Örökéletű a mű, amely emberi alaphelyzeteket rögzít általános érvénnyel. Ez a mítosz halhatatlan varázsának titka, ezért nyúlnak vissza hozzá újra meg újra új és új korok költői: az emberi szellemnek ez az ősi alkotása – éppen mert a társadalmi fejlődés hajnalának még átlátszóan egyszerű, rafinálatlanul durva viszonyai között született – szinte vegytiszta állapotban sűrít alapvető emberi kapcsolatokat és konfliktusokat.
Azt, amit – egy időben méltatlanul megbélyegzett kifejezéssel – örök emberinek szokás nevezni. Ezért olvassuk ma is megrendüléssel a görög tragikusokat, s azokat a későbbi költőket, akik a mítosz rugalmas, tág keretét újabb korok eleven vonatkozásaival töltik ki, s formálják izgalmasan élővé.
Antigoné tragikus története – még ha, amint a két Croiset görög irodalomtörténete megfogalmazza, nem is több az ellenségeskedő Oidipusz-fiak mondájának egyszerű mozzanatánál – a maga pőre egyszerűségében talán legidőtállóbb darabja ennek az örökifjú hagyatéknak; időtlenebbül igaz, mint teszem azt Elektra és Oresztész – némiképpen rokon – mondája, melyen sokkal szemszúróbban kiütköznek egy félvad ősi társadalom kezdetleges, nyers vonásai. Agamemnon családjának véres históriája a maga iszonyatosságában kétségtelenül erőteljesebb, látványosabb mozgalmasságával mégis jobban vonzotta-izgatta a drámaköltőket, mint Oidipusz lányának önfeláldozása.
Éppen a görög tragikusok mutatták az első példát: míg az Atridák gyilkosságokban tobzódó hitregéjét a nagy triász mindhárom óriása feldolgozta, Antigoné drámáját egyedül az önmagunkhoz való töretlen hűség, a magányosan is rendíthetetlen eltökéltség és helytállás tragédiái iránt legérzékenyebb Szophoklész vitte színre.
Századunkban azonban – Elektra és Oresztész mondájának olyan modern (és néha napjaink történelmének elevenébe vágó) színpadi változatai mellett, mint O’Neill, Giraudoux, Sartre drámája, vagy legújabban a Gyurkó Lászlóé – szaporodni kezdenek az Antigoné-téma új feldolgozásai. Érthető is. Ez a téma két irányban élezhető ki: az esztelen, bűnös háborúk következményei s a természetes emberi érzések nem kevésbé esztelen és bűnös korlátozása ellen. A huszadik század pedig különösen gazdag ilyen háborúkban s a mindent a maga fonák „államérdekeinek” alárendelő totalitarizmus embertelen, zsarnoki túlkapásaiban. És különösen gazdag ennek folytán emberi szenvedésekben, olyan mérhetetlen szenvedésekben, amelyek egyre hangosabban követelik, hogy a bosszú, a megtorlások, a fegyveres béke helyet foglalja el végre világunkban az emberiesség, a megértés, az összefogás. Úgy is mondhatnám: Kreon szellemét szorítsa ki az Antigonéé.
Az Antigoné-téma hajlékonyságának, távoli korokat áthidaló, változatlan érvényességének eleven bizonyítéka Giulio Gatti drámája, mely a mai dél-olasz környezetbe helyezett antik történetből a nép elmaradottságán, nyomorán élősködő vidéki kiskirályság és a becsületes haladásvágy jellegzetesen olasz színezetű küzdelmét bontja ki. Amint Franciaország hitleri megszállásának idején Anouilh behódolás és ellenállás dilemmáját vetette föl a maga Antigonéjában.
De fölösleges modem öltözetbe bújtatni a görög monda hőseit ahhoz, hogy tragikus harcuk izgalmasan, megrázóan mai értelmet kapjon. Meggyőzően példázza ezt a kortársi Antigoné-drámák sorának legelső és – hazáján kívül – legkevésbé ismert darabja: a jeles katalán költő, Salvador Espriu tragédiája. Frederic Roda rendező, aki modern ruhát húzott Espriu görög királylányára, és cigarettát dugott a szájába, éppoly szükségtelenül buzgólkodott a mű időszerűségének hangsúlyozása érdekében, mint Brecht, amikor a maga feldolgozását a második világháború Németországában játszódó prológussal fejelte meg.
Brecht, aki Antigoné történetét a Hitler-parancsuralom parabolájává formálta, céljának megfelelően jócskán átgyúrta a tragédia hagyományos cselekményét. Espriunak nem kellett ilyesmire fanyalodnia; Szophoklész remekműve pontosan azt kínálta, amire szüksége volt a spanyol polgárháború drámájának parabolisztikus ábrázolásához: egy elvakult zsarnokuralommal végződő,
véres testvérháborút, amelyben a haza legjobb fiai – idegenek oldalán viaskodtak igazukért, tulajdon véreik ellen. Csupán annyi az eltérés, hogy Spanyolország népének tragédiáját még nem koronázta meg a történelem a szophoklészi költői igazságszolgáltatás megbékéltető beteljesülésével.
Mennyivel könnyebb dolga volt Brechtnek! Ő a náci rendszer összeomlása után – akkor is külföldön – írta Antigonéját; Espriu kevéssel a polgárháború befejezése után, a diadalmas reakció, a nacionalista terror zabolátlan tombolása alatt, a kreóni diktatúra légkörében, amely – ha első dühét kifújta is – nem sokat változott a mű első kiadása (1955), majd átdolgozása (1963) és újra átdolgozott második kiadása (1969) idején sem. Jellemző, hogy tizenhat esztendeig meg sem jelenhetett könyvalakban.
De sokkal könnyebb volt Brechtnek más tekintetben is. Az ő Kreónja végnélküli hódító hadjáratokkal tizedeli az ország népét; Polüneikészt – aki nem trónkövetelő királyfi, hanem a diktátor katonája – azért ölte meg saját testvére, mert megcsömörlött a nemzeti dicsőség e torz és véres szolgálatától, és megszökött az ütközetből. Antigoné, aki ezt a Polüneikészt temeti el tilalom ellenére, nemcsak a zsarnoksággal szembeszegülő emberiesség, de egyben az értelmetlen öldökléssel szembeforduló békevágy megtestesítőjeként magasodik fel a drámában. Espriu Polüneikésze azonban – mint a Szophoklészé is – idegen segítséggel önnön hazája ellen vívott csatában esett el, amelyben Kreón a város védelmének egyik irányítója volt. A cselekmény hagyományos, szophoklészi szövetében, amelyet a katalán költő – nyilván éppen vállalt feladatának oly kényes politikai természete miatt – egyetlen fontos ponton sem tör át, Polüneikész az árulás, s vele szemben Kreón bizonyos értelemben óhatatlanul a hazafiasság megszemélyesítője. Ennek ellenére teljesíti testvéri kötelességét, a kegyelet parancsát Antigoné. De Szophoklész öregkori Oidipusz-drámájában keményen, félreérthetetlenül elítéli Polüneikész tettét.
Espriu, akinek műve – legalábbis Spanyolországban – szükségképpen a polgárháború emlékét idézi fel, nem fogadhatta el tragédiája számára ezt az erkölcsi kiindulópontot, amely itt egyet jelentene az elbukott köztársaság elítélésével. De hogyan marasztalja el a városvédő Kreónt Polüneikésszel szemben? Az első felvonás, amely visszavezet a végzetes ütközetet megelőző órák bizonytalanságának feszült hangulatába, döntő vonással egészíti ki Kreón szophoklészi jellemképét. Modern szerző amúgy sem érheti be a Lábdakidák tragikus családtörténetét záró kölcsönös testvérgyilkosság magyarázatául a balsorsú uralkodócsalád romlásán munkálkodó Anankéval: hús-vér bűnösre van szüksége. Espriu drámájában ez a bűnös: Kreón. Körmönfont „lebeszéléssel” ő uszítja testvér-párharcra Eteoklészt, hogy két legyet üssön agyon egy csapásra, s miután Oidipusz fiai elestek egymás kezétől, maga üljön Théba trónjára mint legközelebbi férfirokon. Később, a hatalom birtokában, cinikusan így beszél az események alakulásában játszott aljas szerepéről: eszköz volt „a szükségszerűség kezében”. Hideg céltudatossága mutatkozik meg abban is, hogy politikai érdekből, saját uralmának körül bástyázása végett akarja nőül adni fiához Antigonét, a Labdakidák véréből származó királylányt. Remek szerzői fogás, amely különös drámai nyomatékkai leplezi le Kreón cinizmusát: csupán a harmadik felvonás derekán értesülünk erről a szándékáról, kevéssel azelőtt, hogy kiszemelt menyét halálba küldi. Espriu színpadán nincs szó szerelemről, Hómon, a vőlegény, meg sem jelenik előttünk.
„Kegyetlen törvényeket kell hoznom, hogy némaságban tartsam a vesztes ajkait”, harsogja Kreón az első felvonást befejező, antik lélegzetű énekben. A vesztesek, legyőzőttek jogaiért áll ki, áldozza fel magát Antigoné; ha másképpen fordult volna a dolog, Eteoklészt temetné el a győztes tilalma ellenére is. Nem csupán testvéri szeretetből és kötelességből: tette – és halála – tiltakozás az embertelenség, a gyűlölködés és bosszú ellen. „Érjen véget velem az átok, s a nép feledje el azt, ami megosztja, hogy dolgozni tudjon. Úgy tudjon dolgozni, hogy te, király, és ti mindnyájan, akarjátok és képesek legyetek szolgálni, mondja, amikor a halálba indul. Első színrelépésekor Polüneikész táborából jön, ahol – Eteoklész tudta nélkül – megpróbálta elejét venni az utolsó, legvéresebb összecsapásnak. Az ő számára mindennél fontosabb a haza békéje, népének biztonsága és nyugalma. Ez a gondolat csendül ki magának a szerzőnek a drámához írott előszavából is: “Az esetleges olvasó nyomban észreveszi, hogy ők (a tragédia alakjai) és én szeretjük Thébát, a Dirke forrást, az Iszmenosz folyót, a kék eget. Igen, szeretjük Thébát, úgy, amilyen, Eteoklésszel és Polüneikésszel, régi dinasztiák emlékével, egyik és másik fejedelem párthíveinek hosszas torzsalkodásával együtt.
Szeretjük a boiótok városát, és azt akarjuk, hogy örökké fennmaradjon, Teireziász jövendölései ellenére. aki szomorúan ingatja fejét és azt jósolja nekünk, hogy elpusztul. Dehát ő vak, és noha érti a madarak beszédét és jósjeleit, a csillagok ragyogását nem ismeri. Megértjük, akárcsak a jós, hogy temetni kell és megbocsátani, hogy engedelmeskedni kell az erkölcsi törvénynek, e gyönge, remegő, mégis olthatatlan lángnak. Sohasem szűnünk magasztalni a királylány áldozatát, fennkölt példájának tanulságát. De bármilyen bűnös, ostoba, bajkeverő és gonosz kincsekkel ékeskedő is Théba, ne pusztuljon el büntetésül Mert ott a forrás, az ég, a folyó, a szegény boiótoké, akik nem vétkesek mindebben.”
Az elvtelen megalkuvás, a kreóni zsarnokuralommal való megbékélés apológiájaként hangzik ez. Persze, módfelett nehéz volna a szerzőnek a győztes Kreón jogara alatt Polüneikész ügye mellé állnia; „a győzelem az igazság végső érve”, mondja keserűen az első felvonás záróénekében Euriganeia, akinek fiai elestek a háborúban. És mégis, ha jól figyelünk, nem lehet kétséges előttünk, hogy Espriu koncepciójában Polüneikész eltemetése több a gyűlölködés, a fegyveres béke feloldását célzó kegyeletes cselekedetnél: igazságtevés. Ez az Antigoné „talán teljesen fölösleges is Anouilh után”, írja előszavában a szerző. Semmiképpen sem az. Anouilh bakfis Antigonéja az abszolút tisztaság eszményének igézetében, anarchikus lázadóként, értelmetlenül és magányosan pusztul – Kreón mentő kísérletei ellenére; Espriu hősnője a thébai nép érzéseinek és gondolatainak megtestesítője: egy egész nép áll mellette rokonszenvével. Nem egy afféle brechti Vének kara, sunyi szemforgatók, akik feledtetni szeretnék, hogy derekasan megszedték magukat a háborúban. Az egyszerű emberek névtelen sokasága, mely – amint egy hírnök jelenti – néma fáklyásmenettel kíséri Antigonét bírája elé. S Théba legnagyobb tekintélye, a vak jós, aki szót emel érte a király előtt.
De ami sokkal fontosabb: a Heten Théba ellen kétséges eredetű végjelenetét nem számítva, Espriu Antigonéja az egyetlen, amelyben a nép tevékenyen segíti a hősnőt tilalomszegő cselekedete végrehajtásában. S a téma első olyan feldolgozása, melyben Iszméné már a tett előtt vállalja a közösséget nénje szándékával. Antigoné parancsa távolítja el őt Euriganeiával együtt a holttest mellől – hogy ne osztozzanak sorsában; s mindvégig kitart mellette Eumolposz, a heszperida rabszolga, aki – írja előszavában a költő – „talán ismeri és gyakorolja népem rejtelmes szertartásait”. Heszperida, talán a katalánok egyik őse, a katalánoké, akik önrendelkezésüket, alapvető nemzeti jogaikat veszítették a köztársaság bukásával. „Egyedül te voltál jó hozzám.” , vallja Antigonénak. És „együtt indul a közös végzet felé a rabszolga és az úrnő. S az esthomállyal elterpeszkedik a házakban, a palotákban a bánat, miközben mi, Teireziász jóslataitól, a sötétség diadalmas lépteitől rettegve, kultuszunk titkos istenéhez fohászkodunk, mielőtt újra s úgylehet örökre elaludnánk, a város életéért és dicsőségéért.”
Az Antigoné-téma valamennyi más feldolgozásától eltérően, itt nem lép működésbe a megsértett erkölcsi törvény szophoklészi mechanizmusa, hogy bosszút álljon a zsarnokon; a történelmi tények erősebben kötik a szerzőt, mint a hagyomány. De a történelemből azt is megtanultuk, hogy a kreónok uralma sohasem örök. A világos fejű tanácsos, a darab rezonőrje, egyértelmű konkrétsággal veti fel a jövő kérdését; hallgassuk meg csak, mit suttog társa fülébe a harmadik felvonás tanácsülésén: „De hiszen jóformán öregember már, s a fiai és utódai semmit sem érnek. Kreón nem teheti Thébába örökössé Kreónt. Mennyit élhet még, húsz évet, esetleg harmincat? Hacsak nem hal meg jóval előbb erőszakos halállal. És aztán mi lesz? Nosza, mondd meg hát, aztán mi lesz?” Mi lesz? Az első felvonás záróénekében mondja Eumolposz, a rabszolga: “Most menekül a had a szikkadt síkon átal, porlepte utakon, de egyszer visszatér.” Az elmaradt költői igazságszolgáltatást a lassú, de biztos járású történelem teljesíti be majd.
Megjelent A Hét II. évfolyama 3. számában, 1971. január 15-én.