Nicolae Tertuliant már Eugen Lovinescunak a román esztétikában elfoglalt helyéről és szerepéről szóló tanulmánya mint háromszoros (általános-filozófiai, különös-esztétikai és sajátos-irodalmi) érdeklődési körű és felkészültségű kutatót mutatta be és tette ismertté, aki a helyi (jobbára a két világháború közötti) szellemi élet és a huszadik századi európai s egyetemes szellemiség egészének elméleti-művészeti egymásba hatolását kutatja.
A gazdag tudományos fegyvertár és a nemzeti kultúra kérdéseinek az egyetemesre való vonatkoztatása két olyan vonása kezdeti munkásságának, amely a későbbiekben is megmaradt, sőt elmélyült; példázza ezt, ahogy kimutatta Lucian Blaga életművének expresszionista alapjait, vagy Camil Petrescu gondolatvilágának fenomenológiai forrásait. Teilhard de Chardinről, Martin Heidegger-ről, Herbert Marcuse-ról, a regény „új hullámáéról vagy az abszurd dramaturgiájáról írt tanulmányai olyan kutatóval ismertetnek meg, akinek érdeklődése következetesen a század filozófiai és esztétikai gondolkodásának lényeges konfrontációira irányul, és aki egész mélységükben meg akarja érteni, és egységes, árnyalt s mégis szilárd marxista szempont alapján értelmezni kívánja e konfrontációkat.
Tertulian a „festina lente” híve: kiegyensúlyozott tudományos temperamentum, hisz az ismeretek folyamatos kikristályosodásában, a tudományos rendszerek nyugodt és fokozatos felépítésében. Az alaposságnak és tudományos lelkiismeretességnek tulajdonítható, hogy éveket szentelt Lukács György életművének, akit a kor legjelentősebb marxista gondolkodójának tart, és akinek művét valamiféle csomópontnak tekinti a rendszeres, nem dogmatikus marxizmus és a különféle nem marxista irányzatok közötti lehetséges dialógusban.
Ugyancsak a lelkiismeretesség tartotta vissza attól, hogy tanulmányait már korábban kötetbe gyűjtse. Végül azonban megjelent ez a kötet. Már a címe: Kritika, esztétika, filozófia (Critică, estetică, filozofie. Editura Cartea Românească, 1972) programatikus: a szerzőnek arról a meggyőződéséről vall, hogy lehetséges és szükséges ezeket az oly sokszor elszigetelten vizsgált területeket egymásra vonatkoztatni. Jellemző, hogy a kötet bevezető és zárófejezete a Kritika és esztétika, illetve a Kritika és filozófia címet viseli – jellemző, mert nyilvánvalóvá teszi a szerzőnek azt a törekvését, hogy ezeket a területeket egymásba hatolásukban vizsgálja. Ugyanez a szándék jellemzi alapvetően a kötet egyszerre analitikus és szintetikus központi fejezeteit, a tömörebb Bevezetés Benedetto Croce esztétikájába, valamint a bővebben kifejtett Lukács György esztétikája című tanulmányokat.
Az esztétika, a szerző kedvelt kutatási területe, a kritika és a filozófia közötti „köztes” zónában helyezkedik el, és mindkét irányból termékenyítő kölcsönhatásoknak örvend. Esztétika és kritika kívánatosan szoros kapcsolatát e tanulmányok csak felemlítik, a kérdést részletesen az irodalomkritikus Tertulian cikkei tárgyalják. A kötetbe foglalt tanulmányok inkább az esztétika és a filozófia viszonyát fejtegetik, ellentétben az egyoldalúan leszűkített művészetvizsgálati módszereknek azokkal a túlbuzgó hívőivel, akik éppen e viszony megalapozottságát és hatékonyságát vonják kétségbe. Tertulian a filozófiai esztétika híve, érvelésének célja, hogy visszahelyezze jogaiba a filozófiai esztétikát és kimutassa mai lehetőségeit. Vagy, ahogy ő maga mondja, munkáinak „egyik célja az, hogy a Benedetto Croce és Lukács György műveinek összehasonlító tanulmányozásával bevezetést nyújtsanak a modern filozófiai esztétikába”. Ugyanezzel a céllal hivatkozik például a husserli fenomenológiából kivált esztétákra. Heideggerre, Ingardenre, Dufrenne-re, Camil Petrescura.
A könyv olvasója előtt fokozatosan feltárulkozik, hogy milyen megfontolások alapján került előtérbe éppen Croce és Lukács műve. Elsősorban Croce mint az esztétikai autonomizmus, Lukács György pedig mint a marxista ontológia és episztemológia híve, kifejtve vagy csak értelemszerűen, de állandó vitában állnak egymással. E vita jellegét tekintve dialektikus, hiszen benne – mint a szerző szellemesen bizonyítja – a szélsőségek állandóan vonzzák is egymást. Másfelől Tertulian a német filozófiai esztétika régebbi és frissebb hagyományaihoz, mindenekelőtt Kanthoz és Hegelhez, másodsorban az el nem hanyagolható újkantiánus és újhegeliánus filiációhoz való viszonyukban is vizsgálja a két esztéta művét. E hagyományokhoz Lukács is, Croce is nagyon ellentmondásosan viszonyul, egyszerre visszautasítja és értékesíti őket, közeledik hozzájuk és eltávolodik tőlük.
Meggyőződésem, hogy a tanulmány legfőbb értéke, könyvek és gondolatok elemzésén túl, a folytonosságok és megszakítottságok árnyalt, dialektikus megértésében, mozgékony nyomonkövetésében van. Tertulian meglepetésszerűen meggyőző módon bizonyítja eddig a priorikusan elfogadott (és végső soron aztán újra bizonyítást nyerő) igazságok ellenkezőjét, például Croce és Lukács, illetve Lukács és Kant közelségét – mindezt az eleven párbeszéd rendkívül fordulatos logikájának megfelelően, amelynek során az egyik fél beépíti rendszerébe a vitapartner érveit is. A fejezetek címében két ízben is találkozunk a „lehetetlen szintézis” kifejezéssel, egyszer Lukács esztétikájának a hegelihez és fiedlerihez való külsőleges vonatkoztatásánál, másodszor pedig ott, ahol a lukácsi esztétika végső, benső egységéről esik szó.
És ha már címekben jelentkező más tételeit is figyelembe vesszük, mint például „egy antinómia megoldása”, „illusztratív és dekoratív”, „keletkezés és struktúra” (vagyis a diakronikus és szinkronikus mozzanat) egymásra vonatkoztatása, „szubjektivitás és objektivitás” egyesítése (Lukács szüntelen elméleti törekvése), akkor könnyen felismerhetjük Tertulian tanulmányának legjelentősebb értékét: nem szürke és elvtelen „középutat” kínál (amit egyébként a marxisták határozottan elvetnek), hanem a termékeny, százados esztétikai viták során türelmesen felhalmozott elméleti megoldások élő és tartós szintézisét. A marxizmus ebben az értelmezésben az egyetemes esztétika minden elméleti értékének jogos örököse, azokat az értékeket is beleértve, amelyeket nemrég „esztéticizmussal”, „purizmussal”, „formalizmussal” gyanúsítottak, de amelyek – megfelelő átértelmezés után – szervesen beilleszthetők egy marxista összefoglalás elemei közé, amilyen például Lukács végső esztétikája is.
Tertulian egyike azoknak, akik alaposan ismerik Lukács György fél évszázadon át kiérlelt esztétikáját. Könyvének sajátos újdonsága kétségtelenül az, ahogy tanulmányában kibontakozik ez a monumentális marxista mű, mely újra bizonyítja a marxizmus alkotó, megújító sajátosságát. Tertulian mélyrehatolva, genetikusan és strukturálisan tárja fel (hogy kedvelt kifejezését parafrazáljuk: rámutatva az ellentétek szükségszerű egységére) Lukács művének újszerűségét az újkantiánus, a fenomenológiai vagy crocei esztétikához viszonyítva. Rendkívül mélyen elemzi Lukács esztétikájának és filozófiájának kiinduló és végpontjait, vagyis első dolgozatait – amelyek meghozták számára a kiérdemelt hírnevet, árnyékba borítva még későbbi fejlődését is –, illetve hatalmas – részben befejezetlenül maradt – ontológiai, episztemológiai esztétikai és etikai szintézisét. Tulajdonképpeni esztétikai munkái közül hosszasan – egy mind tényanyagában, mind érvelésében eredeti fejezeten keresztül – időzik egy fiatalkori kézirat, az úgynevezett Heidelbergi esztétika mellett, majd a végső Esztétikával foglalkozik (amelynek első kötete különben nemrég románul is megjelent a Meridiane kiadónál).
Különösen lényegesnek tűnik, hogy Tertulian itt is bizonyítja egy hangsúlyozottan diszkontinuus gondolatrendszer belső folytonosságát. Érvelése, teljesen indokoltan, azok ellen irányul, akik lebecsülik az idős Lukács filozófiai szintézisét – különösképpen a Történelem és osztálytudat egyik-másik túlbuzgó kommentátora ellen, aki számba sem veszi rendszeres esztétikáját. Az elemzés bizonyítja azt is, hogy egy a művészet antropomorfizáló hivatására és a nembeli ember öntudatára épülő átfogó elméleti rendszer tökéletesen összefér a művészi tevékenység rendkívül hajlékony, nem dogmatikus és dialektikus vizsgálatával.
Tertulian szakadatlanul arra törekszik, hogy feloldozza Lukácsot a dogmatizmus vádja alól (amit ellenfelei annyit hangoztatnak). Ez a törekvése teljes sikerrel jár az Esztétika esetében; elvi eredetiségét még egy olyan látszólag elkoptatott fogalom esetében is sikerült bizonyítania, mint a mimesis. A Lukács György és az esztétika filozófiai problémái című fejezet az idős Lukács gondolatvilágának valóságos „szellemfenomenológiája”. Ebből a fejezetből és az előzőekből, amelyekben a szerző kijelöli Lukács szellemi útjának mérföldköveit (kitérve sokat vitatott társadalompolitikai tevékenységére is) és kutatói munkásságának kezdeti állomásait, az olvasó előtt feltárul a lukácsi gondolkodás szinte teljes íve, amely – Crocéével összefüggésben és azzal ellentétben – a század esztétikája és filozófiája közötti lehetséges viszonyokat példázza.
Azért mondtuk, hogy gondolkodásának szinte teljes íve, mert a tanulmány főleg a „fiatal” és az„idős” Lukács műveire épül; a kettő közé eső strukturálisan más alkotói periódus egyelőre zárójelben marad. Az a tény, hogy a szerző kevesebb figyelmet fordít Lukács egyes alkotói korszakaira, egyrészt azzal indokolható, hogy ebben a középső szakaszban inkább az irodalomtörténeti vizsgálódás uralkodott, amely csak közvetve kapcsolódik az esztétikához, másrészt azzal, hogy ez az a szakasz, amelyben Lukács dogmatikus ízű engedményeket tesz. Egy teljes monográfiában Tertulian természetesen gyakrabban hivatkoznék Lukácsnak erre a főként a harmincas években, illetve a háborút követő első időkben kifejtett irodalomtörténeti és irodalomelméleti munkásságára. Azokra a Lukács-művekre gondolok, amelyekben kidolgozta a realizmus elméletét (Tertulian különben részletesen hivatkozik ezzel kapcsolatban Brechttel folytatott vitáira; valamint a történelmi regényről, Goethe koráról, Balzac és Stendhal művészetéről, Kellerről, az imperializmuskori német irodalom ellentmondásairól, Thomas Mannról, a múlt századi orosz realizmus újdonságáról, a szovjet irodalom tanulságairól, a klasszikus magyar irodalom sajátosságairól és az épülő szocializmus éveiben jelentkező új magyar írók tapasztalatairól írott munkáira; nem kevésbé az olyan nagy jelentőségű elvi vitákra, mint például az, amelyik 1940-ben robbant ki és 1949-ben folytatódott a világnézet és alkotás viszonyáról néhány klasszikus és modern író művében. Ezeket az időben és tárgyukban egyaránt „köztes” műveket (az első és érett kori esztétika között íródtak és vizsgálódásuk tárgya a filozófiai esztétika és az irodalomkritika közé esik) azért is érdemes lehet bevonni a vizsgálatba, mert ezzel árnyaltabbá tehetjük a gondolkodó portréját, mely egészében kétségtelenül antidogmatikus, de részleteiben (egyébként Tertuliannak is ez a véleménye) engedményeket tesz vagy engedni kényszerül az akkoriban elterjedt sémáknak.
A Kritika, esztétika, filozófia kitűnően felépített mű, mely gyümölcsöző elméleti tételeket tartalmaz és új távlatokat nyit a jelenkori kutatás előtt. Ez a rendkívül szilárd történelmi ismeretekre épülő, maximális általánosságú fogalmakat használó könyv túlnyomóan az aktualitásra – főleg napjaink éles vitáinak megoldására – irányul. Elegendő, ha csak a Freudról és Marcuse-ról, Heideggerről és Sartre-ról, vagy a Rosa Luxemburg és Lenin között lefolyt vita történeti és elméleti jelentőségéről írt tanulmányait idézzük, vagy – elméleti vonatkozásban – az „esztétikai autonomizmus” elleni vitájára hivatkozunk (ez utóbbi előítélet, nem függetlenül Croce hatásától napjaink irodalomkritikájába is behatolt). Nagyon természetes tehát, hogy ne csak általában üdvözöljük ezt az árnyalt és önmagában hű összesítő marxista szemlélet melletti hitvallást, hanem rendkívül hasznosnak és időszerűnek is tartsuk, mint ami szembenáll egy bizonyos impresszionisztikus kritika „purizmusával” vagy a művészet sajátosan emberi és humanizáló természetével mit sem törődő technicista túlzásokkal.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 8. számában, 1973. február 23-án.