Amikor a nyolcvanadik évét betöltő Olosz Lajost ünnepeljük, önkéntelenül eszembe jutnak legrégibb irodalmi emlékeim a fél évszázaddal ezelőtt kibontakozó romániai magyar irodalomról. Nem véletlen, hogy a húszas évek kritikusai már akkor a legjelentősebb hazai lírikusok közé rangsorolták, helyét Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László mellett jelölték ki. Somló Bodog egykori legkedvesebb tanítványa, aki kitűnő eredménnyel végezte tanulmányait, élethivatásul az ügyvédi pályát választotta, s ezt is egy elhagyatott vidéki városban, Kisjenőn.
Ehhez a vidékhez kötötte nemcsak megélhetése, hanem egész költői pályája, és a megszeretett tájat és hivatást sosem tagadta meg. Pedig sokszor és sok irányban adódott számára is a vidéki magányból való kitörés lehetősége. Gazdag irodalmi műveltséget vitt magával Kisjenőre és még ígéretesebb írói tehetséget.
Már 1918 előtt Ady lírájának hatására verseket ír, de hamar megtalálja saját hangját, s nagy költőbarátai fedezik fel és közlik költeményeit az Erdélyi Szemlében, a Pásztortűzben, majd az Erdélyi Helikonban. Amikor 1923-ban a Gladiátorarc c. verseskötete megjelent Kolozsvárt, már előttünk állott teljes gazdagságában és sajátos egyéni varázsával az az életmű, amelyiket a későbbi fél évszázad sem szürkített el. Találóan jellemezte kötetét Jancsó Béla*, amikor azt írta, hogy „formája sajátos zártságában a mai lélek legmélyebb problémáival: a humanizmus, a hit és a jövő nemzetköziség problémáival él együtt”.
Valóban, már ekkor az a harcos humanizmus, a végzettel való szembeszállás és a közösség felé való útkeresés jellemezték verseit. Tévedtek azok, akik Olosz költészetét egyoldalúan a magányba vonulás, a pesszimizmus művészi kifejezésének tekintették. Valóban, az Olosz-líra titkának megfejtése sokkal bonyolultabb. Jancsó Béla fenti cikkében rámutat e líra egyik alapvetően sajátos vonására: festőiségére. „Az Olosz-vers formája – írja – erős, kemény festői színek, különös egyéni versforma, amely gondolat és hangulat szerint váltakozik, súlyos plasztikai képek. Tehát festői és szobrászi, szemben a modern lírikusok legtöbbjével, akiknek a formája zenei.”
A formaművészet és főleg a festőiségre való törekvés Olosz későbbi köteteit is jellemezte, az Égő csolnakont (Kolozsvár, 1926) és főleg a Barlanghomályt(Kolozsvár. 1931), mely már a Szépmíves Céh kiadásában látott napvilágot. Ez utóbbi kötetről a magyarországi Nyugatban Illyés Gyula, az Erdélyi Helikonban Dsida Jenő írt Olosz költészetét méltató, problémáit mélyen elemző bírálatot. Mindketten a vívódó költőt méltatják, de ugyanakkor e vívódás sajátos okait keresik. Ahogy Dsida írja**: „Az Olosz-versek kincseiért nem elég megállni a barlang torkában, de kapaszkodva, talán fejet hajtva és csúszva is, egészen a mélybe kell behatolnunk. S akkor konszisztens, következetes, bezárt világra bukkanunk, teljes hangulati harmóniára, a tompán csillogó sötét színek teljes egységére.” De ezt az egységet csak az találja meg, aki az állandó egyéni vívódásokat nemcsak átéli, de keresi a barlanghomályból kivezető utat, „követeli a humánum teljességét”.
Dsidának abban is igaza van, amikor Olosz költeményeit elemezve ezt írja: „Minden vers: emberi izmok szoborba fagyott játéka, izgató, mert bármely pillanatban megmozdulhat. Emberi hangok levegőbe meredt foszlányai, melyek az örök ember szavait tartalmazzák örökké anélkül, hogy az emberek általánosan magukénak tudnák és vallanak. A szavak között űrök vannak, melyek fontosabbak, mint a szavak. A kimondás művészeténél is nagyobb talán az elhallgatás művészete”.***
Olosz Lajos hat évtizedes életművével mind a kimondásnak, mind az elhallgatásnak nagy művésze volt s az ma is. Elhallgatta – ha kellett – egyéni fájdalmait, s kimondta azt, amire mindnyájan vágytunk: a szabad, a tiszta emberi élet igenlését.
„Jaj, csak lehetne felébredni,
omlott tárnában továbbmenni,
keresni egy nyílást az égre,
lidércből, halálból kiszabadulni végre,
a mélységből lassan földre jutni,
levegőt érezve elébe futni,
véresen, piszkosan, rongyosan visszatérni,
arcra borulni,
a legelső rögöt megcsókolni és szabadon, tisztán, emberül újra élni.”
Beomló tárnában
Ez a költemény 1931-ben jelent meg, abban az évben, amikor a Fekete kolostor, s ezzel a hazai magyar polgári irodalom a harcos humanizmus legmagasabb csúcsaira emelkedett. És nem véletlen, hogy ugyanebben az évben jelentkezik az Új arcvonalban az a fiatal írónemzedék is, amelyik továbbfejlődésében sokat köszönhet Kuncz Aladár, Olosz Lajos, Áprily Lajos nemzedéke emberi, művészi tanításainak, helytállásának.
Olosz Lajos nem tartozott a termékeny költők közé, mégis későbbi költeményei, így az 1968-ban Szász János előszavával kiadott Versek (Bukarest, 19ó8), költészetének további gazdagodását tükrözik. Életműve igazi jelentőségének felméréséhez még az is hozzátartozik, hogy mielőbb megjelenhessen rendkívüli gazdag levelezése, melyről csak néhány meghitt barát és irodalomtörténész tud. Ez a levelezés mind Olosz életműve, mind az elmúlt fél évszázad romániai magyar irodalmának megismerése, tudományos feldolgozása szempontjából rendkívül fontos, és további kutatásokra, irodalmunk alig vagy kevéssé ismert problémáinak monografikus feldolgozására fog ihletni.
A nyolcvanéves Olosz Lajost ünnepelve nemcsak a két világháború közötti romániai magyar líra legmaradandóbb értékei közé kell rangsorolnunk verseit, hanem a felszabadulás utáni korszakéhoz is. Az elmúlt negyedszázad alatt tovább küzdött és alkotott azért az emberibb világért, amelyről egykor a Barlanghomály költője álmodott.
Azt kívánjuk, hogy még sok évig legyen példa és jelkép mind kortársai, mind a fiatalabb írónemzedék számára.
*Jancsó Béla. Erdélyi írók otthon. OloszLajosnál. Vasárnapi Újság. 1923. dec. 24.
**Dsida Jenő. Olosz Lajos. Barlanghomály.Erdélyi Helikon, 1931, 805—808.
•***Uo. 806.
Megjelent A Hét II. évfolyama 34. számában, 1971. augusztus 20-án.
