénken kiszíneztem magamban a ragyogó fényárban úszó, csillogó parkettes, tágas termet, amelyben drága szőnyegek díszlenek, aranyozott falain a képzőművészet remekei lógnak, és magas mennyezete gazdagon ki van festve. Előre elképzeltem az elegáns karosszékeket és pamlagokat, amelyeken művészi munkám szüneteiben pihenni fogok, a zongorát, amelyből kecses ujjak andalító dallamokat varázsolnak elő, mialatt én a kották fölé hajolok, a fafaragásos vitrineket, amelyek régi porcelánoktól és egyéb drágaságoktól roskadoznak. A külvilág zaját – gondoltam – nehéz függönyök halk morajjá fogják tompítani, amely kellemesen folyik majd egybe a társalgó halk és vidám társalgásával, a kandalló lobogó tüze pedig fel-felcsillanva a terem mindmegannyi ragyogó tükrében, bizonyos otthonos, meghitt hangulatot fog kölcsönözni a társalgó egyébként méltóságteljes és előkelő pompájának.
Ehelyett milyennek találtam a társalgót? Semmilyennek. A színháznak egyszerűen nem volt társalgója. Színházi társalgót egyáltalában nem is láttam soha, csak egyszer egy színdarabban. Pedig mindig kerestem. De csak egy öreg színésszel tudtam beszélni, aki egyszer látott egy társalgót, és még az ő emlékei is homályosak voltak. Még azt sem tudta teljes bizonyossággal megmondani, vajon Liverpoolban látta-e a társalgót vagy Newcastle-ben. Hosszas gondolkodás után állapította csak meg, hogy talán mégis Exeterben történt a dolog. De akárhol volt ez a legendás társalgó, a színház, amelynek társalgója is volt, már évekkel ezelőtt leégett.
Annyira szerettem volna színházi társalgót látni, hogy egyszer végül elmentem az egyik legelőkelőbb londoni színházba, ahol egy társalgót igazán fel lehetett tételezni. Borravalókban négy és fél shillinget adtam ki, hogy bejussak. A társalgót valóban meg is találtam, de azt mondták, hogy most ne menjek be, mert a társalgó tele van kellékekkel és a sötétben még összetörök valamit.
Az igazság a következő: majdnem minden színházhoz terveznek társalgót, mikor építik. De vagy az igazgató, vagy a direktorné éppen a társalgót szokta rekvirálni magának öltözőül. A színészeknek vagy saját öltözőjükben kell eltölteni a várakozási időt, ahol egymás lába alatt vannak, vagy a folyosókon, ahol meghűlnek, és ahol a díszletmunkások taszigálják őket.