V. FEJEZET
A próba
Sietve nyitottam szét a papirost, hogy lássam, milyen szerepet kaptam. Minden haladék nélkül azonnal tanulni szerettem volna. Hiszen csak egy hetem volt arra, hogy megalkossam magamban az illető alak jellemrajzát, megtanuljam a szöveget és a játékokat és az érzelmek kifejezését. Egy percem sem volt vesztegetni való. Itt közlöm a szerep teljes szövegét:
Joe Junks
I. felv., 1. jel.
…hazajön.
Bizony csúnya éjszaka van odakinn.
…ha igaz.
Persze, persze.
…oda hátrább.
(A többiekkel.) Ez ő!
(A jelenet végén a földre zuhan.)
IV. felv., 2. jel.
(A lázadókkal.)
Elég szangvinikus hangulatban voltam ebben az időben, de azt mégsem tudtam elképzelni, hogy ezzel hogyan kelthetek majd szenzációt. Úgy éreztem, hogy a tehetségemet elfecsérelik. Elvégre ilyen szerepet akármilyen színész is eljátszhatik, mért kellek ehhez én? De hát ha éppen engem választottak, az ő veszteségük nagyobb, mint az enyém. Nem szólok egy szót sem, hanem végzem a dolgomat legjobb tudásom szerint, és a figurába annyi jellemábrázolást fogok belevinni, amennyit csak elbír. Azt persze nem tudtam, hogy tulajdonképpen nagyon büszkének kellene lennem a szerepre, mert az igazgató maga írta be a darabba direkt az én számomra. A burleszkkomikustól hallottam ezt, aki a darabot kívülről tudta. Mikor közölte velem a felfedezést, még eltűnődve hozzá tette:
– Jelzem, ez kitűnő gondolat volt tőle. Mindig mondtam neki, hogy az első felvonást egy kicsit alá kellene támasztani.
Végre mindenki megkapta a szerepét, és a karmester is megérkezett. A próba most már komolyan elkezdődött. A szóbanforgó darab afféle régimódi zenés melodráma volt és a zenekarnak alaposan fel kellett gyűrni a kabátujját, ha a színpaddal lépést akart tartani. Majdnem minden szereplőnek megvolt a maga zenei motívuma, mikor belépett a színpadra, de volt egy másik motívuma is, amely távoztakor kísérte. Motívum szólt, mikor leültek, motívum szólt, mikor felállottak. Ha valaki átment a színpadon, azt valóságos kis nyitány kísérte végig. Különösen állt ez a primadonnára. Attól a megjegyzésétől kezdve az első felvonásban, hogy a hó nagyon hideg, egészen addig az ájulásig a harmadik felvonásban, mikor meglátta az anyját és elkezdett haldokolni, a világon semmit sem mondhatott anélkül, hogy egész kis koncert ne kísérje. Meg vagyok győződve, hogy ha a színpadon annak jeleit mutatta volna, hogy tüsszenteni fog, a zenekar azonnal valami pajzán motívumra gyújtott volna rá. Már attól kezdtem félni, hogy tulajdonképpen operával állok szemben és a szerepemet énekelnem kell.
Az első jelenetben egy öreg csapszék gazdája, néhány falusi fecsegő és az intrikus szerepeltek. A főrendező, aki természetesen az intrikust alakitotta, a színpad közepét foglalta el, ahonnan a többiek elhúzódtak. Innen osztogatta utasításait, kezében a darab egy példányával.
– Gyerünk, uraim, gyerünk – kiáltotta, – első jelenet. Hallet, a kocsmáros, Bilikins és Junks! (Ez a Junks én voltam.) Kérem ide jobbra. Én itt fogok ülni az asztalnál. (Átment a színen és a lábával megdobbantotta a kérdéses pontot.) Mikor a függöny felmegy, mind a színen vagyunk. (Itt hozzám fordult, mert nyilván éppen most szerzett tudomást kilétemről.) Maga az asztal végén ül és pipázik. Vigyázzon a végszavakra és jól nyissa ki a száját, mert nem fogja hallani senki. A színház nagyon nagy. Miféle nyitányt adhatsz, kérlek? (Ez már a karmesternek szólt.) Adhatsz valami régi angolos dolgot csengetés előtt? Igen, köszönöm, az nagyon hatásos lesz. Gyerünk, uraim, gyerünk. Kérlek, csak nagyon piánó egészen a végéig, ott majd én szólok.
Ki-ki kezébe vette a szerepét. Elkezdtünk próbálni. A mondatokat nem mondtuk végig, csak az egészen rövideket. Az utolsó két-három szót, amit úgy hívnak, hogy „végszó”, mindenki tisztán és erősen ejtette ki, a többit azonban mintegy megállapodás szerint mindenki csak dünnyögte, motyogta, vagy ö-ö-ö-ö hangokkal helyettesítette, olykor egy-egy összefüggéstelen szót szúrva közbe. Az olyan jeleneteket, amelyekben csak ketten, vagy hárman szerepeltek, hosszúságukra való tekintet nélkül kihagyták. És mialatt a próba a színpad közepén szabályosan folyt, azalatt oldalt itt is, ott is különböző mellékpróbák duruzsolása hallatszott. Itt két ember sétapálcákkal véres párbajt vívott, ott egy apa leleplezte fia bűnösségét és kiutasította őt a szülői házból, amott pedig egy tüzes ifjú nagy kockás ulsterben vallott szerelmet egy szende szűznek, aki mellesleg hétéves kis fiát tartotta az ölében a próba alatt.
Én sóváran vártam a végszavamat, nem tudván, hogy körülbelül mikor kerül rám a sor. Izgatottságomban kétszer vagy háromszor rossz helyen bele is beszéltem a darabba. De kár volt annyira izgulnom. Mikor sor került rám, a kocsmáros előzékenyen felém intett egy fejmozdulattal és erre én haladéktalanul megtettem észrevételemet az időjárás mostohaságára vonatkozólag, mégpedig tiszta, csengő és erős hangon. Legalább azt hittem. Mivel azonban úgy láttam, hogy bejelentésemet senki sem veszi tudomásul, megjegyzésemet még tisztább, még csengőbb és még erősebb hangon megismételtem. Ekkor a főrendező így szólt:
– Na gyerünk, kérem. Halljuk.
Kifejtettem neki, hogy a kérdéses megjegyzést már megtettem.
– Ja kérem – felelte ő, – ez így nem jó lesz. Sokkal hangosabban kell beszélni. Hiszen még mi sem hallottuk itt a színpadon. Kiáltson, kérem, ne féljen. Ne felejtse el, hogy ez nagy hely. Most nem otthon szaval.
Úgy éreztem, hogy hangosabban már lehetetlen beszélni, hacsak az erőlködéstől valami betegséget nem szerzek magamnak. Aki még nem beszélt nyilvánosan nagy helyiségben hallgatóság előtt, annak sejtelme sincs róla, milyen gyenge és jelentéktelen ilyen helyen még a leghangosabb társalgási hang is. Hogy az ember hangjának vivőereje legyen, ahhoz nem elég a hangot kiereszteni, hanem hajítani, lökni, dobni kell. Ezt különben nem nehéz megtanulni, és ha az ember belejön, akkor csakhamar a suttogása is messze hallható lesz.
Erről hamarosan kioktattak, aztán mentünk tovább. A felvonás nagy dulakodási jelenettel végződött. A főrendező ezt így hozta össze:
A kocsmáros odatartja a lámpást közel az arcomhoz. A többiek felkiáltanak: – Ez ő! Én felugrom, felborítom az asztalt. (Lábdobbantás, ami az asztal felborulását jelzi.) Leütöm a kocsmárost. Ti ketten megragadtok. Én kiszabadulok, földhöz váglak benneteket, aztán az ajtóhoz játszom magam. Kinyitom az ajtót, megállok, revolvert rántok. Mindenki ijedten összehúzódik.
Már eddig is összekuporodtunk, mert így jeleztük, hogy az intrikus földhöz vágott bennünket. Most tovább kuporodtunk, de ez már azt jelezte, hogy félünk a revolvertől. A főrendező helyeslően bólintott.
– Jó kép lesz. Kérlek, itt erős zene kell. Ti pedig vigyázzatok, menjetek feljebb, mert a függönyt a fejetekre húzzák. (Fel a színpad hátsó felét jelenti, le a rivalda felőli részét.) Milyen díszletünk van? Van valami vidéki? Valami vidéki enteriőr?
Ezt a kérdést egy színpadi munkáshoz intézte, aki éppen arrafelé cipelt egy padlást a hóna alatt. Ne döbbenj meg, nyájas olvasó, a színpadi padlás csak néhány léc és egy darab vászon.
– Nem tudom – felelte a megszólított, – hol van Jim? Jim!!
Kiderült, hogy Jim éppen az imént ment ki egy pár percre. Csakhamar előkerítették. Száját törölgetve, mérgesen jött be. Haragudott, hogy a nevét hallja.
– Jó, jó, nem kell kiabálni, nem haltam meg. Mit kiabálnak úgy? Talán ég a színház? Na hát. Maguk nem mennek ki soha?
Jim a díszletmester volt. Kellemetlen, zsémbes ember, még díszletmesternek is túlságosan zsémbes. Vagy éppen most ment ki egy pillanatra, vagy veszekedett, ha jelen volt, úgy hogy tulajdonképpen még kívánatosabb volt a távolléte. Mint a színpadi munkások általában, a legnagyobb megvetéssel sújtotta a színészeket és színésznőket, mint olyanokat, akik folyton csak útban vannak, és akik nélkül sokkal simábban menne a darab. Legfőbb báját azonban példa nélkül álló butasága képezte. Ez a jellemvonása kivált akkor jutott igazán méltó szerephez, mikor valamely színhely beállításáról volt szó.
Kis színházaknál az új díszlet a ritkaságok közé tartozik. Ha valami különleges darabot mutatnak be és rendkívüli sikert várnak, mondjuk harminc-negyven előadást, akkor megesik, hogy két-három kulisszát megfestetnek, de általában minden kitelik az évek folyamán megnövekedett díszlettárból, amelynek régi kulisszái kevés változtatással és egy kis friss festéssel nagyon jól kiadják azt a teljesen új és pazar kiállítást, amelyet a színlap olyan áradozva hirdet. Apróbb megalkuvásokkal persze le kell számolni. Ha a hátsó függönynek egy hadihajó fedélközét kell ábrázolni, senkinek sem jut eszébe firtatni, hogy miért lepik el a hátsó függönyt odapingált könyvespolcok. És ha a cselekmény egy vár lovagtermében folyik le, semmi baj sincsen a hátsó függöny miatt, amely egy modern szalont ábrázol. A mi direktorunk az ilyen kérdésekben rendkívüli liberalizmusról tett tanúságot. Mikor egy vidéki turné alkalmával hangzatosan hirdette, hogy teljes Shakespeare-repertoárja van és négy Shakespeare-drámához való teljes kiállítása, akkor jutalomjátékul úgy játszotta el Hamletet, hogy csak két színen játszott a darab: egy szobában és egy kertben felállítva. De Jim szcenikai ötleteitől még ő is visszarettent. Ha az instrukció londoni külvárost írt elő holdfénynél, akkor ő biztosan egy tropikus szigetet választott ki. Viszont akármilyen speciális londoni uccára volt szükség, ő változatlanul azt a távlatot ajánlotta, amelyen a Waterloo-híd volt látható hóviharban.
Mikor ezúttal egy vidéki enteriőrt kértek tőle, egy fatörzsekből összetákolt kunyhó belsejét eresztette le a zsinórpadlásról. A kunyhó tűzhelye felett vadászkések és revolverek voltak artisztikus csoportban a falra festve, figyelmeztetve mindenkit, hogy jó lesz nem sokat okoskodni ezzel a díszletkérdéssel. Jim azt az ellenvetést, hogy az ilyen faviskók igen gyakran előfordulnak ugyan Ausztráliában vagy Amerika őserdeiben, de semmiesetre sem fordulnak elő Anglia területén, pláne Londontól pár kilométernyi távolságban, nem is tartotta válaszra érdemesnek és néma megvetéssel siklott el fölötte. A további vita felébresztette Jimben a kari önérzetet. Egy tizenöt évvel ezelőtt elhalálozott színházbérlőre hivatkozott, akire senki sem emlékezett, csak ő, és aki szerinte ilyen esetekben mindig a fakunyhó-díszletet használta.
– Márpedig ő nem volt hülye, ha én hülye vagyok is.
Az utóbbi megjegyzést senki sem vonta kétségbe, az előbbiről már nem volt aktuális vitázni. De azt mondhatom, hogyha Harris úr, a hajdani direktor, valóban úgy járt el díszletezés dolgában, ahogy Jim előadta, bámulatos színpadai lehettek.
Jimet semmi földi hatalommal nem lehetett rábírni, hogy valami más díszletet is megmutasson, noha a direktor kifejezetten felhívta a figyelmét egy vidéki enteriőrt ábrázoló hátsó függönyre, amit a legutóbbi direktor csináltatott. Jim nem tudta, hogy hol van ez a díszlet. Meg aztán egy kötél éppen elszakadt, úgysem lehet leereszteni – mondta. E kis vita után büszkén elment és újra kezdte veszekedését a világosítóval, pontosan annál a mondatnál, ahol húsz perccel előbb abbahagyta.
Ezen az első próbán tulajdonképpen nem kellett sem díszlet, sem kellék, mert a próba igazi rendeltetése a zene beillesztése, a bejövések, kimenések és nagyobb csoportjelenetek elrendezése volt, de természetesen jó lett volna tudni, milyen vásznakat lehet alkalmazni, és milyen javítások vagy festések válnak szükségessé.
A primadonna csak a második jelenetben lépett be a színre. Ez az esemény a zenekarra rendkívüli feladatot hárított. Mert annak nem lett volna értelme, hogy a primadonna ajtóstul rohanjon be a színre. A váratlan és nagy öröm igen kártékony. A közönséget ilyenkor tanácsos fokozatosan előkészíteni. A zenekar tehát gondosan és hosszadalmasan kipróbálta, hogyan lehet leghelyesebb tempóban elérkezni a kritikus ponthoz, mikor a primadonna a legalkalmasabb lélektani pillanatban lép be. Mikor ezt közmegelégedésre megállapították, a főrendező közölte a primadonnával a végszavát.
– Pampararampampapapampam, ez a végszavad, drágám.
A színpadon a színésznőket mindenki drágámnak nevezi és tegezi. Az ember hamar megszokja. Különösen ha csinos és fiatal színésznőkről van szó.
– Honnan jövök? – kérdezte a primadonna.
– Amíg nem láttam a hátsó függönyt, drágám, addig nem tudom megmondani. Remélhetőleg lesz rajta járás. Akkor jöhetsz hátulról.
Hátulról jönni ugyanis nagy kedvezmény. Vannak művészek, akik az istennek sem jönnek be, csak hátulról. Tagadhatatlan, hogy aki hátulról lép be, szemközt a közönségnek, és úgy jön előre mindig en face, az jobb benyomást tesz a nézőre, mint aki bejön oldalról profilban és csak később fordul szembe. De a színészet néha túlzásba viszi a hátulról való bejövetelt és a személyes hiúság gyakran természetellenes butasággá ront egész jeleneteket.
Az első próbáról való mondanivalómat úgy fejezem be, hogy betű szerinti másolatot adok róla. Az első felvonás utolsó jelenetéről van szó. Tehát:
Főrendező (a középen áll, háttal a rivaldának. A karmester ott ül az üres zenekar élén, az egész zenekart egy árva hegedűvel jelezve. Oldalt két-három kis színészcsoport cseveg. A Jellemszínész a színpad hátterében le-fel járkál, magában duruzsolja a szerepét és olykor megáll, hogy egy-egy mozdulattal a játékot is jelezze magának. A Burleszkkomikus és a Segédszínész átmennek a színen. Az Énekes Naiva flörtöl a Sihederszínésszel. A Kellékes a háttérben egy szövetdarabból és egy marék szappanhabból tortát készít. Díszletmunkások kara munkászubbonyban lődörög jobbra-balra, mindkettőjük – mert ketten vannak – kezében kalapács, szemükben rosszindulat, lelkükben már eleve mindenféle ürügy, hogy lármát csinálhassanak. Ügyelő folyton láb alatt, mindenütt ott van, csak akkor nincs sehol, ha keresik.)
Apaszínész (jobbról, pápaszemmel olvassa a szerepét): Ö-ö-ö-ö-ö… az orkán süvöltésében… ö-ö-ö-ö-ö… éppen mint tizenöt éve egy ilyen viharos éjen… ö-ö-ö-ö-ö… rabolták el… ö-ö-ö-ö-ö… kezecskéiben… ö-ö-ö-ö-ö… vajjon a hangját valaha? (Felnéz és konstatálván, hogy utóbbi szavairól senki sem vesz tudomást, jóval hangosabban megismétli.) Vajon a hangját valaha?
Főrendező (szigorúan, mintha ez az értelmetlen kérdés komoly kérdés volna, amelyre válaszolni kell): Vajon a hangját valaha? Na? Mért nem írod, kérlek, hiszen ez végszó a zenének! Itt a diriné egy számot énekel.
Karmester: Még nincs beírva. Beírom. Mi volt az? Vajon a hangját valaha? (Ír egy kiszakított papírdarabra, amely előtte fekszik az emelvényen.) Mi a zene?
Főrendező: Mindegy, akármilyen szomorú szám jó. Mit szeretnél, drágám?
Diriné (éppen most mutyizott egy üveg sört egy másik hölggyel): Amit szoktam, fiam. Otthon, édes otthon.
Siheder (súgva a Burleszkkomikushoz): Énekelni is fog?
Burleszkkomikus: Mindig énekel.
Siheder: Rémes.
Diriné (a hegedű társaságában elzengi az „Otthon, édes otthon” első strófáját).
Apaszínész: Ah ez a hang… ö-ö-ö-ö… emlékek visszhangja… ö-ö-ö-ö… hontalan vándor… ö-ö-ö-ö… szárítsa meg magát. (Hármat lép és kinyit egy elképzelt ajtót.) Szegény gyermek ö-ö-ö-ö… magányos öreg vagyok… ö-ö-ö-ö… valaha feleségem… ö-ö-ö-ö… a kitaszított árvát.
Diriné: Lesz itt görögfény?
Anyaszínésznő (súgva): Persze görögfény kell neki. A haját is le fogja ereszteni.
Főrendező: Persze hogy lesz, drágám. Ebben a sarokban kandalló lesz és abból fog jönni a vörös világitás.
Diriné: Csak kérdeztem. Hol tartottunk? A kitaszított árvát. Igen, most jön az én hosszú monológom, tudod: Ezt az álmot már álmodtam egyszer, játék közben, mint csacska gyermek.
Apaszínész: Édes leányka… ö-ö-ö-ö… különös emlékek tolongása… ö-ö-ö-ö… éppen a te korodban.
Főrendező (közbevág): Itt végig lassú zene!
Apaszínész (folytatja): Soha attól a naptól kezdve… ö-ö-ö-ö… aranyhajának… ö-ö-ö-ö… hogy ne volna életben. (A hegedű nyikorog, ez motívumot jelent, a motívum az anyaszínésznő beléptét jelenti.)
Anyaszínésznő (nem mozdul el a lócáról és olyan hirtelenül vág be a végszóra, hogy mindenki megijed): Fond nyakam köré karodat!
Diriné: Anyám! (Más hangon.) Megint bánt a reuma?
Anyaszínésznő (társalgási hangon): Hogyhogy megint? Még abba se hagyta. (Színművészeti hangon.) Gyermekem! (A hegedű erősen nyikorog.)
Apaszínész: Hol állok?
Főrendező: Bal lent.
Diriné: Mi bal középen megöleljük egymást. Kopogás.
Főrendező (középen belép): Én vagyok. Maradjatok így, ne mozduljatok, ez tabló. Ti itt ketten ölelkeztek, és az öreg ott van a sarokban, mikor belépek. Halló! Itt eső és szél! Nem elfelejteni!!
Díszletmunkás (aki éppen láb alatt van, ordítva): Jim! Esőt és szelet az első végére! (Hátulról fojtott kifejezése annak az óhajnak, hogy menjen mindenki a pokolba.)
Főrendező (nem dünnyögve próbál, hanem szerepe minden egyes szavát kimondja monoton hangon, mintha az egyszeregyet recitálná): Üldöznekazéletemforogkockánrejtsetekelavérebek-előlakikazéletemretör-nekhallgamárittisvannakhálaistennekelhaladtakaházelőttbiztonságbanva
gyokdehahkiezitthitemremondommaüldözaszerencse-SirHenryhálás-lesznekemhaeztak-iseltévely
edettbáránkátvisszavezetemhozzájöszte csakvelemkisszökevény.Ittjátékomvan.Tanácsolomho
gynetanitshiábavalóellenállástugyishiábamindenéscsakrontodahelyzetedet.Ittmegragadlak.Birkózunk.Jöjjvelemhamondomjöjjvelemkülönbenbajlesz.
Anyaszínésznő: Haljunk meg, együtt, gyermekem. (Hegedű.)
Főrendező (egy kis szünet után, igen hangosan): Haljunk meg együtt, gyermekem!
Apaszínész: Ó, bocsánat, nem hallottam. (Lapoz a szerepében és elveszti a helyet, ahol tartanak.)
Diriné: Mért nem használ az ilyen ember hallócsövet?
Apaszínész: Ö-ö-ö-ö… a mindenható erőt fog adni öreg karjaimba… ö-ö-ö-ö… egy ökölcsapást. (Bottal megfenyegeti a főrendezőt.)
Őrült zaj (kezdődik hirtelen hátul, fülsiketitő kalapálás, ami minden egyes szereplőből felháborodott, de nem hallható tiltakozást vált ki, kivéve az apaszínészt, aki nem hall semmit és tovább mondja a szerepét).
Főrendező (dühöngve): Hagyják abba! Hagyják abba!
Őrült zaj (tovább folyik).
Jim (boldogan, hogy veszekedés van): Szeretném tudni, hogy kalapáljunk zaj nélkül?
Főrendező (dühtől fuldokolva): Nem tudják ezt máskor elvégezni?
Jim (mérgesen): Igenis nem tudjuk. Talán itt maradjunk egész éjjel?
Főrendező (szelídebben): De édes fiam, hogy tudjunk így próbálni?
Jim (mérgesebben): Nekem a próbához semmi közöm! A próba énrám nem tartozik! Én végzem a magam dolgát! A más dolgához nekem semmi közöm. Vagy már a más dolgát is én végezzem? Én a magam dolgát csinálom. Engem senki se tanítson arra, hogy hogy végezzem a szakmámat. (A következő tíz perc folyamán hihetetlen ékesszólással ontja ugyanezt a gondolatot, mialatt a kalapálás változatlanul tovább folyik. A főrendező önmagába roskad. A próba szünetel.)
Diriné (mikor a próba végre újra elkezdődik): Csináljuk ezt az utolsó részt még egyszer az állások miatt, jó? (Az utolsó két-három mozdulatot megismétlik.)
Főrendező: Most mind a hárman az ajtó felé játsszuk magunkat. Nedulakodjteszegényaggastyánnemakarlakéntégedbántani. Téged félretollak. Odébbinnenmertgyilkosságfogtörténnihitemremondom. Ezt jól meg kell játszani. Kiolyanvakmerőhogymégmindigszembeszállvelem? (A Burleszkkomikushoz.) Most jön a te zenéd, arra jössz be. A végszót tudod, mi? A játékot is?
Burleszkkomikus: Tudok mindent. (Hegedű.)
Főrendező: Itt most mi ketten fogunk dulakodni. (Főrendező és Burleszkkomikus megfogják egymás vállát és nyugodtan megfordulnak.) A könyvet ide fogom tenni a baloldali zsebembe.
Burleszkkomikus: Elszelelt a léhűtő, de birtokomban van jegyzőkönyve, mely mindent elárul. (Magasra tart egy képzelt noteszt.) Megnyertem a csatát, e könyvecske adatai többet érnek, mint ő maga!
Főrendező: Vége az elsőnek. Tommy, eredj, hozz nekem egy üveg sört.