Jánosházy György: Kiáltás a szabadságért

A katalán költészet múltjáról és jelenéről

Milyen keveset tudunk a katalán kultúráról, a katalán költészetről! Pedig ez a költészet valaha az európai irodalom fő áramköréhez tartozott; a középkor utolsó évszázadaiban a Földközi-tenger nyugati felének országaiban még a műveltség természetes velejárója volt ennek a költészetnek az ismerete, amely egy Petrarcát sorolhatott tisztelői közé. Azt a Petrarcát, aki jóformán egész Európa számára a modern költő eszményi mintaképe volt. Nincs ebben semmi meglepő: az „édes új stílus” minden polgáriassága ellenére jócskán örökölt annak a lovagi szellemű provanszál lírá­nak a művészi arzenáljából, amely egy időben adta meg az indító lökést a „vulgáris” műköltészet kialakulásának a barcelonai grófságban és a sváb II. Frigyes Szicíliájában, az olasz irodalom első „iskolájának” szülőföldjén. Különös, de igaz: a katalánokkal szomszédos Kasztília Petrarca közvetítésével szívta fel ezt a hatást, sokkal később.

A katalán költészet régibb, mint a spanyol. Kasztília, melyre Spanyolország, a spanyol irodalmi nyelv és a csodálatos spanyol kultúra megteremté­sének történelmi feladata várt, a mór uralom jármában, a még szinte reménytelennek tetsző sza­badságharc véghetetlen fáradalmaiban senyvedt, amikor a gazdag, fejlett Provence kiskirályi udva­rainak gondtalan légkörében megszületett a trubadúrok kifinomult, gáláns költészete, melynek a ha­sonlóképpen gazdag, fejlett és szabad Barcelona tág kaput nyitott. A két nyelv közeli rokonsága oly­annyira kedvezett e provanszál líra felszívódásának, a dél-francia és a nyomukba szegődött katalán trubadúrok elkeveredésének, hogy sokukat egyaránt magáénak vallja a francia és a katalán irodalomtörténet.

1213-tól, a muret-i csata után, amely Provence-t a francia király jogara alá hajtotta, elsorvadt a provanszál trubadúrlíra, fokozatosan elsorvadt maga az oc nyelv is, amint elfogytak művelői; több mint hat évszázadnak kellett eltelnie, amíg egy Mistral újra felragyogtatta – egyetlen nagyszerű pillanatra.

Ám a politikai és gazdasági hatalmában gyara­podó Barcelona katalán nyelve csak Muret után emelkedett igazán a zenitre, a hódító aragón ki­rályok alatt, akik Szicíliáig tágították hatókörét. De furcsa dolog: Európa legédesebb nyelve – amint Dante nevezte – nem egykor annyira cso­dált trubadúrköltészetében fejlődött a műveltség nemzetközinek mondható nyelvévé, hanem tudományos és szépprózájában, valamint fordításai­ban, köztük a katalán Isteni Színjátékban. Mi lett volna az olasz költészet sorsa, ha a szi­cíliai sváb dinasztia beneventói csatavesztése nem juttatja az irodalmi hegemóniát a polgári Firenze kezébe? A provanszál eredetű lovagi líra, melynek trubadúrgárdája fejedelmi nevekkel büszkélkedhe­tett, mindinkább üres konvencióvá vált – de az ultrakonzervatív katalán feudalizmus konokul ra­gaszkodott hozzá, bármennyire eltelt is fölötte az idő, bármennyire kerékkötője lett is a természetes, szabad fejlődésnek merev szabályaival, szűk tartalmi korlátáival. Jellemző, hányszor próbálták felújítani az idők folyamán – még a múlt század közepén is! – a trubadúrhagyományt jelképező Virágjátékok provanszál intézményét… persze sikertelenül.

Így hát a korán és káprázatosan indult katalán költészet a XV. században adta a világnak az elsővalóban jelentős, világirodalmi rangú, nagy költőt: Ausiás March-t. Nem Barcelonában, a trubadúrok végvárában: a móroktól megtisztított Valenciában kezdődött ez az ígéretes katalán költészeti megúj­hodás – amely azonban nem volt, nem lehetett már hosszú életű. A kasztíliai és aragóniai uralko­dóház egyesülése a század két utolsó negyedének határán nemcsak önállóságától fosztotta meg Katalóniát, de kulturális fontosságától is. A félsziget szellemi életének gócpontja az új, egységes ki­rályság székvárosa lett, a kasztíliai Madrid – nemsokára, a frissen fölfedezett Amerika gyarma­tosítása és kirablása nyomán, a kor legnagyobb és leggazdagabb birodalmának fővárosa. A spa­nyol állam politikai és gazdasági hatalmának pá­ratlan ütemű növekedése hamarosan olyan irodal­mot és művészetet sarjasztott, amelyet csak a ki­magasló fénykorszakok, a periklészi Athén, a fi­renzei reneszánsz, az Erzsébet-kor mércéjével le­het mérni. A kasztíliai nyelv e szédületes virágzásának árnyékában a spanyol tartománnyá lefoko­zódott Katalónia nyelve a tudományos irodalom­ba, főképpen – érthető módon – a nemzeti tör­ténelem ápolásába húzódott vissza, ott tengődött még egy darabig. Amíg V. Fülöp barcelonai diktá­tuma 1714-ben meg nem tiltotta a katalán nyelv használatát – több mint kétszáz év múltán fölele­veníthető példát mutatva Francónak.

Úgy látszott, mintha az oc nyelv sorsa várna a katalánra is. De a katalán irodalmi nyelv feltámadt tetszhalálából (amint második bakója sem dönt­hette sírba); a spanyol irodalommal együtt támadt új életre, amely szintén elhallgatott időközben: el­némította, megdermesztette a gyorsan nőtt világirodalom feltarthatatlan hanyatlása, a spanyol tár­sadalom végzetes megrekedése, a „Szent Hivatal” félelmes uralma. A francia forradalom egész Euró­pát megrázó vihara nyomán Spanyolországban is fellobbant alkotmányos küzdelmek hívták életre a spanyol és katalán romantikát. Különösen az utób­bi mutatkozott hevesnek: sokáig mesterségesen el­fojtott nemzeti érzés és öntudat csapott benne az égig. (E nemzeti érzés és az egész romantikus megpezsdülés fő táplálója – tegyük hozzá rögtön – Katalónia, a legiparosultabb spanyol tartomány polgárságának osztályöntudata.) Újjászületésnek ne­vezte magát ez a katalán irodalmi mozgalom, egyszerre hangsúlyozva ezzel a nemzeti megúju­lást szolgáló politikai eszmeiségét és a reneszánsz­nál félbeszakadt irodalmi folytonosság visszaállí­tásának szándékát. Írók és művek olyan tömegével árasztotta el a nemzeti irodalomra kiéhezett kö­zönséget, mintha mindkettő egy szuszra akarta vol­na kárpótolni magát a három évszázados szüne­tért. A katalán irodalom ismét a spanyol fölé nőtt egy hosszú percre. De, noha vérbeli tehetségekkel és mérhetetlen termésében időtálló alkotásokkal is dicsekedhet, ennek az „újjászületésnek” az első­rendű érdeme mégis inkább az igazi irodalmi újjászületés előkészítése, a katalán irodalmi nyelv kimozdítása több százados dermedtségéből.

Az igazi megújhodás a századfordulón követke­zett be – megint csak párhuzamosan a spanyollal, a „modernista” 98-as nemzedék művészi „for­radalmával”. Mintaképük is közös: a századvég francia költészete. Külön-külön, önállóan szívták fel hatását, jóllehet közös bennük a virtuóz meg­munkálás helyett a meghittség, az érzelmi telítettség keresése. De az új katalán líra megteremtői ki­tűnnek klasszicizáló hajlamukkal (amely mintegy tiltakozás a romantikus „újjászületés” ekkor még túlságosan eleven emléke ellen), sőt a trubadúrköltészet reminiszcenciái is fel-felcsillannak verseikben – ami nem akadálya annak, hogy további fejlődése során ez a líra merészen merítsen a leg­különbözőbb modern irányzatok vívmányaiból, az avantgardizmus szélsőséges formáit is beleértve. Jól szemlélteti ezt J. V. Foix egymaga is, aki Cor­ner és Riba költői világából indult, hogy a futurizmus végleteinél kössön ki.

Josep Carner-nak jutott az elévülhetetlen érdem,hogy a modern katalán költői nyelv alapformáját kikísérletezze. Olyan egészen más utakon járó, ké­sőbbi nemzedékhez tartozó költők is, mint Joan Vinyoli, esküsznek rá és nemzedéktársára, az iro­dalmi megújulás másik vezéralakjára, Carles Ribára, a modern irodalom e szoros értelemben vett klasszikusára.

Csak századunk költészete hozhatta felszínre és értékesíthette igazában a katalán nyelvnek azt a becses sajátosságát, amely valamennyi testvérnyelv­től – előnyére – megkülönbözteti: a rövid sza­vak és sokszor latinoson ökonomikus kifejezésmód tömörítő erejét, ami a katalán versnek néha az angollal vetekedő művészi sűrítettséget biztosít, s a verszene ebből adódó modulációs hajlékonyságát, alkalmasságát mindenfajta verselésre, akár a szi­gorú görög időmérték követésére is. Mily könnyed természetességgel használja Riba azt a hexa­metert, amelyet oly kivételes tehetségű költőnek is, mint Rubén Dario, csak nagy erőfeszítések és engedmények árán sikerült megszólatatnia spanyolul! (Már ez is világosan mutatja a spanyol nacio­nalizmus ama tételének képtelenségét, amely a katalán nyelvet a spanyol nyelvjárásának igyekszik feltüntetni.)

Sokféle réteg rakódott azóta a modem katalán líra századeleji alapnyelvére. Sokféle hatás, sokfé­le új törekvés alakította minden irányban; csillagtávolságok választják el Mariá Manent rilkés finomságát, Pere Quart harsogó, naturalisztikus nyerseségét, a legnagyobb élő katalán költőnek tisztelt Salvador Espriu olykor – kivált régebbi verseiben – teljes hermetizmusba vesző szimbolizmusát. Még­is van valami közös e sokfelé ágazó modern kata­lán költészetben: a hazafiság – nem a romantika dübörgő nacionalizmusa: egy fájdalmasan befelé fordult, kesernyés nemzeti érzés – és a szociális érzékenység, a nemzeti szabadság és egy igazsá­gosabb társadalmi rend vágya. Nem ez fűti-e Foix futurista költői képeit is – nem is szólva irányzat­beli társa, a fiatalon elpusztult proletárköltő, Joan Salvat-Papasseit lírájáról?

A polgárháború véres élményeinek iszonyata, a köztársaság alatt rövid időre visszanyert nemzeti önrendelkezés elvesztése, a társadalmi haladás biz­tató távlatának elsötétülése hatalmasan felfokozta a katalán költészetben ezt a két egybefonódó mo­tívumot, az ember sorsáért, a közösség jövőjéért érzett aggodalmat. A modern katalán líra legfor­róbb, legemelkedettebb pillanata a félsziget leg­újabb kori történelmének ez a megrendítő – talán legmegrendítőbb – fordulata, melyet általában határkőnek tekintenek az irodalomtörténetben is. De a nemzeti és társadalmi tiltakozás folytonosságát a katalán irodalomra rótt több esztendei kényszerű némaság sem téphette el. Nemcsak a lé­nyegében ekkor indult Salvador Espriu és a hosszú száműzetésből visszatért Pere Quart, a két él­vonalbeli politikai költő önmarcangolóan fájdalmas költészetében él tovább: néha bonyolult jelképek áttételeiben, de jelen van szinte az egész második világháború utáni katalán költőgárda termésében, meg-megvillantva még a fölemelkedés reményét is – olykor ott, ahol legkevésbé várhatnánk, mint Vinyoli borongásán szomorú lírájában. S jellemző, hogy a katalán irodalom a hatvanas évek elején fedezte föl magának igazában az 1924-ben elhunyt Salvat-Papasseit proletárköltészetét.

De abban a Spanyolországban, amelyben még mindig számtalan nyílt és rejtett korlát áll a katalán szó útjában, e költészet puszta létével is harcos politikai tett. Ezért mondia J. V. Foix, a legeredetibb, de egyben leghomályosabb jelenkori katalán lírikus: „A költő tudja, hogy minden vers megannyi kiáltás a szabadságért”.

Megjelent A Hét II. évfolyama 34. számában, 1971. augusztus 20-án.