Jánosi János: Történetiség és esztétikum

Vita az európai irodalmak összehasonlító történetéről

A Nemzetközi összehasonlító Irodalomtörténeti Társaság védnöksége alatt, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének és a Ma­yor összehasonlító Irodalmi Társaságnak a rendezésében november 17-én és 18-án Budapesten nemzetközi komparatista tanácskozást tartottak az összehasonlító irodalomtudomány huszadik századi kérdéseiről. A találkozón, melyre a Nemzetközi Összehasonlító Irodalomtörténeti Társaság múlt évi bordeaux-i és az 1973-ban Ottawában megren­dezendő kongresszusa között került sor, húsznál több európai és amerikai egyetemi központ és akadémia szakemberei vettek részt.

A tanácskozás célja az volt, hogy a résztvevők tisztázzák az európai nyelvű irodalmak tervezett összehasonlító irodalomtörténetének néhány bonyo­lult és vitatott kérdését. E nagyarányú vállalkozást tartották szem előtt a megbeszélésen vita alá bo­csátott tárgykörök megválogatásában is: a törté­neti vizsgálatok és az esztétikai értékelés viszonya az egyetemes és összehasonlító irodalomtörténeti kutatásokban; az irodalmi zónák meghatározásá­nak, illetőleg körülhatárolásának szerepe az emlí­tett kutatásokban; valamint bizonyos irodalomtör­téneti korszakok (szakaszok) és irodalmi áramlatok meghatározása. A három tárgykör mindenikét egy vagy több előadás ismertette, a bevezető előadá­sokat pedig hozzászólások és nyílt vita követte. A tanácskozás anyagát a megjelenendő új magyar folyóirat, a Neohelicon első száma közli majd.Az alábbiakban a viták során felmerült néhány problémát szeretnék ismertetni tárgykörök szerint.

A történeti és esztétikai szempontok érvényesí­tése az összehasonlító irodalomtudományban – a bevezető előadás (Robert Weimann, Berlin) meg­állapítása szerint a történetiség és az esztétikai értékelések helyes korrelációjának megteremtése éppen úgy alapvető célkitűzése a komparatisztikának, mint a történeti és axiológiai, a genetikus és funkcio­nális, az ismeretelméleti és társadalmi szempontok együttes érvényesítése. Az általános elméleti jel­legű kérdés vitájában a felszólalók (Paul Cornea, Bukarest, Stefánia Skwarczynska, Lodz, Ralph Cohen, Charlottesville, M. Dimic, Edmonton, Jánosi János, Bukarest, Francois Jost, Illinois, Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Szabolcsi Miklós, Budapest és mások) mindenekelőtt az irodalmi mű esztétikai értékének és értékesíté­sének ismérvével foglalkoztak a mű megszületésé­nek pillanatában és az alapvetően megváltozott utókorban.
A vitában két eltérő álláspont kristá­lyosodott ki; az egyiknek a hívei előnyben része­sítik a hangsúlyozottan technikai (nyelvészeti, sze­miotikai, strukturális) eljárásokat, míg a másikéi azt ajánlják, hogy ezeket az eljárásokat kapcsolják össze egy összesítő filozófiai szemlélet érvényesítésével. Az ilyen és ehhez hasonló véleményeltéréseken túl azonban általánosan szükségesnek tartották a „sajátos”-történeti és „általános”-esztétikai szempontok érzékeny és tartós egyensúlyának megteremtését. Lehetetlen – hangsúlyozták – a művészi értéket kiszigetelni azokból a társadalmi, filozófiai és erkölcsi összefüggésekből, melyekben létrejött. Ugyanakkor a résztvevők meghatározták az irodalmi értékek elhatárolásának néhány szem­pontját is.

Ismételten visszatérő kérdésként merült fel, hogy az európai irodalom története milyen mértékben foglalhatja magában azokat az irodalmi alkotásokat, melyeknek volt ugyan valamelyes szerepük megjelenésük idején, de nem maradtak az illető koron túl is élőek és nem befolyásolták lényegesen a későbbi irodalmi fejlődést. Vagyis a törté­neti áttekintésnek csak a remekműveket kell-e szem előtt tartania, vagy e remekművekkel egy sorban értékben velük nem egyenlő alkotásokat is vizs­gálnia kell, és ez utóbbi esetben miként különböztesse meg a múlhatatlan értékeket azoktól, ame­lyek csak egy történelmi pillanatban voltak érvé­nyesek. Továbbmenve: miként módosul a mű je­lentése azáltal, hogy különböző korokban egyaránt élt, és mennyiben követelhető meg az irodalomtörténet-írótól, hogy értékelésébe belefoglalja az illető műről utólagosan kialakított véleménye­ket; vagyis meddig kell ragaszkodnia merőben ob­jektív „történészi” minőségéhez, és mettől kezdve áll jogában, sőt mettől kezdve kötelessége, hogy túllépjen történészi objektivitásán egy bizonyos „modernizálás” felé, annál inkább, mivel e mo­dernizálás voltaképpen objektív következménye a klasszikusok újraolvasásának és „kortársaink” közé sorolásának.

Már ezeknek az általános érvényű kérdéseknek a megvitatása azt a benyomást keltette, hogy az összehasonlító irodalomtudomány kutatói, különö­sen az amerikaiak között az utóbbi időben fokozódott a bizalmatlanság mind a történeti vizsgálatok körének esztétikai-filozófiai kitágítása, mind pedig az iránt, hogy az egykori irodalmi jelensé­gek vizsgálatába e jelenségek utóéletét is belefoglalják. Az áhított filológiai pontosságot „feladó” extrapolációt gyanítanak a vizsgálódások kiterjesztésében egy átfogóbb szellemi térre és a jelen idejű szellemiségre.

Ezek az aggodalmak meg is fogalmazódtak, nem egyszer szélsőséges formában, az irodalmi zónák kérdésének vitájában. A bevezető előadás (I. G. Nyeupokojeva, Moszkva) a kérdést pozitív értelemben válaszolta meg: lehetségesnek és szükségesnek tartotta, hogy a nemzeti irodalmak és az egyetemes irodalom között közbeeső irodalmi zónákat határoljuk el; ezen a közbeeső szinten az egyes nemzeti irodalmak sajátosságainak teljes megőrzése mellett társadalmilag meghatározott és történelmileg változó „csoportjellegzetes­ségek” alakulnak ki (például „a balti szovjet köz­társaságok irodalmának” vagy éppenséggel „a szovjet köztársaságok irodalmának”, bármennyire különböztek is a kezdetekben, ma közösek a saátosságai). Az egyik hozzászóló (Alfred Owen Aldridge – Illinois) az irodalmi zónák elgondolását teljes egészében megalapozatlannak tartotta és azzal érvelt, hogy például a különböző dél-amerikai irodalmak között felületesebbek a kapcsolatok, mint az egyes dél-amerikai irodalmak és egyik vagy másik nyugat-európai kultúra között; ezt a megállapítást azonban több résztvevő is cáfolta abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a dél-amerikai országok közötti együttműködés minden területen, így az irodalom terén is elmé­lyül, bár ez az együttműködés természetesen nem gyengíti az észak-amerikai vagy a nyugat-euró­pai irodalmakhoz fűződő hagyományos kapcsolatokat.

A tanácskozás nyugati résztvevői nagy érdeklő­déssel figyelték kelet-európai kollégáik beszámolóit az egyes nemzeti irodalmak hagyományainak és fejlődésének sajátosságairól, valamint a hason­ló történelmi és társadalmi helyzetükből fakadó érintkezési területekről (Gáldi László, Budapest; Aleksander Flaker , Zágráb; Alexandru Dima, Bukarest, Mihail Novicov, Bukarest). Alexandru Dima akadémikus, egyetemi tanár például a román irodalom néhány sajátos vonásáról számolt be, latin nyelvi eredetéről, a bizánci és szláv hatások befogadásáról, szoros kapcsolatáról a mo­dern korban a francia irodalommal és felvázolta, hogy milyen sajátos módon jelentkeztek a román irodalomban a szomszédos nemzeti irodalmakból is ismert, velük részben azonos jelenségek. Ugyan­ebben a szellemben esett szó a román, magyar, szerb, horvát, szlovén, cseh, szlovák, orosz, ukrán stb. irodalmak sajátos kapcsolatairól, valamint ezeknek az irodalmaknak bizonyos közös vonásairól, mint például arról, hogy kialakulásukban és fejlődésükben milyen döntő szerepet játszott – a nyugat-európai irodalmaktól eltérően – a népköltészet hatása. A felszólalók nagy része egyet­értett az irodalmi zónák elképzelésével és szükségesnek tartotta, hogy számoljon létezésükkel az egyetemes irodalom rendszeres története is.

Ugyanakkor azonban kötelező érvényű feltételnek tekintették, hogy egyrészt egy ilyen mű jelezze az egyes nemzeti irodalmak sajátos, megismételhetet­len vonásait is, másrészt hogy az irodalmi zóná­kat történeti, dinamikus, dialektikus szempontból vizsgálja.

A leghevesebb vitát a tanácskozás harmadik tárgyköre váltotta ki, az irodalomtörténet korszakolása a „korszak”, „áramlat”, „iskola” stb. fogalmak alapján. A vitát három előadás vezette be (Henry H. H. Remak, Bloomington, Sőtér István, Budapest és C. Guillen, La Jolla), melyek az elvi kérdéseket időben és térben konkretizálták (például: a XIX. századi német irodalom korszakolása francia kapcsolatainak fényében). A meg­beszélés a továbbiakban is konkrét maradt, a nemzeti irodalmak hagyományos és modern irányzataira összpontosult és igyekezett a változó hely­zetek sokaságából kiemelni bizonyos irányvona­lakat (Anna Balakian, New York, Alfred Owen Aldridge, Illinois, Egri Péter , Debrecen, Alek­sander Flaker, Zágráb, Horváth Károly, Buda­pest, Sziklay László, Budapest és má­sok). A vita tovább tágította a terve­zett európai irodalomtörténet kidolgozásának szem­pontjait, bár a résztvevők nem egyeztek meg a különböző korszakolási elképzelések tekintetében. Különféleképpen értelmezték például az olyan kategóriák egymás közötti viszonyát, mint „csoport”, „osztály”, „iskola”, „áramlat”, „irányzat”, „kor­szak”, „stílus”, „típus” stb. Ezek az eltérő értelmezések jelentkeztek aztán a „klasszicizmus”, „romantika”, „realizmus”, „naturalizmus”, „impresszioniz­mus”, „szimbolizmus”, „avantgardizmus , „szürrea­lizmus” stb. meghatározásában is.

Az elhangzott vélemények és nézetek puszta felsorolása is jelzi, hogy milyen széleskörűek napjaink összehasonlító irodalomtörténeti kutatásai. S e kör még tovább tágítható, ha figyelembe ve­szünk más, eddig nem említett felszólalásokat is, kezdve a szonett fejlődésének elemzésétől (Fran­cois Jost – Illinois) a „tematikai” kritériumnak mint az irodalmi jelenségek lehetséges csoportosí­tó kritériumának elemzéséig (R .Mortier, Brüsszel), valamint a viták során megfogalmazódó egyes észrevételeket (L. Goldstein, Potsdam. E. Kushner, Ottawa, J. Weisgerber, Brüsszel, S. Wollmann, Prága). A tanácskozás vendéglátói (Ső­tér István, Szabolcsi Miklós és Vajda György Mi­hály zárószavában) ezért jogosan beszéltek a két­napos megbeszélés eredményességéről, noha a számos tisztázott kérdés mellett újabb tisztázatla­nok merültek fel.

A tanácskozásnak a romániai irodalomkutatás szempontjából különösen fontos eredményei kö­zött ismét csak megemlíteném, hogy a megbeszélé­sek milyen rendkívüli figyelmet szenteltek a közép- és kelet-európai irodalmaknak, és hogy a résztve­vők egyhangú véleménye szerint a tervezett irodalomtörténetben ezeknek az irodalmaknak megfelelő súllyal kell szerepelniük. A tervek szerint romániai szakemberek is lényegesen hozzájárulnak Az eu­rópai nyelvű irodalmak összehasonlító történeté­nek megírásához.

Megjelent A Hét II. évfolyama 50. számában, 1971. december 10-én.