III. FEJEZET – A színészbejáró
Az értesítést, hogy jelenjek meg a színháznál, csak egy héttel a megnyitó este előtt kaptam. Az értesítés tizenegy órában jelölte meg azt az időpontot, mikor a tag tartozik a színpadon megjelenni, én tehát pár perccel tizenegy óra előtt ott állottam a színészbejárónál.
Piszkos hely volt ez, egy kis közre nyílott, jobbról egy borbélyüzlet, balról egy szenespince határolta. A ragyogó tavaszi napsütés még visszatetszőbbé tette kontrasztjával a színészbejárót. De én a tündérmesék elátkozott kastélyának bejáratához hasonlítottam a kis kaput. A tündérmesékben ugyanis annál ragyogóbbak belül a termek, mennél szegényesebb a kapu, amelyen át a herceg az elátkozott kastélyba lép. Így vélekedtem, mielőtt a belsejét nem láttam az épületnek.
De nem sok értelme volt, hogy a bejáratnál ilyesmiről elmélkedjem. Tizenegy óra már elmúlt két perccel. Az egész társulat már bizonyosan csak rám várakozik odabenn. Rátettem a kezemet a kilincsre, és…
Pardon egy pillanatra. Mielőtt kitárom ezt az ajtót és napvilágot bocsátok a mögötte rejlő kis világra, hadd mondjak egy pár szónyi magyarázó bevezetést.
A színházi világ nagy világ. Egy előkelő londoni színháztól a kis vidéki daltársulatig nagy a távolság és a kettő közé rendkívül sokféle intézmény esik. Az én tapasztalataim egész pályafutásom alatt ebből a sokféléből mintegy három-négyfélét öleltek fel. Rövid színházi karrierem a kisebbrangú londoni színházak területén folyt le, azonkívül másodrendü, sőt harmadrendü vidéki vándortársulatoknál. Én csak ezekről fogok beszélni. Ezekről azonban őszintén és kertelés nélkül elő fogom adni emlékeimet, semmit sem szépitve, viszont a tréfa kedvéért semmit sem becsmérelve. Lehet, hogy elbeszélésem kapcsán olykor szükségét fogom látni néhány többé-kevésbé érzelmes vagy egyéni megjegyzésnek. Lehet, hogy meg fogom mondani színészeknek és színésznőknek, hogy mit kellene tenniök, vagy mit nem kellene tenniök – igazgatóknak, hogy hogyan kellene vállalatukkal törődniök, általában lehet, hogy boldog-boldogtalannak jó tanácsokat fogok osztogatni. Ennélfogva már eleve tisztázni akarom, hogy állandóan csak arról a színházi világról fogok beszélni, amellyel bővebben megismerkedtem. Az olyan színházakat, mint például a londoni Lyceum vagy St. James, vagy egyéb elsőrangú híres londoni színházakat, úgy vezetik, ahogy kell, ezek vezetésére vonatkozólag nincsen semmi megjegyzésem. Még ha volna is, ebben a művemben elhallgatnám, mert itt csak arról akarok beszélni, amihez értek. Ez egy író részéről igen szokatlan elhatározás, de nem törődöm vele, néha szeretek furcsa és egyéni lenni. Mindezek tisztázása után tehát benyitunk a hátsó ajtón és belépünk.
Az ajtón túl egy üvegajtó mögé zárt köhögős, kis öreget találtam, aki éppen heringet pirított a kis tűzhelyen. Ezen a reggelen minden élőlény iránt bizonyos gyöngédséget éreztem, tehát még ezt a szegény öreg fickót is nyájasan szólítottam meg.
– Jó reggelt – mondtam neki, – milyen szép idő van.
– Nem tudja becsukni az ajtót? Mert ha nem, akkor kinn is maradhat.
A felszólítás következtében becsuktam az ajtót. Neki támaszkodtam és megvártam, míg elkészül a heringpirítással. Akkor megint megkíséreltem jóban lenni vele. Megmondtam neki a nevemet. Már tudniillik a színésznevemet. Tudniillik első dolgom volt művésznévről gondoskodni. Mind így csinálják. Hogy miért, azt csak a jó isten tudja. Ők nem. Színészkedésem későbbi folyamán találkoztam egy ifjú titánnal, aki színésznévül az én családi nevemet választotta, viszont az ő igazi neve éppen az én művésznevem volt. Mindketten boldogok és elégedettek voltunk, míg nem találkoztunk, attól kezdve azonban kissé fanyar felfogásunk lett az életről a maga kis csalásaival és hiúságaival egyetemben.
Miután nevem puszta bejelentése a színpad portására (mert az volt) semmi látható hatással nem járt, kivágtam végre az adu alsót és megmondtam neki, hogy színész vagyok. Ez felserkentette kissé. Elválasztotta merev nézését a heringtől, és belém kapcsolta. Miután kedvére kibámulta magát rajtam, azt mondta, hogy végig az udvaron, aztán ismét visszatért a heringhez, amelyet a reggelijének kellett vélnem, mert az egész ember valami most felébredt és mogorva benyomást tett rám.
Azt következtetvén az eddigiekből, hogy a közelben valahol egy udvarnak kell lennie, és ezen az udvaron, ha megtalálom, végig kell mennem, elkezdtem keresni az udvart. Fel is fedeztem, mégpedig egészen váratlanul, úgy hogy megbotlottam egy barátságos macskában, homlokommal nekiestem egy eddig nem látott ajtónak és a homlokommal kinyitottam. Ebben a pillanatban legalább öt újabb macska körében találtam magamat. Lerítt róluk az éhség. Lelkes várakozással tolongtak körém. Nyilván összetévesztettek azzal, aki enni szokott adni nekik. A színházaknál bevett szokás macskát tartani a patkányok fékentartása céljából. De néha maguk a macskák úgy elszaporodnak, hogy sokkal kellemetlenebbek a patkányveszedelemnél. Ilyenkor aztán külön embert kell venni a macskák fékentartására. A macskák az előadás iránt rendkívüli érdeklődést tanusítanak. A legfeszültebb jelenetek közepén szoktak bejönni a színpadra, elhelyezkednek a súgólyuk előtt és nyugodtan belekezdenek valamelyik tisztálkodási gyakorlatukba.
Végigmenvén az udvaron az útmutatás értelmében és átbotorkálva végül egy sötét átjárón, valami irdatlan, homályos csarnokban találtam magam, amely üres visszhangokkal és furcsa, alaktalan árnyakkal volt tele.
Most már nem tudom megmondani, hogy előzőleg milyen képet ébresztett bennem az a kifejezés, hogy a kulisszák között. Az új benyomás ezt a képet olyan hirtelen és olyan kíméletlenül söpörte el, hogy nem maradt belőle semmi. Pedig tudom, hogy valami képem volt a dologról. Részint Dower Wilson bájos képeiből merítettem, amelyeken lenge hölgyecskék kecsesen támaszkodnak a tájat ábrázoló kulissza hátához és formás lábukat keresztbe teszik, részint azoknak a barátaimnak elbeszéléséből, akik azt állították, hogy már jártak a kulisszák között, részint saját fantáziámból. A kép, emlékszem, nagyon élénk volt. De a valóság élesen különbözött legvadabb álmaimtól. Sohasem mondtam volna, hogy egy színpad ilyen elképzelhetetlenül komor és bús valami tud lenni napvilágnál, vagyis jobban mondva napsötétnél. Ilyen rosszat az ember a legnehezebb vacsora után sem álmodhatik.
Eleinte nem láttam semmit. Később a szemem megszokta a homályt. Lassanként körül tudtam nézni. A díszletek – már amilyen díszleteket háromshillinges zsöllyék és négypennys karzati helyek mellett kívánni lehet – piszkos vászonba csavarva szomorkodtak. A zenekar székei, kottaállványai, a nagydob és egy zöld ládában a cselló egymás hegyén-hátán az orchester egyik sarkában állottak, mintha az éjszaka folyamán valami külön díszelőadást rendeztek volna és valamennyien berúgtak volna. Ezt a benyomást a karzati büfé is megerősítette, amely egy félmérföldnyi távolságból odalátszott a színpadra üres palackjaival és piszkos söröspoharaival. Piszkos és kopott díszletvásznak voltak körülöttem mindenütt. Ilyen közelből teljesen lehetetlen volt megérteni, mit ábrázol durva pacsmagolásuk. Vásznak támaszkodtak a nagy gerendáknak, amelyek a padlást tartották, vásznak sorakoztak az oldalfalak mentén, vásznak rengetege meredezett a színpad hátterében is, vásznakba botlott a lábam és vásznak lebegtek a fejem felett. A szín közepén egy rozzant asztal álldogált, az asztalon egy söröspalackba dugott gyertyaszál. Valami árva napsugár, amely tudja isten, micsoda régi hasadékon tudott besurranni, éles kévét vetett a homályba és gazdagon táncoltatta a sűrű port. A nézőtéren egy náthásan köhögő és szuszogó asszony söprögetett, valahol hátul pedig éles füttyentéseket művelt egy rejtélyes állat, amelyet a füttyről leginkább egy kisfiúnak gondoltam. Az utca zsivaja tompán és dübörögve hatott ide, de egy becsapódó ajtó, vagy egy feldőlt szék akkora dörgést okozott magában az épületben, hogy a pókok rémülten rohantak vissza barlangjaikba.