Szenzációs exkluzív interjút közölt a nemzeti ünnepen Kis János filozófussal, a rendszerváltó demokratikus ellenzék meghatározó szellemi vezéralakjával a kiváló Jelen folyóirat. Lakner Zoltán főszerkesztő abból az alkalomból (is) beszélgetett Kis Jánossal, hogy a gondolkodónak a Kalligram Kiadónál „monumentális” kötete (beszélgetőkönyve) jelent meg Szabadságra ítélve címmel. (A kötetre címére vonatkozó első kérdésre válaszolva Kis János azt mondja: „Sartre írja, hogy az ember szabadságra van ítélve. Nem választja, hogy olyan lénynek születik, aki választásokat hoz, de mégis felelős a választásaiért. Innen származik a cím, azonban ennél hétköznapibb dolgokra is utal.”) A lebilincselő beszélgetés túl terjedelmes és szerteágazó ahhoz, hogy teljes egészében reprodukáljuk, elolvasni pedig úgy volna igazán értelme – különösen pedig „összeolvasni” a szerző alapvető, mérföldkőnek számító 1982-es tanulmányával (Gondolatok a közeljövőről) –, úgyhogy egyrészt olvasóinkat a teljes Jelen-cikk elolvasására biztatjuk, másrészt csak azokat a részeket ragadjuk ki belőle az alábbiakban, amelyekre a beszélgetés címe – Kis János: A Kétharmados ellenzéki győzelem sem kizárható – külön, kezdettől fogva kiváltotta az érdeklődésünket.
– … a Beszélőt kétezer példányban nyomták, és mindig elfogyott. Úgy gondoltuk, egy-egy példányt öt-tíz ember is kézbe vehet. Az 1987-ben megjelent Társadalmi Szerződésből utánnyomást is kellett csinálni. 1988-89-ben tízezerig ment fel a példányszámunk. És közben ott volt a Szabad Európa rádió, mely rendszeresen ismertette cikkeinket, megsokszorozva közönségünket. Ezt tudtuk. De, hogy valójában milyen elképesztően széles kör figyelt ránk, az csak a rendszer szétesésekor derült ki, amikor az ország minden sarkában gyűléseken vehettem részt.
– Azt, hogy 1990-ben szabad választások lesznek, még 1987-ben sem láttam előre. Lassabb, fokozatosabb átmenetre számítottam. Azt azonban, hogy a rendszer stabilitásának visszavonhatatlanul vége van, már 1982-ben, a Jaruzelski-puccs utáni hónapokban felismertem. Azt írtam ekkor a Gondolatok a közeljövőről című cikkemben, hogy politikai válság elébe nézünk, a demokratikus ellenzéknek ebből kiindulva kell kialakítania stratégiáját.
– A könyvben is szó van róla, hogy a köztársaság bukása szerintem a magyar politikai jobb- és baloldal közti „százéves háborúra” vezethető vissza végső soron. Ez alatt azt az ádáz háborúskodást értem, amelyet a jobb- és a baloldal vívott egymással a történelmi Magyarország összeomlása és az 1989-es rendszerváltás közti „rövid 20. század” során. Kezdődött a két forradalommal, folytatódott az ellenforradalommal, majd a Horthy-rezsimmel, a II. világháború után pedig a kommunista diktatúrával. Egyik oldal sem tekintette a másikat a politikai közösség legitim résztvevőjének, hanem ellenségnek, amelyet meg kell semmisíteni, vagy legalább karanténba kell zárni. Halálos ellenségek nem tudnak demokráciát fenntartani: a demokrácia működése feltételezi, hogy a rivális felek vitáikkal és harcaikkal együtt elismerik egymás legitimitását. A mindenkori kormány a mindenkori ellenzékét, az ellenzék a kormányét. A rendszerváltás nagy kérdése az volt, hogy a demokratikus gyakorlat vezet politikai megbékéléshez, vagy a „százéves háború” kiújulása vet véget a demokráciának. Nem volt eleve elrendelve, hogy a második forgatókönyv valósul meg. Orbán Viktor kihasználta a demokrácia megroggyanását, és végrehajtotta az áttörést az autokrácia felé.
[Lakner Zoltán: Sokféle válság torlódott egymásra, mire 2010-ben a köztársaság elbukott.]
– Ezt nem vitatom, de azért hozzáfűznék két észrevételt. Az első: manapság divat a köztársaság bukását azzal magyarázni, hogy a „rendszerváltó elitek” szolgaian átvették a „neoliberális” receptet, és ezzel tartós munkanélküliségbe, inaktivitásba taszították a foglalkoztatottak számottevő részét, szétverték a jóléti államot, kiszolgáltatták az országot a multik uralmának, és így tovább, és a fő bűnbaknak a magyar liberálisokat teszik meg. Jó lenne, ha a vádaskodók tudnák, hogy a „neoliberalizmusnak” a modern liberalizmushoz semmi köze. Konzervatív találmány, Margaret Thatcher és Ronald Reagan voltak az apostolai. Hegemóniája évtizedeiben a vezető liberális filozófusok és közgazdászok ellenzékben voltak. (…)
– Második, fontosabb észrevételem: a rendszerváltás kemény gazdasági kényszerfeltételek között ment végbe. Az államszocialista gazdaság súlyos válságba került, egyszerűen nem volt már miből finanszírozni a veszteséges vállalatokat és iparágakat. Az üzembezárások nem 1990-ben kezdődtek, hanem 1987-ben, az ózdi kohókkal. A termelés, foglalkoztatás, fogyasztás színvonalát az állam már hosszú ideje csak külső hitelekből tudta fenntartani: a rendszerváltásra a pénzügyi összeomlás árnyékában került sor. A veszteséges termeléshez és a hitelválsághoz jött harmadikként a KGST megszüntetése 1991-ben. A tagországok egyik napról a másikra áttértek az egymás közötti dollárelszámolásra. Így aztán drámaian visszaesett az egymás közötti forgalmuk, és tönkrement egy csomó vállalat, amely fokozatos átmenet esetén alkalmazkodni tudott volna a világpiaci normákhoz. A rendszerváltást kísérő társadalmi megrázkódtatások döntő részét ezek a körülmények magyarázzák, nem pedig a „rendszerváltó elitek” állítólagos „neoliberalizmusa”.
– Esetleg azt lehetne mondani, bármi okozta a társadalmi feszültségeket, a köztársaság válsága ezeknek a késleltetett következménye volt. Idő kellett ahhoz, hogy elfogyjon a türelem, de végül is elfogyott. Ezzel a magyarázattal az a baj, hogy nem tudja megindokolni, miért húsz évig tartott ki a türelem, és miért nem mondjuk harminc vagy negyven évig, ami alatt az átmenet megrázkódtatásainak tartós következményei felszívódhattak volna. Ha viszont figyelembe vesszük, hogyan tette a háborús logika Orbánt a demokrácia esküdt ellenségévé 2002-es veresége után, és hogyan halmozott hibát hibára az Orbántól megrettent MSZP–SZDSZ-koalíció, erkölcsi és politikai katasztrófába sodorva magát, akkor megérthetjük, miért éppen 2010-ben bukott el a köztársaság.
– Nem hiszem, hogy a Fidesszel a belátható jövőben békét lehetne kötni. Újra és újra le kell győzni, egészen addig, amíg gyökeres változáson nem megy át vagy el nem enyészik. A jobb- és a baloldal közti béketeremtésnek a Fidesz jobb- és baloldali ellenzéke között kell elindulnia. És el is indult. Az ellenzéki pártok, a Jobbikot is beleértve, megtanulhatták, hogy egymásnak nem ellenségei, legfeljebb riválisai. Közös ellenségük a jogállamot, a sajtó függetlenségét, a közpénz és a magánvagyon közti különbséget, az önkormányzati autonómiát felszámoló autokratikus hatalom. Megtanulhatták, hogy közös ügyük a sajtószabadság, az egyesülési és gyülekezési szabadság, a személyi szabadság, a bírói függetlenség, a szabad és tisztességes választások visszaszerzése. Adva van, vagy legalábbis létrejövőben van a közös alap a demokratikus konszenzus minimumához.
– Az Orbán-rezsim autokrácia, ahogy a Kádár-rezsim is az volt, de másféle. Négy évenként többpárti választásokon újítja meg a hatalmát. A választások se nem szabadok, se nem tisztességesek, a Fidesz versenyelőnye égbekiáltó. Mégis, a kétharmados győzelmek sora valamiféle látszatlegitimitást ad Orbán hatalmának, olyat, amivel Kádár soha nem rendelkezett (ő a „legvidámabb barakk” és a „gulyáskommunizmus” giccsével tett szert legitimitáspótlékra). Ezért mind a 2014-es, mind a 2018-as választás előtt voltak olyan hangok, hogy ha az ellenzék részt vesz a választáson, azzal csak legitimálja a rezsimet. Én ezt a véleményt érthetőnek, de elhamarkodottnak tartottam. 2017-es cikkemben azt állítottam, hogy a választásnak nem egyedül az a tétje, hogy újra győz-e a Fidesz. Már annak is komoly lélektani hatása lehet, ha győz ugyan, de elveszti a kétharmadot. Minél távolabb kerül a kétharmadtól, annál nagyobb a lélektani fordulat esélye: még nem győztük le, de már megjelenik a horizonton, hogy le lehet győzni. Az emberek alkalmazkodnak a legyőzhetetlennek hitt elnyomó rezsimhez, de változtatnak a magatartásukon, ha úgy látják, legyőzhető.
– Ma nem az a tét, hogy meglesz-e a Fidesz kétharmada: szinte biztosan nem lesz meg. A tét ma a Fidesz legyőzése. Ebben a pillanatban a verseny nagyon szorosnak látszik, de még van egy bő év a választásokig. Közben érezhetően csúszik ki a talaj Orbán alól. A konzervatív értelmiséget, a nagyvárosi, iskolázottabb, fiatalabb szavazók jó részét már korábban elveszítette, táborának kifáradása sem most kezdődött. Most azonban gyorsulóban van ez a tendencia. Erőszakkal ma is sok mindent átver, de amikor nem maga kreálta ellenséggel háborúzik, hanem a járványt kell kezelnie, csődöt mond. Ezrével halnak meg emberek, akik élhetnének, tízezrével mennek át iszonyú gyötrelmeken, akiknek nem kellene szenvedniük, ha az ellátásuk meg lenne szervezve, ha az autokratikus uralom nem járna együtt kormányzási káosszal. Nincs elfogadható program a munkájukat, jövedelmüket elvesztett emberek megsegítésére, a gazdaság talpraállítására – de mindig vannak fölös milliárdok az oligarchák, a sportlétesítmények, az egyházak számára. Ugyanakkor most először áll szemben egységes ellenzék a Fidesszel. A Fideszé a média 99 százaléka, de az ellenzéké az igazság, amit ma sokkal nehezebb elhazudni, mint 2010 óta bármikor. A Fideszé az állam és az oligarchák vagyona, de az az ellenzéké az előválasztás, amely – ha sikeres – rendkívüli energiákat szabadíthat fel. Ha nem hibáznak túl nagyot, akkor a közvélemény gyorsuló ütemben tolódhat el a kormányváltás javára, jó hátszéllel pedig jól kampányolni is könnyebb. Ebből ma még ábrándosnak tűnő ellenzéki győzelem is kijöhet. Még a kétharmados ellenzéki győzelmet sem zárnám ki eleve. 2022-ben akármi megtörténhet.