Jánosi János: A Dosztojevszkij-per

Születésének 150. évfordulóján

Életútja és irodalmi pályafutása egyaránt fájdalmas és lenyűgöző. Felfedezése és elismertetése kora szellemisége leghaladóbb képviselőinek nevéhez fűződik, akik ellen utóbb volt bátorsága fellázadni. Kezdetben a forradalmárokhoz csatlakozott, amikor pedig hazatért a szibériai kényszermunkából, a haladásellenes erőkkel lépett szövetségre.
Szenvedélyes volt az elvakultságig, egyben pedig egyike azoknak, akik tragikus százada szellemi és erkölcsi bűneit a legnagyobb éleslátással ismerték fel; – Dosztojevszkijben összefonódik előrelátás és előítélet, lázadás és beletörődés, szárnyalás és zuhanás. S a győztes és legyőzött körül a sokféle magyarázók és tanítványok akár önmaguk ellentétébe csapnak át: néha ellenfeleit a legteljesebb tisztelet fűti, hívei pedig hajlamosak lenyűgöző erényei helyett hibáit átmenteni és megőrizni.
A „Dosztojevszkij-per”, a védelem és a vád tanúinak végeláthatatlan sorával, a maga hamis és igaz bíráival tovább tart és szenvedélyeket kavar. Ha valaki arra vállalkoznék, hogy Dosztojevszkij képét a róla írott könyvek alapján állítsa össze, meglepődve tapasztalná, hogy más-más forrásmunkákra támaszkodva homlokegyenest ellentétes eredményekhez jutna: az író, akit egyfelől szüntelenül foglalkoztatnak közvetlen környezetének társadalmi kérdései, más­felől pedig elmerül a metafizikai spekulációkban; kora és országa ví­vódásainak krónikása és egyben az időn és téren kívüli emberi lét költője; a pétervári kistisztviselő kínjait fájdalmasan átérző ember, egyben az emberi sorssal járó szenvedéseket kutató szellem; a kritikai realista, a „természeti iskola” egyenes leszármazottja ugyanakkor egzisztencialista – mielőtt az irányzat megszületett volna –, akinek a tekintete örökös fájdalmat hordoz.
Dosztojevszkijt hol alapvetően szubjektív írónak tekintették, aki képtelen szereplői révén mást kifejezni, mint saját gondolatait és előítéleteit, hol pedig tökéletesen objektív alkotónak, aki valamennyi hősé­nek teljes szabadságot ad önmaga kiélésére, aki nem avatkozik bele szereplői ádáz vitáiba, aki az előregyártott döntéseket a konfliktusok első mozgatásával helyettesíti.
Valójában mindkét nézet helyes – a valamennyi maga alkotta lénnyel összeforrott regényíró közvetve az epikus szellemnek arról a képességéről tanúskodik, hogy sorra elszakadjon szereplőitől. Dosztojevszkij képes rá, hogy megfékezze részrehajlását, hogy megszabadítsa szereplőit az őket alkotójukhoz fűző fojtogató szálaktól, hogy cselekvésüknek korlátlan teret biztosítson, s maga is látható érdeklődéssel, néha éppen nyugtalanul követi önerejű fejlődésük újabb szaka­szait és következményeit. A mesebeli varázslóhoz hasonlóan kinyitja a pa­lackot, amelyben az elkárhozott lel­kek szunnyadtak, és vállalja a koc­kázatot, hogy nem tud majd mara­déktalanul uralkodni felettük, hogy maga is szolgájukká válik, sőt akár kényes helyzetbe is hozhatják.
Nem fér hozzá kétség: Dosztojev­szkij maga is átélte a féktelen cselekedetek kísértését, kóstolt a tiltott gyümölcsből – valószínűleg ezért tudta korának egyre inkább terjedő szellemi és erkölcsi bűneit szereplőiben egyedülálló művészi tökéllyel életre kelteni.
Rendkívül fontosnak érzem azonban azt, hogy bűnöknek tekintette azokat, hogy – bár behatóan ismerte, saját lelkén szűrte át őket – mindig tiszta öntudattal, lankadatlan éberséggel és kitartással szállt velük szembe. Nem indokolt-e talán a szkepticizmust és a cinizmust, a közönyt és a kegyetlenséget in­kább az ember barátjának, mint ellenségének tekintenünk? – teszik fel a regényíró nevében a kérdést mű­vének irracionalista magyarázói. Semmiképpen sem – válaszolja valamennyi művével Dosztojevszkij: napjainkban ezek a szörnyetegek megkörnyékezik az embert, ostromolják, körülhízelgik, hogy bízzék bennük, nem sejtett örömökkel ke­csegtetik, magam is hallottam csábító éneküket, de nem hallgattam rájuk, amint nektek sem kell rájuk hallgatnotok, hanem meg kell szabadulno­tok ezeknek az új és mérhetetlenül veszedelmesebb sziréneknek a kelep­céjétől. és hogy az ősi példa mintájára mégsem tapasztotta be füleit viasszal, hanem férfias szilárdsággal egytől egyig valamennyi kísértéssel szembenézett, az talán éppen azért történt, hogy nekünk, többieknek megkönnyítse a sértetlen áthaladást a modern európai gondolkodás Szküllái és Kharübdiszei között.
Dosztojevszkij ragyogó dialektikus elméje előbb felsorakoztatta az összes érveket, amelyek a filozófiai és etikai negativizmus mellett szólnak, hogy azután a tényállás ismeretében megfellebbezhetetlenül kompromittálja. Célját nemcsak és nem annyira azáltal érte el, hogy a közönnyel szembeállította Zoszima tanítását, a hatástalan jóságot és a „félkegyelműek” – Miskin, Makar Dolgorukij, Aljosa Karamazov – gerinctelen alázatát, hanem főként azzal, hogy kimutatta a cinizmus védhetetlen kudarcát, a nihilisták – Raszkolnyikov, Hippolit Terentyev, Sztavrogin, Verszilov, Ivan Karamazov – fokozatos és elkerülhetetlen züllését.

Nem célunk Dosztojevszkijt teljesen felmenteni egyes utólagos és végletes értelmezések lehetőségeinek felelőssége alól. Akárcsak a jóságos Miskin, az író arra törekszik, hogy megértse a rosszakat, ami egyenértékű lehet átmeneti felmentésükkel.
Mély éleslátásával vajon felmérte-e Dosztojevszkij, milyen vonzerőt gyakorolhat a mo­dern emberre a nihilizmusnak, az egyénben rejlő anarchizmusnak a megértése s akár átmeneti igazolá­sa? Dosztojevszkij felkutatta az em­beri lélek bugyrainak minden zugát, részvétét pedig egyes állítólagos „tanítványai” később a bűnök elfogadásával, az azokkal való azonosulással, illetve magasztalásukkal cserélték fel. A legaljasabb ember életében is találni olyan órát, amikor szent volt: ez a próbálkozás – mint Miskin herceg esetében is – a beletörődés előjele lehet. Tudatában vagyunk annak, hogy Dosztojevszkij részben és akaratlanul hibás irracionalista utókoráért; szeretnénk azonban kiemel­ni, hogy ezzel az utókorral ellentét­ben az órányi Szentség sohasem fe­ledtette vele az aljasságot, sem pe­dig azt, hogy akként leleplezze.
Dosztojevszkijben tehát nemcsak a tiszta ráció és erkölcsiség bírálatát ismerjük fel, hanem a tiszta ráció és erkölcsiség bírálatának a bírálatát is, nemcsak a relativizmus hívét, hanem az etikai abszulutizmusét is.
Semmiképpen sem tekinthetünk el attól, milyen csökönyös ellenállással szegült szembe Dosztojevszkij a ha­lállal, s tagadta meg, hogy bármely – régi vagy új, valóságos vagy képzelt – romlással együttműködjék. Megértette a halált, de nem akart szövetségese lenni, szüntelenül arra törekedett, hogy legyőzze. Megjósolta a káoszt, és rettegett tőle, megértette és gyűlölte az abszurdumot. Ekként tűnik számunkra egyes irracionalista gondolkodók és az irracionalizmusellenesség, egyes amorális írók és az amoralizmussal összeférhetetlen irodalom előfutárának, azokénak, akik csodálják az „action gratuite”-et és azokénak, akik leleplezik, azokénak, akik abszurdumra vágy­nak és azokénak, akik kárhoztatják, a káosz költőinek és a rend szerelmeseinek.

Dosztojevszkij művészetének mag­va a pro és kontra szenvedélye. Könyvei építőanyagát hatalmas kitárulkozások, végtelen monológok és párbeszédek alkotják, különböző szó­lamok polifonikus, kontrapunktikus, harmonikus összefonódása. Hősei ak­kor élik a legteljesebben az életet, amikor elbeszélik, s csaknem szaka­datlanul beszélnek, mindegyre hosszasan vallanak magukról, önmagukkal viaskodnak, önellentmondá­sokba bonyolódnak, vádolják, majd felmentik magukat, kifecsegik legbensőbb érzéseiket, amelyekről azonnal kiderül, hogy csupán kusza álarcok, s az írónak csak ezután kell azokat eltávolítania.

Pályája utolsó másfél évtizedében Dosztojevszkij öt nagy regényt alko­tott – öt felvonásból álló tragédiát. A regények cselekménye rendszerint ugyanabban a komor városi környezetben játszódik le, Péterváron vagy vidéken. Hőse ugyanaz a húsz és harminc év közötti fiatalember, ko­rának problematikus hőse, aki lété­nek adott és általános kérdéseivel viaskodik. Rendszerint bűntettet követ el és vállalja a megérdemelt bünte­tést. Lelki megkettőződését külső meg­felelések érzékeltetik: két asszony, akik között nem tud választani, a testvér-más, részleges és kiegészítő ellenlábasa, egymás után vagy egy­idejűleg hozott pro és kontra dönté­sei.
Dosztojevszkij a regény új válto­zatát hozta létre, fedezte fel a ka­land- és a társadalmi regény, valamint a filozófiai dráma találkozási pontján. A regény eposzból drámává válik! Legfőbb eleme a jelenet, abból tudunk meg mindent. Valamennyi kulcsfontosságú mozzanat rendkívüli párbeszéd formájában zajlik le, vendéglőben, nyomorúságos kis szobában, törvényszéki teremben vagy valahol az utcán, de mindig a nem véletlenszerűen megválasztott évszak jelei közepette, amely túlontúl zord vagy túlontúl forró, hogysem elviselhető lenne.

A regények hatalmas, egységes tragédiává állnak össze; de vajon Raszkolnyikov és Pavel Petrovics vizsgálóbíró vagy Ivan Karamazov és Szmergyakov találkozásai nem mind-mind tragédia, amelynek megvan a maga három felvonása? Vagy Nasztaszja Filippovna estélye, döntő összecsapása Aglaja Ivanovnával, Kirilov éjszakai vallomásai és Sztavrogin gyónása, a Karamazov-család találkozása a kolostorban és a Dmitrij Karamazovot sújtó bírósági téve­dés, Katyerina Nyikolajevna Áhmakova megzsarolása és végső jelenete Verszilovval, Raszkolnyikov kettős bűntette és Szvidrigajlov kóborlása öngyilkossága előtt – melyiket nem tekinthetnénk ezek közül az események közül tökéletesen összefogott tragédiának: azzá teszi őket fokozás és ritmus, expozíció, bonyodalom és megoldás, a szemünk előtt kibontakozó és diabolikus ütemben felgyorsuló véres és döntő jelentőségű összecsapások szakadatlan forgataga.

A mondatok és a párbeszédek, a jelenetek és a cselekmény szálai, Dosztojevszkij valamennyi regénye küzdőtér. A szereplők kemény harcot vívnak, amelyből ritkán kerülnek ki győztesen, gyakrabban legyőzetve, csaknem soha megbékélten. Ebből fakad a már említett pro és kontra követelménye – az olvasó számára. Nem maradhatunk közömbösek az izzásig hevített szenvedélyekkel és eszmékkel szemben, a konfliktus megköveteli maradéktalan részvételünket.
Dosztojevszkij nem olvasható érdektelenül, természete kizárja a tények háborítatlan tudomásulvételét, cselekvő, polémikus olvasót feltételez, aki azonnal helyesel és helyte­lenít, elfogad és visszautasít. A gyötrődő válaszkereséseire adott szenve­délyes pro és kontra állásfoglalással lehetünk Dosztojevszkij méltó olva­sói. Ezért maradnak a marxisták hűek Dosztojevszkijhez, miközben hűek maradnak önmagukhoz abban a szándékban, hogy behatóan tanulmányozzák a hősök között, mindenikük lelkében, magának a regény­írónak a tudatában, valamint a ma­gyarázói között végbemenő összeüt­közéseket, az egész ellentmondásos írói világ és napjaink szocialista humanizmusának eszményei közötti szembesítést.

Megjelent A Hét II. évfolyama 46. számában, 1971. november 12-én.