KÖLTŐK
Mint klasszikus kínai mesterek
képén, olyan a táj… Ámulva nézed
a fényben fürdő fákat, s felidézed
a klasszikus kínai verseket,
és jönnek a költők, a dalnokok,
Li Taj-po, Po Csü-ji, a drága holtak,
akik tavaszról és borról daloltak,
mellükben újra élő szív dobog,
karcsú korsójukból borral kinálnak,
s kecses csészéből kortyolgatva, boldog
barátságtól kap lelked könnyü szárnyat;
szelíd mámorban szép szavakba szőtt
sóhajjal ölelkeztek és daloltok:
siratjátok a jelent és jövőt.
KÖLTŐ
Az ősi időktől toppant a földre,
bozontos eleink közé a költő,
évezredek során más képet öltve
láthatta minden újabb emberöltő.
Dalolta az örömöt és a harcot,
fájó átkokkal vagy varázsigékkel
idézte a szerelmet és egy arcot,
perlekedett a poklokkal s az éggel.
De nem kell már költő dala a kornak:
gépek s okos telefonok dalolnak,
bemocskolták a kenyerét, a nyelvét,
az eszméket, mik emberré nevelték,
s értetlenül küzd elhaló szavával
a világgal, fájdalmas önmagával.
EGY JÓ VERSSOR…
Sírját a föld gyommal befedte régen,
nevét is elfeledte már a fáma,
csupán egy jó verssor maradt utána,
az él még emberek száján s szivében.
De nagy a szó, a gondolat hatalma:
szelíd érintésére újra éled
a névtelen költő, hajdani lélek,
az ismeretlen mélységből kicsalja
az éjénél sötétebb napvilágra
az élők bánata, nyomorusága,
hogy nyugtató, bűvös szellemkezével
megsimogassa a fájó, beteg,
csalódott és megcsúfolt szíveket,
és szebb álmokkal vigasztalja éjjel.
BAUDELAIRE MACSKÁJA
Kényes szépségét sok költő szerette;
talán éppen Baudelaire versére gondol,
míg hozzám dörgölőzik hízelegve,
s ölembe bújva, selymesen dorombol.
Olyan szelídnek, ártatlannak látszik,
mint angyal egy Fra Angelico képen,
de tudja jól, aki ismeri: játszik,
ravaszkodás rejlik kecses fejében.
Nézd a szemét: mily furcsa, idegen,
pokoli tűz ég benne hidegen,
hogy dermesztő lángjával elemésszen.
Nézd a szemét: keskeny, fekete résen
titokzatos, nem-emberi világ
fagyos, zöld tűzfényét vetíti rád.
KÖVEK
A Káosz köpte ki iszonyu régen,
még emlékeznek az ősrobbanásra –
s ha eljön a Mindenség pusztulása,
virrasztanak a végtelen sötétben.
Bölcsebbek a taláros doktoroknál,
borús évmilliárdokat megéltek,
fagyos agyukban nincsenek „miért”-ek,
mindent tudnak, számukra nincs titok már.
Mellettük zajlik a történelem –
s csak nézik érzés nélkül, hidegen:
nincs szívük, mely sajog, ujjong, hevül.
A boldog istenekkel vetekednek,
öröklétükből ránk ügyet se vetnek
idegenül, némán, időtlenül.
HÁREMBEN ÉLSZ
Háremben élsz: könyvek vesznek körül,
kedvesebb, vonzóbb egyik, mint a másik,
mindegyik az ölelésedre vágyik,
futó pillantásodnak is örül;
díszes köntösben versenyeznek érted,
hogy fölkeltsék vágyad, figyelmedet,
és rejtett kincsüket adják neked,
megválaszoljanak ezer miértet.
Mind csupa bölcsesség, mind csupa érett
tudás és szépség, nagyszerű igéret,
magát kínáló, magát kellető.
Ha fölveszed, gyönyörrel és remegve
simul testével kutató kezedbe,
mint szultánjához boldog szerető.
KETTEN POE-VAL AZ ÉJBEN
Elmúlt éjfél. Poe versét olvasom
bágyadt fénynél, amint költőhöz illik,
mikor megkoccan halkan ablakom.
Azt gondolom, talán shakespeare-i villik
zörgetnek, mindig huncutságra készek –
vagy Poe titokzatos hollója jött?
De az ablakhoz állva, hogy kinézzek,
csak éjsötét van az üveg mögött.
Szemüveg, könyv és bágyadt lámpafény,
kint a sötét… nincs semmi más. Csodát
költők várnak csupán, és ostobák
Könyvével egymagában ül a vén,
éjfélkor nincs látogatója már,
csak egy egér, vagy eltévedt bogár.
LESUNYT FEJJEL SURRAN A NYÁR
Lassacskán hűvösödnek már az esték.
Útjukra készülődve gyakorolják
tarlott mezőn a repülést a gólyák.
Tanácsot tartanak a füsti fecskék.
A fák között az ősz kószál az esti
homályban, s mire földereng a reggel,
szeszélyes útján óriás ecsettel
az alvó lombokat sárgára festi.
Lesunyt fejjel surran tova a nyár:
a tavasz minden szép ígéretét
elszabadult vizekbe szórta szét;
csak beomlott ház, szennyezett, kopár
termőföld, hajléktalanok siráma,
pár elárvult szülő marad utána.
ELHULLATOTT SZAVAK
A sok hegyes, türelmetlen, kegyetlen
szó, amit elhullattál életedben,
s amit egy perc múló haragja szült,
nem tűnt a Semmibe: gyűlt, egyre gyűlt;
mint pokolbéli vad, izgága árnyak,
melyek a tűzben nyugtot nem találnak,
most visszajárnak a komisz szavak,
körülkerítnek és rád rontanak,
domonkos inkvizítorok dühével
suttognak a füledbe nappal-éjjel,
és keserű lélekkel újraéled
más elfelejtett fájdalmát naponta:
szomorú kárhozott, a büntetésed
így töltöd élve egy pokolmalomba’.
SZÜRREALISTA ALKONYAT
Mint vérbe fojtva haldokló menyasszony,
olyan ez a fájdalmas alkonyat.
Még búcsúcsókja éri ajkamat.
Langyos vér páráll lombon és haraszton.
Mint bánatos, megkésett vőlegény,
a véres domb mögött jön már az est,
és bús kézzel mindent gyászosra fest.
A táj fölött egyetlen tünde fény:
rongyos felhők résén a telehold,
az ezerarcú, nyugtalan kobold
tűnik fel néha bágyadt lámpaképpen,
s cinkos lombsátorok alól titokban
váltott szerelmes csókok tüze lobban
a parkot ölelő fülledt sötétben.
