Írói pályafutása mindössze három évet tesz ki; ennyi idő alatt írta három színpadi és egy rádiójátékát. 1964-ben toppant be első darabjával az irodalomba, és 1966-ban már halott volt. Huszonhét évet töltött ekkor – ha ugyan hihetünk neki, hogy 1939-ben született; más forrásból származó adatok szerint hat esztendővel korábban látta meg a napvilágot. Talán írói hovatartozását akarta hangsúlyozni azzal, hogy születését a második világháború kitörésének évére tette.
Jelentkezése és távozása egyaránt váratlan és meglepő. S életművét ugyanaz a képtelenségig vitt groteszk hatja át, amely életét és halálát kívül helyezi a szokvány határain. Életművéhez nem számítható első színpadi kísérletében egy haldokló ősöreg apa vív szópárbajt hetvenéves lányával. A darab sikerületlensége ellenére is fölkeltette a BBC és a Royal Court Theatre jó szimatú szakembereinek érdeklődését – nemcsak az alapötlet meghökkentő újszerűségével, de egy olyan elemével is, amely hozzáértő előtt nyomban elárulja a kitűnő képességű, vérbeli drámaírót: eleven, csillogó, fordulatos, feszültségteremtő párbeszédeivel.
Az a két esztendő, amit ösztöndíjasként töltött a londoni Királyi Színművészeti Akadémián, s ezt követő négy hónapos vidéki színészkedése során szerzett tapasztalata még inkább kifejlesztette Orton természetes fogékonyságát a gördülékeny, érdekes és funkcionális értékű párbeszéd iránt.
Ezt az első művét… fogházban írta. Nem lopásért vagy más hasonló bűncselekményért ítélte hat hónapra az angol bíróság; nem mindennapi botrány okozásért kellett bűnhődnie: a közkönyvtárból kölcsönzött könyvek közéleti embereket ábrázoló képeit a lehető legtiszteletlenebb modorban átrajzolta, s ezek a közmegbecsülést igénylő személyek szerfölött kompromittáló és nevetséges helyzetekben kerültek aztán tovább, kézről kézre. Ez a drágán megfizetett tréfa rendkívül jellemző Joe Ortonra, a színpadi szerzőre, hiszen pontosan ugyanezt teszi darabjaiban is: a polgári társadalom kultusztárgyainak kötelező, hagyományos ünnepélyességét kompromittáló, pimasz és nevetséges pózokba rajzolja át.
A polgárság erkölcsi életének kiváltképpen két kérdése köti le írói érdeklődését: a bomlásnak indult család belső kapcsolatainak eltorzulása és a fölfelé kapaszkodó társadalmi sznobizmus. Nem új dolog az angol irodalomban: ez volt három évszázaddal előbb a restauráció vígjátékíróinak fő témája, amint ezek mutattak példát Ortonnak szabadszájúságban is. De a leicesteri proletárfiú túltesz a restaurációs nemesség és az ehhez dörgölőző nagypolgárság hajdani ostorozóin, nemcsak a szókimondás olyan gáttalanságával, amely meglehetősen idegen még mifelénk, hanem az ábrázolás szatirikus élű groteszk túlzásainak merészségével is.
Első bemutatott darabjában, a Sloane úr mulattatásában, miután a címszereplő albérlő halálra rugdosta apjukat, az áldozat fia(!) és lánya, a gyilkos felelősségre vonása helyett, Sloane úr szerelméért verseng. A konvencionálisnak aligha mondható vígjáték olyan feltűnést keltett, hogy a kísérleti színházból, ahol bemutatták, hamarosan egyik nagy fővárosi színpadra került át, és rövid idő alatt országos hírnevet szerzett írójának, amelyet még növelt egy folytatásos rádiójáték sikere.
De az igazig nagy, döntő sikert következő darabja, A szajré hozta meg, ez a Congreve nyerseségével és Feydeau szikrázó leleményességével megírt komédia, a krimi-műfaj és egyben a képmutató angol polgári erkölcs maróan szellemes kicsúfolása. Orton kíméletlen szarkazmussal viszi színre a háború utáni nemzedék – saját nemzedéke – egy részének kiábrándult, cinikus eszménytelenségét, elidegenedését, nemcsak a társadalom hazug konvencióitól, de sokszor az emberiesség természetes követelményeitől is. Az a játék, melyet a gyászoló fiú űz anyja kilopott holttestével, akinek koporsójában a bankból rabolt pénzt rejtette el, idegborzoló komikumának minden bohózati eleme ellenére túltesz félelmetességben Az öreg hölgy látogatása apokaliptikus komikumának borzalmán. A darab legzabolátlanabb – s az angol közönség számára legbotrányosabb – tartalmi újítása azonban nem is ez a szentségtörés, amelyet különösen az amerikai dezillúziós drámairodalomban régóta folyó anyabálvány-döntögetés már jócskán előkészített, hanem egy másik, az angol polgárság „nemzeti önérzetében” gyökerező mítosz könyörtelen lerombolása. Az angol rendőr megvesztegethetetlen becsületességének mítoszáé. Orton nem éri be a krimi-műfaj obligát mesterdetektívjének már annyiszor elvégzett leleplezésével, a rendőri észjárás és módszerek gyermeteg körmönfontságának kikacagtatásával; a komédia végkifejlésében az elmaradhatatlan pipáját rágcsáló Felügyelő, aki éppoly korlátolt és álszent, mint a polgárság, amelyet védni hivatott, s éppoly cinikus és romlott, mint azok, akiket üldöznie kell, elfogja a darabban szereplő egyetlen tisztességes embert, az ostoba naivitásával és bigottságával feltétlenül ellenszenves, de feddhetetlenül becsületes apát – hogy ilyenformán maga is részesüljön a fiatal bankrablók zsákmányából.
Sajnos, nem ismerjük a szerző utolsó művét; a Mit látott a komornyik nem került még bemutatásra, sem kiadásra – de éppen ebből bátran következtethetjük, hogy ez a komédia A szajrét is meghaladja társadalombírálatának élességével és komikai eszközeinek kegyetlenségével. Különben mi kárhoztathatná némaságra elődjének elsöprő sikere után?
A szajré még 1966-ban megkapta – két nagy londoni laptól egymásután – az év legjobb színművének járó díjat; ugyanakkor a megfilmesítés jogáért mesés összeget vágott zsebre a szerző. Úgy látszott, hogy további írói pályáját a film sajátítja ki magának – amikor ez a pálya hirtelen megszakadt. Olyan megdöbbentő, váratlan fordulattal, amilyeneket előszeretettel alkalmazott darabjaiban.
Egy napon meggyilkolva, fejszével kettéhasított fejjel találták szerény lakásában, egy londoni szegénynegyedben, ahol legnagyobb dicsősége idején is lakott. Barátja és lakótársa szintén holtan hevert a szomszéd szobában: altatóval mérgezte meg magát. Mi a különös kettős halál titka? Máig sem derült ki. Úgy kell elfogadnunk szokatlan életét, ahogy szokatlan műveit: egy idetévedt marslakó kalandjaként.
Megjelent A Hét II. évfolyamának 27. számában, 1971. július 2-án.
Kiemelt képünk – Joe Orton arcképe – nem tartozott az eredeti, ötven évvel ezelőtti cikkhez.
