Meglátom Zolit és automatikusan nyúlok a zsebembe egy százasért, mert neki mindig szoktam adni. Ötven körüli cigányember, dús, fekete szakállal, kopaszodó fejjel, a szája sarkában örökös mosollyal. Nem azért adok neki, hogy a lelkiismeretemet nyugtassam, nem is azért, hogy jó fejnek tűnjek magam előtt, de még csak nem is azért, mert a rászorulóknak illik néha adni valamit, hanem azért, mert ismerem húsz éve, és tudom, hogy a lelkét is kidolgozta azelőtt.
Segédmunkás volt, afféle mindenes, elment építkezésre, kerti munkára, költöztetésre, piaci cipekedésre, mikor mi adódott, estefelé pedig beült a Kacsába, hogy megigyon két nagyfröccsöt. Nem akarok patetikus lenni, de ez volt az ő élete. Napközben kemény meló, este lazítás nagyfröccsel, de soha nem részegségig. Ült a Kacsában dús, fekete szakállal, kopaszodó fejjel, a szája sarkában örökös mosollyal.
Egy éve tolószékben ül, mert le kellett vágni a bal lábfejét. Munkahelyi baleset volt, egy fűrésztelepen történt, kártérítést nem kapott, hiszen feketén dolgozott, örült, hogy viszonylag épen megúszta.
Zoli azóta koldul, és amikor meglátom, automatikusan nyúlok a zsebembe mindig. Nem minden kéregetőnek adok, de neki mindig.
Most is adok neki egy százast. Egy fa árnyékában ül a kerekes székében, bal csonkján műláb.
– Hogy vagy, főnök? – kérdezi. – Az nem számít, Zoli, te hogy vagy? – nézek rá, mire fölnevet: – Oltásra jöttem volna, de van valami gebasz, azt mondták, jöjjek vissza máskor. De nincsen internetem, nem tudom intézni sehogy, csak személyesen, úgyhogy ide kell gurulnom holnap is. És nevet. – De legalább megúsztuk a vírust, Zoli – nézek rá, mire megint nevet: – Én nem úsztam meg, főnök! Éppen Parádon voltam kórházba’, és hát nem elkaptam ezt a szart? Vittek is onnan Mátraházára, ott voltam majd’ egy hónapig, aztán visszavittek Parádra, onnan meg hazaküldtek. Majdnem beledöglöttem, azt mondták. Fürkészem az arcát, nahát, tényleg jókedvű. – Akkor örülünk, Zoli? – Örülünk, főnök, mer’ tetszik a műláb. Az is valami, nem? – Az, igen, az is valami, Zoli – bólogatok magamban, és eszembe jut, hogy húsz év alatt hányszor, de hányszor láttam ezt a fekete cigányembert a kék munkásruhájában a napi robot után fáradtan hátradőlni a kocsmában, s milyen elégedetten nézett körül.
Éppen úgy, mint most.
És éppen az ilyen emberek nem számítanak. Sose számítanak. Megvetett, lenézett, leköpött emberek azoknak a senkiknek a szemében, akik olyan magasra igyekeznek kerülni, ahonnan a kisemberi tragédiák láthatatlanok. Ezek a magasra kapaszkodott senkik azok, akik az úgynevezett „társadalompolitikájuk” fókuszába a felső középosztályt hazudják, holott magasról köpnek arra a szóra, hogy „társadalompolitika”. A jelenséget, hogy miattuk emberek százezrei válnak jövőtlenné, a járulékos veszteség fogalmával írják körül, és magasabb rendű társadalmi célokat emlegetnek, holott csak a a saját zsebük a tét. Hazug senkik. Amit ti járulékos veszteségnek hívtok, azt mi úgy nevezzük: Magyarország.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. július 15-én.