Néhány esztendővel ezelőtt történt, amikor az akadémián belénk nevelt kánonoktól valamelyest felszabadultan az első bátortalan lépéseket tettem a modern szobrászat irányába, s váratlanul annyira felkapott fiú lettem, hogy a Temesvári Állami Magyar Színház művészeti tanácsa is tagjává választott. Akkor még szobrok díszítették az említett művészeti intézmény nem sokkal azelőtt renovált előcsarnokát.
A kiállított öt műalkotás között ott volt az én két szobrom is. Tehát ekkor esett, hogy meglátogatott egyik kolléganőm, egykori évfolyamtársam a kolozsvári képzőművészeti főiskoláról. Nem járt azelőtt Temesváron, így rám várt a megtisztelő feladat, hogy megismertessem a város nevezetességeivel. Miután sorra jártuk az említésre méltó helyeket, s megtekintettük a műemlékeket, végigjártuk a templomokat s a Hunyadi-kastélyban berendezett múzeum termeit, betértünk a helybeli operának és a három színháznak otthont adó hatalmas épületbe is, amely valósággal uralja Temesvár főterét. Bevallom, hogy nemcsak Helmer és Fellner osztrák építészek, akik a maguk idejében annyi színházépületet terveztek és építettek szerte Európában, remeklését szerettem volna megmutatni, el akartam dicsekedni a magam szobraival is. A kapus, a művészeti tanácstagot tisztelve bennem, minden további nélkül beengedett, de kíséretünket egy tűzoltóra bízta, hogy el ne tévedjünk, s hogy gondolatba se juthasson eszünkbe cigarettára gyújtani a tiltott helyeken.
Megnéztük a freskókkal ékesített nagytermet, a tágas foyert, majd kacskaringós folyosókon áthaladva eljutottunk a magyar színház előcsarnokába is, ahol szobraim álltak. A tűzoltó itt sem jött zavarba, minden munkáról tudott mondani valamit. Keresetlen szavakkal fogalmazta meg véleményét, amelyben sok volt a találó, a megszívlelendő dolog. Alig leplezett izgatottsággal vártam, hogy szobraimhoz érjünk, kíváncsi voltam, hogyan ítéli meg enyhén stilizált alkotásaimat, amelyeket abban az időben képzőművész kollégáim is túl elvontaknak tartottak. Nem kellett sokáig várnom, már ott is álltunk Tyúkász című szobrom előtt, amelynek műkő-változata kint áll a temesvári Alpinet-parkban.
– Látják, milyen szép szobor – állapította meg nem kis örömömre a tűzoltó –, milyen lekerekítettek és harmonikusak a formák, valósággal sugárzik belőle a melegség. Az arc olyan, mint a tojás, kár, hogy valamelyik hülye belevágott: szájat akart faragni neki a tökkelütött…
A békát le kellett nyelnem, mert én voltam az a hülye, aki a szájformát odavéste. A gyengébbeken, a képzőművészetekben járatlanokon, az új törekvésektől idegenkedőkön, talán épp a ,,tűzoltó-őrmestereken” próbáltam segíteni egy-két vésőnyommal, egy-két stílusidegen utalással.
A kalauzolásunkkal megbízott tűzoltó észrevétele azonban számomra életre szóló tanulságokkal szolgált: nem szabad lebecsülni a nézőt, a képzőművészet semmilyen rangú és foglalkozású fogyasztóját, a művész senki kedvéért se alkudjon meg, amennyire ereje és tehetsége engedi, vigyázzon a stílus – saját stílusa – tisztaságára. Gyakran eszembe jut a színházi tűzoltó. Hálás vagyok neki azért, hogy lehülyézett.
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.
