IV. FEJEZET – A kulisszák között
Jó félóráig teljesen egyedül voltam a színpadon. A színházi etikett szerint mindenkinek illik elkésni. Minden színész pozícióját meg lehet ítélni arról az időről, amennyit elkésik a próbáról. A hölgyekről nem beszélek, azok mindig pontosan egy órát késnek. A férfiakról beszélek. Nos: az a színész, aki csak húsz percet késik, egyszerű segédszínész. Aki azonban az egész társulatot másfél óráig váratja, arról biztos, hogy sztár.
Az idő elég kellemesen telt el. Mászkáltam ide-oda, és nézelődtem. Egy rozoga falépcsőn felmásztam a zsinórpadlásra, és tizenhat méter magasságból lenéztem a színpadra. Létrák és keskeny őrhelyek, kötelek és csigák, huzószerkezetek és sörösüvegek, sötétség és por közepette csetlettem-botlottam, majd felmásztam egy még magasabbra vezető létrán és végigmentem egy keskeny pallón keresztül az egész színpad fölött, alattam a díszletek egész felfüggesztett erdejével.
Botorkálás közben eljutottam a díszletfestő műhelybe. Hosszúkás, szűk deszkaüreg volt ez, amelyet tíz méternyi magasságban eszkábáltak össze a színpad felett. Egyik fala vászonból volt: ez a hatalmas vászonsík éppen feslés alatt állott. A vásznat csigákra függesztették és ahogy a festés haladt, tetszés szerint tudták lejjebb vagy feljebb húzni. A díszletfestő a vászon valamennyi pontját el tudta érni, anélkül, hogy a helyéről elmozdult volna.
Ha nem fejeztem volna ki magamat elég érthetően, hadd szolgálok a következő magyarázó példával. Vedd a feleséged legnagyobb bőröndjét – lehetőleg olyan időben, mikor az asszony nincs otthon –, tépd le a tetejét és állítsd oda az ablak rolettájához, hogy a roletta ott legyen, ahol a letépett fedélnek kellene lenni. Hát ez az. A bőrönd a díszletfestő műhely. Aki benne ül, tetszés szerint tudja húzogatni a rolettának azt a részét, amelyre éppen szüksége van.
A műhelyben nem volt semmi más, csak sok fény és szín. Az utóbbi vödrökben. Volt még egy hosszú asztal is, tele kefékkel és festékes bödönökkel. A díszletfestő palettája, egy több négyzetméter nagyságú márványlap, ott hevert a földön, mellette az ecset, amellyel az eget festették a vászonra. Ez az ecset akkora volt, mint egy normális partvis. Mindezt végigtanulmányoztam, aztán kijöttem a műteremből, és leszállottam.
Kevéssel lejjebb a színházi ruhatárra bukkantam. Ez is szinte üres volt. A ruhákat szükség szerint kölcsön szokták kérni a Covent Garden és a Drury Lane körül hemzsegő jelmezkölcsönzőktől, ahol bizonyos heti kölcsönösszegért mindent meg lehet találni. Valaha minden színház maga szokta készíteni a kosztümöket, és még most is van néhány régimódi vidéki színház, amelynek saját jelmeztára van. Ezek azonban kivételek. Rendesen a kis színházak igen kevés saját holmit őriznek otthon. Itt is csak egypár ütött-kopott és ócskásszerű darabot láttam, néhány bádogsisakot, a sarokban egy csomó bőrsarut, a jobblábra valók és a ballábra valók összekeverve, keresse ki magának ki-ki, amit akar. Volt aztán néhány rongyos ujjas, vörösek és kékek, valami sárga árnyalattal, olyanféle darabok, amilyeneket a színpadi vidékiek viselnek, mikor feljönnek a színdarab szerint Londonba. Fekete köpenyek is voltak azok számára, akik álruhába öltözködtek. És egy csomó flitteres holmit is láttam.
Az udvar és a színpad között egy nagy terem terült el, amely a különféle tárgyak olyan bámulatos változatosságú gyűjteményét tartalmazta, hogy először zsibárus-vállalkozásnak néztem, amely kooperativ összefüggésben áll a színházvállalattal. De nem. Ez a helyiség a kelléktár volt. Hadd említsek meg egy pár tárgyat csak úgy kapásból. Volt ott egy csomó bádogpohár, amely majdnem a pereméig feketére volt festve, hogy azt az illúziót adja, mintha állandóan tele volna. Ezekből a poharakból mulatozik a vidám színpadi pór és ezekből a poharakból rúg be menthetetlenül az operettkatonaság. Ezek a poharak bizonyos egyenruhát adnak az egész világnak, mert eszkimók és hottentották egyaránt ezt az egystílusú ivóedényt használják. A római sereg is használja az ókorban és a francia forradalom is sokat vesztene jellegzetességéből e poharak nélkül. De a közönséges poharak mellett arany és ezüst serlegek is előfordultak nagy lakomák és előkelő öngyilkosságok használatára. Voltak palackok, kupák, kancsók és demizsonok. A kicsapongás e tárgyaitól kellemes volt egy bájos teakészlethez fordulni, amely fehér abroszos tálcán terült el. A friss zsemlye és a házi béke hangulata csak úgy ömlött belőle. Volt aztán igen sok bútordarab: két asztal, egy ágy, egy sifonér, egy pamlag, több szék, mégpedig magashátú darabok arra az esetre, ha a szín hall egy előkelően berendezett vidéki kastélyban. Érdekes székek voltak ezek: úgy készültek, hogy közönséges nádszékekre pakontekliből magas hátakat ragasztottak. Ezzel a székek súlypontja felfelé tolódott el, minélfogva a legcsekélyebb érintésre azonnal felborultak. Azokban a darabokban, ahol ezek a székek fordultak elő, a színészek játéka főleg abban merült ki, hogy a székeket felborították és megint felállitották.
Emlékszem egy esetre, mikor a komikus megpróbált ráülni egy ilyen székre. A megnyitó előadáson történt. Éppen valami roppant mulatságosat mondott és miután elmondta a viccet, leült, keresztbe tette a lábát és azzal a könnyed, hanyag gráciával, amely őt annyira jellemzi, hanyatt vetette magát. A következő tíz perc folyamán csak a lábát lehetett látni.
Más kellékek voltak még: egy trón, amely aranyozott papír és lakkozott vászon színpompájában ragyogott. Egy kandalló elé való vasrács, amelynek belső fele vörös papírral volt kiragasztva. Egy tükör ezüstpapirból. Egy köteg kulcs a börtönőr számára. Bilincsek. Béklyók. Vasalók. Puskák. Kefék. Szuronyok. Lécek és vasdorongok a lázadó lakosság számára. Agyagpipák. Fából készült fringiák. Színpadi kardok, amelyeket nem kell leírnom, mindenki ismeri őket, hiszen a világon semmiféle szerszámhoz nem hasonlítanak. Csatabárdok. Gyertyatartók. Egy korona, benne tojás nagyságú gyémántok és rubinok. Egy bölcső, amely üres voltával megható látványt okozott. Szőnyegek, kannák és fazekak. Betegszállító tragacs. Kocsi. Egy csomó répa. Egy zöldségárus pultja. Zászlók. Egy ürücomb. Egy csecsemő. Egyszóval minden a világon, amire palotában, padlásszobában, majorságban vagy csatatéren szükség lehet.
Tovább kóborolva, a színpad deszkázatának egy nyílásán keresztül ismét létrához jutottam, de ez lefelé vezetett. Így értem le abba a világba, ahonnan a színpadi tündérek érkeznek és ahova a színpadi démonok távoznak. Vaksötét volt, nem láttam semmit. Erős penészszag terjengett és a sötétben az az érzésem volt, hogy mindenféle rejtett készülékek a lábam élének az épségére törnek. Miután egyre többet botlottam, végre örültem, hogy kitalálok és minden további tanulmányozást későbbre halasztottam, mikor majd gyertyával fogok ide lejönni.
Mikor felbukkantam a padlóból, a társulat már kezdett összeverődni. A színpadon egy magas, ünnepélyes úriember lépdegélt fel s alá. Köszöntem neki. Ő volt a főrendező, ennélfogva rendkívül mogorva volt. Nem tudom, mi lehet az oka ennek a tüneménynek, de tény, hogy a főrendezők mind igen mogorvák.
Pár perc múlva egy tisztes külsejű emberke érkezett, akiről kiderült, hogy ő a burleszkkomikus. Nagyon jó komikus volt, ámbár faarcáról még annyi humorra sem lehetett volna következtetni, amennyi egy operettlibrettistának van. Majd a jellemszínész következett, aki nyers hangon társalgott egy csinos fiatalemberrel. Ez a fiatalember a szerelmes szerepeket játszotta, ha maga az igazgató le nem foglalta őket. Kisvártatva már egy hölgy lépett be, egy furcsa, öreg hölgyecske, aki bottal járt és reumáról panaszkodott. Amint a színpadon megjelent, azonnal letelepedett egy korhadt lóca végére, ahonnan a világ minden kincséért fel nem kelt volna, míg haza nem indult. Ő volt az anyaszínésznő. Ő játszotta a selypítő öreg mamákat és a komikus vén házvezetőnőket. A maga idejében mindent játszott a világon és most is hajlandó lett volna mindent eljátszani. Júlia szerepét éppen úgy vállalta volna, mint Júlia dajkájáét és mind a kettőt egyformán kitűnően el is játszotta volna. Tíz perc kifestés elég volt ahhoz, hogy elhiggye neki az ember Júliát, mert rögtön húszévesnek látszott.
A következő érkező egy finom gentleman volt: prémes kabátot hordott, lakkcipőt, fehér bokavédőt és kecskebőr kesztyűt. Kezében ezüstfejű sétapálca díszlett, bal szemén monokli, szájában szivar. Ezt az utóbbit azonban a színpadra léptekor kivette a szájából. Gomblyukában virág illatozott. Később megtudtam, hogy heti harminc shilling fizetése van. Utána két hölgy jött (csak időrendben utána, különben nem volt közöttük semmi összefüggés), egyik vézna és sápadt, az arcfesték alatt olyan vánnyadt arcszínnel, mint amilyet agyondolgozott szegény asszonyok hordanak, akiknek nagy a családjuk és nem támogatja őket senki. A másik kövér volt, szőke és úgy megvolt negyvenéves, mint egynapos. Gazdagon ki volt készítve, arcban és öltözködésben egyaránt. Öltözködését, sajnos, nem tudom leírni, mert a női ruhákat sohasem tudtam megérteni. Csak arra emlékszem, hogy azt a benyomást keltette, mintha köröskörül megdagasztották, előre kihúzták, hátrafelé megduzzasztották, felfelé megnövesztették és oldalt kiszélesítették volna, mindezt akkora mértékben, hogy négyszerte nagyobbnak tűnt fel eredeti térfogatánál. Miután mindenki kitörő örömmel köszöntötte, és érkezte felett lelkes boldogságot mutatott, sőt még a főrendező is igen udvarias volt hozzá, azt következtettem, hogy ez a nő az emberiség eddig ismert összes erényeinek eleven megtestesülése. A körös-körül elsuttogott megjegyzések azonban nem egyeztek ezzel a nézetemmel, és mindaddig nem is tudtam, hányadán állok, mígnem kiderült, hogy a hölgy nem más, mint a direktor felesége. Ő volt a primadonna. Különösen a drámai szendék szerepkörét szerette. Azokat a szerepeket játszotta legszívesebben, amelyekben mint árva gyermek korán meghalt és az égbe szállt.
A társulat többi részét két nagyon öreg ember, egy középkorú igen kövér úr és két feltűnően csinos lány alkotta. Ez utóbbiaknak láthatólag erős érzékük volt a humor iránt, mert egész délelőtt folyton összesúgtak és vihogtak. Végül meg kell említenem magát a direktort is, aki legutolsónak érkezett és az egész próba iránt sokkal kevesebb érdeklődést mutatott, mint bárki más. Rólam senki sem vette a legcsekélyebb tudomást sem, pedig szándékosan igyekeztem feltünő pozíciókat elfoglalni, ahol mindenki megláthatott. Általában úgy éreztem magam, mint az új fiú az iskolában.
Mikor végre mind együtt voltunk, a rozzant asztalt a színpadon előre hozták. Megszólalt egy csengő. Ekkor egy eddig nem látott kis fiú bukkant elé és átvette kiosztás céljából a szerepeket. Régi darab volt már a szóbanforgó darab, a társulat minden tagja sokszor játszott már benne, a szerepek rongyosak és piszkosak voltak, kivéve egyet, amely feltűnt ragyogó tisztaságával. Mikor a fiú ehhez a szerephez érkezett, zavartan állott meg. Nem tudta, kié a szerep. Megállt tehát a színpad közepén és hangosan kiáltotta a színész nevét. Az én nevem volt ez a név. Egyszerre felmerültem az ismeretlenség homályából és egy még kellemetlenebb másik végletbe zuhantam: minden szem rám szegeződött.
