XI. FEJEZET
Vidéki tapasztalataim
Abban a szent hitben éltem, hogy ezzel a társulattal a nyaram is biztosítva van, és áldottam a véletlent, amely ilyen kitűnő helyre hozott. De a világot jelentő deszkák éppen olyan bizonytalan talajt adnak, mint a lóverseny zöld pázsitja. Miért, miért nem, a társulat egy szép napon szétoszlott, és két hónap elmúltával már megint utaztam vissza Londonba, hogy Anglia másik oldalán egy másik társulatnál próbáljak szerencsét.
De akármilyen kurta volt első vidéki szerződésem, éppen olyan kitűnő alkalmat adott, hogy megkóstoljam a vidéki színészet igazi izét. Alább egy másik levél következik, amelyet kétheti vidéki szereplés után írtam, mikor a némajátékot levették a műsorról.
„…A némajáték lekerült a repertoárról. Nem nagyon lelkesedtem érte, de egyért sajnálom. Amíg ez volt műsoron, nem kellett se tanulni, se próbálni, az egész napom szabad volt és kedvemre szórakozhattam, amit meg is tettem. De most se korcsolyázás, se kocsikázás, se hosszú séták, se egy egész regény kiolvasása egy nap alatt! Minden este legalább két új darabot játszunk, néha hármat is. A többiek majdnem mind betéve tudják ezeket a darabokat, de én egyiket sem ismerem, és rémesen kell dolgoznom. Hogy másnap mit fogok játszani, azt csak aznap tudom meg. A szereposztást kiragasztják esténként a színészbejárónál, és ha véletlenül nincs meg a szóban forgó darab a könyveim között, akkor el kell kérni a főrendezőtől és magamnak kimásolnom a szerepemet. És ha véletlenül másnak is szüksége van rá, akkor másnap reggelig kapom csak kölcsön. Nyolc órám marad tehát, hogy egy hat-hét oldalas szerepet leírjak, áttanuljak és kidolgozzak. A szereposztás körül néha afférek is vannak. A második komikus nem hajlandó öreg szerepeket játszani. Azt mondja, hogy ez nem az ő szerepköre, őt nem arra szerződtették, hogy öregeket játsszék. Mindenkit megehet a fene, ha ő ezt a szerepet eljátssza. A drámai hős mindig lármázik: hogy értse ő azt, hogy jellemszerepeket osztanak rá? Így őt még soha életében nem inzultálták. Játszott ő már Keannel is egy társulatnál, de még Keannek sem jutott volna soha eszébe, hogy ilyet kívánjon tőle. A bonviván már sokat megélt a pályán, de azt még nem látta, hogy egy kimondott bonvivánszerepet a jellemszínésznek adjanak. Neki ugyan nem kell a szerep, szívesen lemond róla, hiszen a szerep bonvivánszerep ugyan, de nagyon gyenge kis szerep. Mire a jellemszínész azt mondja, hogy őneki a szereposztáshoz semmi köze, a szerepet ráosztották, ő tehát teljesíti a kötelességét és a szerepet el fogja játszani. A bonviván nem is állítja, mintha a jellemszínészt ebben a dologban felelősség terhelné, ő nem is a jellemszínészt hibáztatja, hanem a főrendezőt, aki az ő véleménye szerint egy hülye. Ebben aztán mindenki megegyezik vele, ennél a pontnál mindig találkozunk. A szerep pedig az ilyen viták után kivétel nélkül mindig hozzám kerül. Szeretem, mikor egy ilyen mennykő-nagy szerepet rám osztanak. Úgy szokták ezt hívni, hogy most olyan alkalmat kapsz, amiben mutathatsz. Amiben igazuk is van, mert azt csakugyan meg tudom mutatni, hogy egész éjszaka fennmaradok. De mást aztán nem. Mert hogyan hozzak ki egy kidolgozott és művészi felfogással végigvitt szép, nagy alakítást egy olyan szerepből, amelyet az előadás előtt egy nappal adnak a kezembe? Hiszen az ember még arra sem ér rá, hogy átgondolja azoknak a szavaknak az értelmét, amelyeket siet bemagolni. Aztán meg az sem érne semmit, ha a szerep tanulmányozására időt adnának. Mert az ember felfogását úgysem hagyják érvényesíteni. Minden szerepkör játékának megvannak a maga begyepesedett szabályai, amelyeket az embernek szigorúan követni kell. Az eredeti felfogásnak vidéken nem nagy keletje van. De viszont megéltem azt is, hogy a főrendezőnek letört a szarva. Úgy adta itt a bankot, olyan nagy képpel járkált le és fel, mintha legalábbis állomásfőnök volna. Most aztán olyan, mint egy hólyag, amelyet megszúrtak. A felesége írt, hogy jön. Egyébként a társulat nagyon jól megvan együtt. Három házaspár van köztünk. Az operettkomikusnak a felesége a szubrett, aki átkozottul csinos nő. Vajon miért van a csúnya embereknek mindig olyan csinos feleségük? Egyik este én voltam a partnere, és két-három ízben csókolódznunk is kellett. Ezt nagyon helyeseltem, mert nem is szokta magát túlságosan festeni. A színpadi csók rendszerint nem nagyon kellemes: az ember szája tele lesz kárminnal és púderrel. Első kihívásomat a múlt szombaton értem meg. Igen nagy ház volt. Persze nagyon boldog voltam, de nagyon ideges lettem, hogy ki kell lépni a függöny elé, mikor hátrahúzzák. Mindig az járt az eszemben, hogy hátha csak tévedés az egész, és nem is engem hívnak. De mikor kimentem, nagyon tapsoltak, és láttam, hogy minden rendben van. A mézeshetek című darabban játszottam egy kisebb komikus szerepet. Általában az operettszerepeim mindig jobban sikerülnek, mint a többiek, és mindenki azt mondja, hogy az operettnél kellene maradnom. Én meg éppen ezt nem akarom. Én a nagy tragédiákban szeretném valamire vinni. Az operettet ki nem állhatom. Sokkal jobb szeretném a publikumot megríkatni, mint megnevettetni. A komikus szerepekben van egy furcsa kis nehézségem: nem tudom visszatartani a nevetést, mikor a közönség nevet. Remélem, hogy erről idővel majd le tudok szokni, de egyelőre minden vicc engem legalább annyira csikland, mint a publikumot. Ha ők nem nevetnének, én is komoly tudnék maradni, de mihelyt ők nevetni kezdenek, azonnal rám jön a röhögés. És nemcsak a saját vicceimnél vagyok így vele. Akármilyen mulatságos dolog fordul elő a színpadon, nekem muszáj nevetni, akár benne vagyok, akár nem. Egyik este az operettkomikussal volt egy kettős jelenetem. Neki nagyon jó estéje volt, és én úgy nevettem rajta, hogy alig tudtam játszani a szerepemet. Ha egy darab már sokszor ment, akkor az ember legalább megszokja egy kicsit, de itt minden darab csak egyszer megy és a vicceket nem unhatja meg senki. Van a városban egy ember, aki megnyitás óta minden este színházban volt. A némajáték majdnem egy hónapig ment, de ő minden áldott este megnézte. Én már csak eléggé torkig voltam a darabbal, hát még hogy meg kellett unnom, ha minden este mozdulatlanul kellett volna végignéznem elejétől végig. A közönség különben szorgalmas színházjárókból áll. A színház iránt érdeklődők kevesen vannak, de azok aztán sokszor jönnek. Rajtunk kívül nincs más szórakozóhely. A múltkor jött ugyan egy kövér nő, aki mutogatta magát, de nem sokáig maradt. Az emberek maguk is oly kövérek itt, hogy nem sokat törődtek vele.”