Jánosházy György (1922, Kolozsvár) Költő, műfordító. Fordított románból, spanyolból, katalánból, angolból, latinból, görögből, hinduból, németből. Köteteiből: Az őrült nagyúr jármában (versek). Kolozsvár, 1947.; Három klasszikus dráma (esszék). Bukarest, 1964.; Bábel tornya. Jegyzetek a mai nyugati drámáról. Bukarest, 1966.; Incze János (kismonográfia). Bukarest, 1980. (A Látó archívumában)
Kisdiák koromtól kísértett Shakespeare, azóta, hogy tizenkét vagy tizennégy éves fővel jóindulatú szomszédoktól, egy tanár családtól kölcsönkapott kötetekből sorra végigolvastam „összes műveit”, még a Kisfaludy Társaság fordítóinak magyarításában, de – főleg Arany Jánosnak köszönhetően – a zseniális költőt megérző felfedező boldog izgalmával. Később újabb fordításokkal való megismerkedés egyre bensőségesebb kapcsolatot teremtett a „stratfordi bárddal”, és évtizedek alatt egyre inkább kedvet támasztott bennem, hogy magam is megpróbálkozzam a fordításával.
Furcsa, szinte számomra is megmagyarázhatatlan, hogy annyi esztendő, huszonnégy „kánoni” és jó néhány apokrif darab, hetvenhét szonett lefordítása során következetesen húzódoztam két legismertebb drámájának, a Romeo és Júliának és az Othellónak a fordításától. De amikor végül számba vettem a megjelent testes kötetek és még kiadásra váró kézirataim immár tekintélyesre duzzadt tömegét, rá kellett ébrednem, hogy e két fontos tragédia nélkül munkámat nem tekinthetem befejezettnek. Felfrissült érdeklődéssel nekiültem hát… és a Romeo után átnyújtom az Othellót is az olvasónak.
Dolgom végeztével olvastam csak újra a két műnek az utóbbi években használatos magyar szövegeit. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy Othellóm a vártnál gyakrabban találkozik Kardos László szövegével – ami végtére nem is olyan meglepő, ha tekintetbe vesszük műfordítói elveink és módszerünk rokonságát. De találkozik helyenként Mészöly Dezső szövegével is, amely szintén össze-összecseng az egészen más alkatú Kardos Lászlóéval. A nyelv és a munka természetéből elkerülhetetlenül adódik ez, nem is változtattam az ilyen „találkozásokon”, amint egyeseknél láttam, akik hajlandók olykor gyengébb – és szembeötlően erőszakolt – megoldásokkal beérni, nehogy utánzás vádja érje őket; inkább még kölcsönvettem utólag egy-két telitalálatot: a cél az, hogy irodalmunk összességében lépésről lépésre jobban megközelítse az árnyalt, világos, költői (és színszerű) Shakespeare-fordítás eszményét. Hálával tartozunk mindazoknak, akik munkájukkal hozzájárultak ehhez.
Ebben a reményben adom közre ezt a (valóban) utolsó fordítást is.
[2012. augusztus-szeptember]
