Azt mindenki tudja, hogy Pierre Coubertin báró az újkori olimpiai játékok kezdeményezője. Azt már kevesebben, hogy a mi irodalmi olimpiáinknak is volt a húszas években „őse“ és kezdeményezője Janovics Jenő személyében.
Janovics Jenő 1922-ben négy, egymást követő vasárnapra felajánlotta a kolozsvári színház színpadát, hogy ott egy-egy város írói mutatkozzanak be műveikkel. S a nagyobb nyomaték kedvéért adományozott egy ezüst kupát is, azzal a kikötéssel, hogy ezt vándorserlegnek kell tekinteni, melynek birtokáért minden évben felújult volna az úgynevezett írói olimpia.
Az első és utolsó irodalmi olimpiára így emlékszik vissza Tabéry Géza 1930-ban Emlékkönyvében: „Nagyváradiak kezdték a versenyt. Parlagi Lajos nagyváradi színigazgató társulatának mozgósításával, a váradi irodalom főleg egyfelvonásosokkal debütált. Utánuk Vásárhely vonult fel, s aratott kevésbé frappáns, de kétségtelenül mélyebb irodalmi sikert. Az Olimpiász pálmáját ők ragadták el. Nagyváradról csak a Kolozsvári bál s a bánsági írócsoport részéről Szombati-Szabó István versei vittek el egyéni díjat.
Provinciálisan derült, de az irodalom komolyan vevésében mélyen megható volt Marosvásárhelyen az az ünnepély, melyen a kolozsvári Olimpiász eredményeit kihirdették. Az ünnepélyt a Kemény Zsigmond Társaság rendezte meg a színházban… Miután ki-ki leszerepelt műsorszámával, felállt az Olimpiász bírálóbizottsága nevében Borbély István, az Erdélyi Irodalmi Társaság főtitkára. Egy teljes órán keresztül minden részletében megindokolt irodalmi raportot adott le…
Az olimpiászi színpadon a keserűség kelyhévé változott számunkra az asztal közepén csillogó ezüstkupa. S bár az adományozó Janovics Jenő kikötése szerint e kupát vándorserlegnek kellett volna tekinteni… hallgatólag megállapodtunk benne, hogy életünkben sem rendezünk több olimpiászt.“
Soroljuk még fel az „olimpikonokat“: Nagyváradot Tabéry és Gulácsy; Marosvásárhelyt Berde, Molter, Osváth, Tompa; a Bánságot Szombati-Szabó, Franyó és Nagy Dániel képviselte. Az Olimpiásznak igen nagy sajtóvisszhangja volt, mert az irodalomszervezésnek, ha kezdetleges módja is az ilyen „akadályverseny“, mégis eredményes: felébreszti a közönség érdeklődését.
„Együttesen, országosan első ízben az Irodalmi Olimpiász ölelte fel a szétszórtan élő erdélyi magyar tollforgatókat“ — állapítja meg Pomogáts Béla. Tabéry Géza feltevése volt-e a sok, vagy valóban túlságosan sportszerűtlennek, azaz irodalomszerűtlennek érezték az írók a versengésnek ezt a formáját — olyan kérdés ez, amit talán egyszer az irodalomtörténészek válaszolnak meg: miért nem újult fel később soha az irodalmi versengés. Sajnos, még könnyebb kérdésre sem tudtam feleletet találni: mi történt az olimpiai ezüstserleggel, amely minden kétséget kizáróan a marosvásárhelyi írók, a Kemény Zsigmond Társaság birtokában maradt. A Társaság jegyzőkönyveiben nyomon követhetjük a Janovics adományozta serleg útját egészen 1945- ig. A háború utáni első közgyűlésen, főtitkári jelentésében Sényi László örömmel állapítja meg, hogy a kupa átvészelte a háború viszontagságait, s a Társaság egyéb javaival együtt, a református kollégium igazgatói irodájának széfjében őrzik.
De az 1946-os átadási-átverési leltárban többé már nem szerepel. Nyoma veszett. Hiába kutattam, kérdeztem utána, senki arra illetékes nem tud róla. Állítólag ez a felírás volt az oldalára vésve: „Irodalmi Olimpiász 1922“. Ki tud róla?
Megjelent A Hét III. évfolyama 43. számában, 1972. október 27-én.