X. FEJEZET
Kosarat veszek és vidékre megyek
Londoni idényünk december elejéig tartott. November végén már szorgalmasan bújtuk és az utolsó betűig kiolvastuk a Színészbiblia cimű szaklapot. Közvetlen karácsony előtt nem volt nehéz az én időmben szerződést kapni. A hirdetések szerint itt is, ott is, mindenütt kerestek színészeket és artistákat. Én csak egyetlenegy hirdetésre válaszoltam, és azonnal szerződtettek. Ezt a gyorsaságot persze annak kell tulajdonítanom, hogy okos elővigyázatból az ajánlkozó levélhez a fényképemet is mellékeltem.
Karácsony előtt egy héttel kellett jelentkeznem a társulatnál Anglia egy nyugati városkájában, ahol egy némajáték előadásával kezdődött a szezon. Az első héten félgázsiért kellett a próbákon részt vennem, később egy font és egy shilling, vagyis más szóval egy guinea volt a gázsim hetenként, de „mozduláskor”, vagyis más városba való utazáskor az útiköltséget az igazgatóság viselte.
És itt mindjárt meg kell jegyeznem, hogy új direktoromnál udvariasabb és tiszteletreméltóbb úrral soha életemben nem találkoztam. A gázsinkat még csak kérni sem kellett. Az utolsó pennyig rendesen megkaptuk a fizetésünket, akár jól ment a bolt, akár rosszul. Tisztességes ember volt a direktor, és mint ilyennek, igen gyanús híre volt az akkori idők vidéki igazgatói között.
Londonból való elutazásom előtt egy kis ruhatárat szedtem össze magamnak. Egy pár csizmám, egy pár cipőm és saját trikóm már volt. De még sok volt beszerzendő. A legsúlyosabb kiadást a parókák rótták rám. A parókák ára hét shilling és két font között váltakozott, és nekem legalább hét-nyolc darabot kellett beszereznem: kellett egy fehér udvari, egy barna loknis, egy szőke hosszú, egy öreg komikus, egy kopasz, egy sima és egy deresedő, hogy minden eshetőségre készen lehessek.
Egy vasárnap délelőtt kimentem a zsibvásárra, és ott sok furcsa holmit szedtem össze. A Petticoat-zsibvásár híres lelőhelye a színházi jelmezeknek. Öt shillingért egy teljes matrózruhát szereztem, tizenhatért pedig egy teljes libériát. Öreg fecskefarkú kabátokat, hímzett selyemmellényeket, bricseszt, blúzokat, nadrágokat, kalapokat, köpenyeket, kardokat is lehetett kapni elég olcsó áron. A nővéreim, akik ekkorra már kibékültek pályaválasztásommal, sőt kezdték megkedvelni az eszmét, hogy színész is van a családban, szintén varrtak nekem egy pár ruhadarabot, mindezeken felül pedig még egy rendes férfiszabóhoz is elmentem. A jelmezdarabok, az új öltönyöm, színműgyűjteményem és egyéb könyveim, festékes dobozom, ruhásládám, írószerszámaim és a többi holmi együttvéve csinos kis poggyászt adtak ki és mivel ez a poggyász idő haladtával csak növekedhetett, elhatároztam, hogy veszek magamnak egy nagy utazókosarat. Meg is vettem.
Jó nagyot választottam. Most is megvan még. Lent tartom ez idő szerint a mosókonyhán. A mai napig nem voltam képes megszabadulni tőle. Néha költözéskor megpróbáltam a régi lakásban felejteni, de mindig utánam küldték és pedig rendszerint társzekéren két ember kíséretében, akik azt hitték, hogy valami legendás értékű kincset mentenek meg a számomra, és láthatóan csalódtak, mikor semmi lelkes örömet nem mutattam. Már azt is megtettem, hogy utcagyerekeket csalogattam be a házba, megmutattam nekik a kosarat és pár shillinget ígértem, ha elviszik és elveszítik, de a gyerekek megijedtek, hazamentek, elmondtak mindent az anyjuknak, és nemsokára elterjedt a környéken, hogy gyilkosságot követtem el. A nagysága miatt pedig le kellett mondanom arról, hogy egy viharos éjszakán elviszem magammal hazulról és valahol kiteszem, hogy jó emberek megtalálják.
Olyan nagy volt a kosár, hogy nem fért fel a lépcsőn, nem tudtam felvinni a szobámba, és kénytelen voltam a földszinten csomagolni. A folyosón állott a kosár és az ajtót csak egy deciméternyire lehetett kinyitni miatta. Aki bejött, annak ezen a kis hasadékon kellett átfurakodnia és rendesen össze-vissza karmolta magát. A háziúr, aki késő este jött haza, keresztülesett rajta és a rendőrségért kezdett ordítani, mert azt hitte, hogy betörők nyomják belülről az ajtót. A cseléd, akit sörért küldtek, nekiment, beleöntötte a sört, és ettől egész poggyászomnak hosszú időre erős kocsmaszaga lett.
Bámulatos, hogy a nagy kosár mindenkiből milyen erős kifejezéseket tudott kiváltani. Vasúti hordárok és bérkocsisok vak dühbe gurultak tőle. Attól a vad haragtól, amellyel nekiestek, végigszaladt a hátamon a hideg. Lakásadónők, akik eleinte nyájas istenhozottal üdvözöltek, a kosár megérkezte után hirtelen hideg és zárkózott modort tanúsítottak. Senkinek egy jó szava nem volt a kosárhoz. Mindenütt gyűlölték és megvetették. Már attól féltem, hogy ellenségei egy szép napon összefognak és elsöprik szegényt a föld szinéről. De nem. A kosár minden rúgást és lökdösést túlélt. Mivel beláttam, hogy soha nem fogok megszabadulni tőle, úgy végrendelkeztem, hogy ebben a kosárban temessenek el.
Hű öreg kosaram! Régen volt az, mikor még ketten azon a havas december tizenhetedikén útra indultunk. Micsoda összeütközésünk volt mindjárt a legelső bérkocsissal! És felelj: miért hagytál el hűtelenül Bristolban?
De hagyjuk, nincs semmi értelme egy vén tárgyat ebben a buta irodalmi modorban aposztrofálni. Miért rágjam itt a tollat, miért bámuljak vad konoksággal a lámpafénybe az írói munka gyötrődésében, mikor a kézirat, amelyért a kiadóm egy iszonyúan fütyörésző inasgyerek útján szokott gyötörni, itt áll készen az íróasztalomon?
Egy halom levél fekszik előttem. Öreg pajtásomtól, Jimtől kértem őket kölcsön, hogy segítsék emlékeimet ezeknek a színészeti reminiscenciáknak a megírásánál. Tessék egy mutatvány belőle:
– Drága Jim, a kosár és én borzasztó hidegben utaztunk. Bristolban a kosarat elvesztettem és táviratoznom kellett érte. Már látom, hogy ez a kosár fog a sírba vinni. Egy előnye mégis van: ordít róla, hogy színész vagyok, és a portások sehol sem várnak borravalót. Itt nagyon csinos lakást kaptam. Szép nagy hálószobám van szalonhasználattal, heti négy shillingért, még kosztot is adnak hozzá. Kedves, szolid emberek, minden ragyogóan tiszta és a házikisasszony nagyon csinos. Azért írok ilyen későn, mert roppantul el voltam foglalva. Naponként kétszer, sőt háromszor van próba, azonfelül a díszletek festésében is nekünk kell segíteni. A megnyitó estén zsúfolt házunk volt és azóta is jó házak voltak, a bevétel mindig felül volt a tizenöt fonton. Egyik este Parry, közös ismerősünk ült a földszinten és egy híres londoni színész, akinek a nevét elfelejtettem. Sokat vesződtünk a statisztákkal és a kórussal is. Azért beszélek többesszámú első személyben, mert a tagok minden munkában segítenek. Tegnapelőtt másodmagammal színlapot is ragasztottam, mert van ugyan hivatalos színlaposztónk, de arra ezen a héten rájött a részegeskedés. Szóval a statisztákról volt szó. Látnád, hogy táncolnak! Reng bele az egész épület. A statisztákat is, a kórust is a kikötői halásznegyed népéből verbuváltuk, valamennyi most van először színpadon. A kórus nyolc tagból áll, de ez csak az első előadásokra szól, nemsokára hatra fogjuk csökkenteni őket. Tizenkét gyereket is összeszedtünk, hogy balettet táncoljanak. Óriási látvány. Három pennyt kapnak esténként, de ők maguk minden este három shilling árán szórakoznak. Van köztük egy kislány, olyan arca van, mint egy angyalnak. Őszintén szólva, angyalt még nem láttam ugyan, és míg meg nem halok, nem is fogok látni, de azt képzelem, hogy egy angyalnak ilyen lehet az arca. Minden este hétkor már fel van öltözve, pedig csak tízkor kerül rá a sor. Héttől tízig a maga mulatságára táncol, énekel a kulisszák közt. Mikor a díszletezők felállítják a májusfát, amely körül a színpadon a balett folyik, nyitott szájjal és hangos kacagással bámulja. Olyan izgatott a boldogságtól, hogy mindig elrontja a táncot, mert nem a megfelelő fiúval táncol, hanem egy másikkal. Érdekes véletlen, hogy ez a másik mindig ugyanaz a másik. A kis fickó boldog lehetne a kitüntetéstől, de még nem tudja, hogy boldog, olyan kicsi. A tánc után a kisfiúk megcsókolják a kislányokat. Látnád, hogy ez a kacér kis tündér hogy viháncol és hogyan tolja el magától a kis gavallért. A fiúk általában roppant szégyellősek a csóknál, de a kislányok annál elevenebbek. Íme a női nem felsőbbsége máris! A némajáték jelmezei Londonból jöttek, szépek és drágák. A darab címe: Whittington és macskája. Társulatunk főrendezője írta, de csak ének meg tánc van benne, szöveg úgyszólván semmi. Hiszen azért némajáték. Én egyik szerepemben két dalt énekelek, a másikban egyet. Úgy találom, hogy énekelni nagyon könnyű, ha megszokja az ember. Csak a zenekar tesz idegessé. Zenekar nélkül sokkal jobban menne a dolog. A darab persze tele van helyi célzásokkal, mert gondosan követjük Mr. Pickwick tanácsát, hogy a tömeggel együtt kell kiabálni. Persze a hatás óriási. Egyenesen félelmes, milyen sikere van egy megjegyzésnek, amely a város főutcáján most felállított új lámpaoszloppal foglalkozik. Különben az operettkomikustól táncolni tanulok, és naponta egy órát fordítok gyakorlásra. Igen kemény munka, de már nehezebb táncokat is meg tudok csinálni. Ez pedig fontos, mert vidéken semmi sem tetszik annyira, mint egy jó táncszám. A főrendezőnk természetesen mogorva fickó, de az igazgató kitűnő ember és olyan respektusban részesít bennünket, mintha legalább is díszletmunkások lennénk. És a gázsi biztos. A drámai hős nem érkezett meg, ezért az ő szerepét kihúztuk a darabból, de ez a darabnak nem ártott semmit. A darab elején egy lusta hivatalnokot játszom, rögtön utána pedig egy hottentotta miniszterelnököt, és közben alig van három percem átöltözni. A miniszterelnök szerepében még csak tudok egy pár mókát csinálni, de a hivatalnok szerepe nem sok művészi produkcióra alkalmas. Játék szerint aludni akarok menni, de jön a táncos komikus, aki egy másik hivatalnokot játszik és rávág a fejemre egy légycsapóval, akkor én felocsúdok, és én vágok a légycsapóval az ő fejére, akkor ő rámrohan és megver, én erre pofonvágom, de úgy, hogy ettől fel lehet ébredni, azt mondhatom, akkor elkezdünk verekedni. A minapi előadáson verekedés közben megbotlottam és a fejemre estem, és összetörtem egy széket. Ezt meg akarták velem ismételtetni, de nem ismételtem. Te persze azt mondod erre, hogy ez bohóckodás és nem színészkedés. Hát örülök is, hogy nincs ismerősöm a színházban. A színészkedés nem mindig abból áll, hogy az ember feszes trikóban kurizál és igazi karddal párbajozik. Jövő szombaton egy drámát fogunk bemutatni. Én az apaszerepet játszom. Képzelj el, mikor áldásomat adom a főrendezőre és a primadonnára, akiknek életkora együttvéve túlhaladja a nyolcvan évet. Karácsony napján mindnyájan meg voltunk híva a direktorhoz vacsorára. Nagyon jól mulattunk, négy óráig fenn voltunk. Azt hallom, hogy mielőtt elmegyünk a városból, mindenki kap egy jutalomjátékot. Én a hírnek nagyon örültem, de a többiek nem nagy lelkesedést mutattak. A jellemszínésztől aztán azt a megjegyzést hallottam, hogy ő harminc shillingnél többet még sohasem fizetett rá jutalomjátékra. Én tehát aligha fogom az enyémet igénybe venni. A szabály az, hogy a színész viseli az összes kiadásokat, és a bevétel fele az övé. A vonzóereje a jutalomjátéknak nem is ez, hanem az, hogy a színész azt a szerepet választja, amelyik neki tetszik. Én szeretném Rómeót megpróbálni. A hírnevet megkóstoltam, barátom, de nem ízlik. Az utcán megismertek és követtek: egy csomó uccagyerek. Nyilván azt várták, hogy a sarkon hirtelen meg fogok állni, és énekelni kezdek. A színházban a férfiöltöző fenn van a zsinórpadláson és csak létrával lehet felmenni. Tegnap este valaki elvitte a létrát és a komikus nem tudott lejönni. Ezt azonban mi a színpadon nem tudtuk, és mikor a Lordkancellár elkiáltotta magát: „Íme itt jön ő!” – akkor nem jött senki. A Lordkancellár várt egy kicsit és még egyszer mondta, mire a nézőtér elkezdett nevetni. Ekkor a mennyekből egy mérges hang ezt kiáltotta: „Ne beszélj már, te hülye, hozzátok a létrát.
De most be kell fejeznem a levelet, mert már félnyolc és nyolckor jelenésem van. Általában nagyon jól érzem magam. Írj hamar, öreg cimbora és tudósíts minden újságról. Láttad-e mostanában azt az édes illetőt?… Pardon, itt befejezem a levél közlését. Itt már nem színházi dolgokról kezd szó lenni.