VI. FEJEZET
Díszletek és statiszták
A darabból öt próbát tartottunk.
– Mi a fenét akarnak ezzel a sok próbával? – kérdezte az anyaszínésznő. – A végén még több lesz a próba, mint az előadás.
Én öt próbát akkor még nevetségesen kevésnek tartottam, különösen ha visszagondoltam műkedvelő emlékeimre, mikor egy kurta kabarétréfához harminc próbára volt szükségünk, majdnem mind teljes maszkkal. De színészi pályafutásom alatt eljött az az idő, mikor két próbában láttam egy színdarab gondos és rendes előkészítésének mértékét. Vidéken egyszer megtörtént, hogy egy háromfelvonásos vígjátékot abszolúte próba nélkül hoztak színre. A szereplők fele még a darab témáját sem ismerte. A játékukat suttogva beszélték meg, mialatt az előadás nyugodtan folyt. Ha már úgy összekeveredtek, hogy a zagyva helyzetet nem lehetett kibogozni, egyik szereplő kijött a színpadról és hamar megnézte a könyvet. A súgó egy darabig hősiesen küzdött, hogy a szereplők legalább ugyanazt a felvonást játsszák valamennyien, de mikor a súgólyukból semmi módon nem tudta rávenni a hősszerelmest, hogy ne a helytelen nőnek udvaroljon, belátta, hogy csak zavarja őket, kijött a színészbejáróhoz és rágyújtott, mondván, hogy ő bizony nem szekíroztatja magát tovább.
A próbák idő haladtával egyre jobban alakultak. A negyedik próbát már teljes szereptudással írták ki, és a szerepet a próba alatt tilos volt kézbe venni. Ezúttal kihagyások nélkül játszottuk végig a darabot és a zenekar (két hegedű, egy brácsa, egy kürt és egy dob) teljes erejében tündökölt. Kiírták a próbatáblára a díszletet és a kellékeket is. Mint ahogy várni lehetett, Jimmel sok izgalom volt a díszlet miatt. Mindenkivel összeveszhetett és úszott az örömmámorban.
Ekkor láttam először a díszletfestőnket. Jókedvű emberke volt, mindig a tréfán állt az esze. Semmiféle nehézség nem vette el a kedvét. Ha másnap estére feltétlenül meg kellett lenni egy törvényszéki tárgyalóteremnek és a meglevő díszletek között csak egy szalon volt, amit átfestésre használni lehetett, egy csöppet sem komorodott el. Nekiesett a szalonnak, idefestett egy kicsit, odafestett egy kicsit és egyszerre csak ott volt a törvényszéki tárgyalóterem. Képes volt egy félórán belül bármely szántóföldből temetőt és bármely börtönből hálószobát varázsolni.
Ezúttal azonban ő is csődöt mondott. A darab érdemes alakjai a szerző utasítása szerint valamennyien villákban laktak. Ekkora villa-őrületet még sohasem láttam. Lakhattak volna a legkülönb és legpompásabb helyeken: lakhattak volna hallokban, tróntermekben, fegyházakban, hajószalonokban, sőt lakhattak volna egy londoni palota előkelő ízléssel berendezett nappalijában, ahol a kandalló párkányára egy igazi óra volt festve – nem, ők mindenáron mindnyájan villákban akartak lakni. Három-négy különböző díszletet átfesteni és valamennyit villára – ez nem lett volna jó üzlet, már csak azért sem, mert nyilvánvaló volt, hogy egy hét múlva mind másra fog kelleni. Ennélfogva az lett a vége, hogy ugyanannak az egy villalakás belseje című díszletnek volt a kötelessége négy különböző családnak otthont adni. Igaz, hogy a díszlet a színlapon mind a négy alkalommal más nevet kapott. Kerek asztallal és kályhával: az özvegy villájának belseje. Két kandallóval és a falon egy puskával: a lakatos otthona. Négyszögletű asztallal: Salamon apó lakása a London felé vezető úton. Egy ásó a sarokban, egy kabát az ajtó mellé akasztva: a yorkshire-i öreg malom.
Mindez azonban nem használt semmit. A közönség a megnyitó előadáson már akkor észrevette a dolgot, mikor a második felvonásra felgördült a függöny. Azonnal belementek a dolog humoros oldalába. Egy külvárosi színház szombat esti közönsége különben is fogékony a vidám dolgok iránt, és ha a darab humora nem elégíti ki, ő maga keres nevetési alkalmat magának. A villadíszlet az est folyamán a karzat kedvencévé nőtte ki magát. Mikor egy-két nap alatt – mert a darab sok képből állott – nem eresztették le a villahátteret, több karzati hang sürgetni kezdte, egy stentori hang pedig kifejezte azt a reményét, hogy a háttérnek nem esett semmi komoly baja. Mikor aztán mint teljesen új díszlet megint megjelent, hatalmas tapsvihar tört ki, egy ember pedig így kiáltott: ugye mondtam, hogy nem veszett el.
A statisztákat csak az utolsó próbára rendelték be. A színház két különböző forrásból szerezte be őket. A statiszták egyik fele katonákból állott, akik a színpadon is katonákat voltak hivatva jelképezni. A másik felének lázadó lakosságot kellett adni, és e célra a színház a környék szükséglakásainak krémjét verbuválta össze.
A katonák, akik saját őrmesterük vezetése alatt jöttek előadásra, kétségkívül fénypontját képezték az előadásnak. Minden jelenetbe, amelyben szerepük volt, a realitás levegőjét hozták magukkal. Ők csakugyan katonák voltak, és a színpadon is azzal a nyugodt fegyelemmel végezték a dolgukat, amelyet a gyakorlótéren produkáltak, és azzal a komolysággal, amelyet csak a feladat realitásának tudata adhat. Mikor elhangzott a vezényszó, hogy szuronyt szegezz és tűz, olyan komor elszántsággal engedelmeskedtek, hogy a színpadi tömeget nem is kellett rettegésre és visszahőkölésre tanítani. A civil statiszták úgy tisztultak onnan, mint a parancsolat. A próbákon is nagyon simán ment a katonákkal a munka. Nem kellett magyarázni, kiabálni, veszekedni, ami nagy időmegtakarítással járt. A főrendező egyszerűen megmondta az őrmesternek, hogy miről van szó. Az őrmester borízű hangon és saját érthetetlen katonadialektusára lefordítva elmondta a parancsot a legénységnek, és a dolog végérvényesen el volt intézve.
Katonák alakítására a színpadon mindig igazi katonákat kellene használni. De viszont semmi más egyébre. Akármit csinálnak, mindig katonásan csinálják. Akármibe öltöztetik és akárminek nevezik őket, ők csak katonák maradnak. A direktorunk egyszer megpróbálta, hogy színpadi tömegnek katonákat használ. Gondosan kioktatták őket, hogyan kell viselkedniök. Megmagyarázták nekik, hogyan rohanjanak be vad és zavaros morajjal, hogyan csoportosuljanak a színpad hátterében, és ott hol előre, hol hátra húzódva, mint valami hullámzó áradat, hogyan rázogassák fegyvereiket, hogyan sziszegjenek fenyegető szavakat a velük szemközt álló törvényszolgákra, végül pedig vad üvöltésben egyesülve hogyan támadják meg és söpörjék el maguk elől a fegyvereseket, mint ahogy a gátját szakító víz magával sodorja a kis akadályokat.
Így szólt az elmélet. A színpadi tömegnek így kell viselkednie. Azaz így kellene. Mindenki tudja, hogy a valóságban az ilyen jelenetek hogyan festenek. A tömeg libasorban, tolakodva jön be, és ki-ki az előtte haladónak a hátát döfi, hogy siessen. Aztán felállnak egyenes sorban a színpadon és vigyorognak. Mikor megkapják a jelet a támadásra, mindegyik statiszta – még mindig vigyorogva – odalép a hozzá legközelebb eső katonához és ráteszi a kezét a katona puskájára. Akkor aztán katona és statiszta lassan le- és felemelgetik a fegyvert, mintha valami tűzoltószivattyút kezelnének. Így folytatják ezt makacs kitartással hosszabb ideig, mígnem a katona hirtelen elveszti erejét, nyilván szélhűdés következtében, mert váratlan gyengeségének semmi külső és látható okát nem lehet felfedezni. A hódító statiszta ekkor elveszi tőle a fegyvert és magára ölti.
Ez is elég furcsa, de a mi katonáink még furcsábban csinálták. Egyes rajvonalban futólépésben beügettek a színre, a színpad közepén négyszögbe állottak fel, akkor aztán az őrmester adott jelére ez a szabályos négyszög három tömör és erőteljes ordítást hallatott. Ez volt a lázadó tömeg.
Egész mások voltak a civil statiszták, akik esténként egy shillingért, sőt néha tizennyolc pennyért jöttek szerepelni. A földgömbön nincsen szomorúbb emberi réteg, mint a hivatásos statiszták. Az utcákon látható reklámemberek sorsa is nehéz sors, de a statisztákhoz képest egy ilyen plakátot hordó ember élete díszes és mulatságos. A mi statisztáink sem voltak kivételek. Mindig bizalmatlan kis csoportokba verődtek maguk között, és a lesújtott nyomorúság olyan lesújtó képét adták, hogy puszta látásuk mindenkit elszomorított. Különös, hogy aki hetenként hat shillinget keres, az nem tud vidám és könnyed lenni, de így van.
Egyetlenegyet azonban ki kell vennem ebből a leírásból, egy ártalmatlan futóbolondot, akit a többiek Bolond Matyinak hivtak, ő azonban teljes nevén Mister Matthew Alexander St. George Clementnek mutatkozott be. Ez a szegény fickó már évek óta statisztált a színháznál, de látszott rajta, hogy valaha egészen más sorban folyt az élete. Arcvonásaira rá volt írva az úriember, és világos pillanataiban nyílt elméről és műveltségről tett tanúságot. Azt rebesgették róla, hogy fiatal korában színész volt, sokat ígérő tehetség, de senki sem tudja, mitől, egyszer csak megbolondult. A hölgyek természetesen szerelmet kerestek a dologban, mert a nők attól kezdve, hogy az ember reggel cipőstül ébred az ágyban, egészen addig, hogy eldugult a vízvezeték, minden jelenséget ennek a gyengéd érzelemnek tulajdonítanak. A gyengédtelenebb lelkek nagyobb pártja az italra gyanakodott. De mindez csak találgatás volt: hiteleset nem tudott senki. A prológ és a színjáték közötti kapocs elveszett. Matyi abban a meggyőződésben éldegélt, hogy nagy színész, akit a vezetőszerepektől csak a kollégák kenyéririgysége zár el. De majd eljön még az ő napja is, és akkor megmutatja, mit tud. Nagy álma a Rómeó szerepe volt. Azt tervezte, hogy a közeljövőben el fogja játszani. Megsúgta nekem, hogy évek óta tanulja már a szerepet, és ha egyszer ebben a szerepben kiengedik, szenzációt fog kelteni.
Akármilyen különösen hangzik, statisztálás közben megszűnt az elmezavara. Mihelyt a színpadra tette a lábát, mindjárt tanulékony lett, és pontosan csinálta, amit a többi. Komikusan méltóságteljes badarságait csak a színpadon kívül öltötte magára. Ha például a statisztavezető a színpadon kívül adott neki utasításokat, szertartásosan meghajlott és méltóságteljesen megjegyezte, hogy Mister St. George Clement nem szokott utasításokat elfogadni alakításaira vonatkozólag. A többi statisztákkal nem keveredett, magában álldogált az udvaron, magában beszélgetett és úgy tett, mintha igen messze figyelne valamire. Ő volt az egész színház pojácája. Félig félénk, félig gőgös bolondságai sok mulatságot szereztek a társulatnak, az oldalunk is megfájdult a nevetéstől. De néha valami olyan véghetetlen bánat csillant fel sápadt arcán, hogy az ember szíve hirtelen jobban fájt, mint az oldala.
Furcsa alakja és homályos története sok kellemetlen percet okozott nekem titokban. Gyakran motoszkált a fejemben az a gondolat, hogy volt idő, mikor ez a hülyén üres tekintet reménnyel és buzgalommal telten ragyogott bele a világba. És eltűnődtem: vajjon nem leszek-e én is valaha ilyen ártalmatlan bolond, aki nagy színművésznek képzeli magát.
