Nyolcvan éves volna, ha élne. Amikor haláláról értesültünk, nem hihettük, hogy az az író, aki maga volt a megtestesült életöröm és munkakedv, nem jön többé vissza közénk lapot alapítani, lelkesíteni, igaz emberségre nevelni. Pedig új életünk kezdeti szakaszában különösképpen nagy szükség lett volna rá mint publicistára, szépíróra és szervezőre egyaránt.
Idéztük emlékét újságcikkekben, de majdnem negyedszázadnak kellett eltelnie, amíg művei közül kettő, A kék barlang és Az idegen csillag az új nemzedékkel is kezdte megismertetni regényírói művészetét. Sőni Pál szép és Ligeti életsorsát nagy megértéssel bemutató bevezetője a regények élén elsősorban a prózaírót mutatja be, azt, akinek első kötetéről Tóth Árpád és Ady Endre írt, 1918 és 1944 között megjelenő könyveit pedig olvasói és kritikusai a két világháború közötti romániai magyar irodalom maradandó értékei közé rangsorolták.
Ligeti életműve azonban több volt annál, mint amilyennek kortársai ismertek vagy az utókor ma látja. Sokirányú írói, szervezői munkássága negyedszázad irodalmi és művelődési életét fogja át. E hallatlanul termékeny munkásság középpontjában a publicista és szervező áll, szépirodalmi munkássága is részben ennek van alárendelve.
Már az első világháború előtt az 1911-ben megjelent antológia, a Közös úton egy olyan fiatal írócsoport jelentkezése volt, amelynek szervezője Ligeti Ernő. Később büszkén emlékezett vissza rá, mint az irodalmi decentralizációra buzdító első kísérletre.
Ötven esztendővel ezelőtt az Újságíró Klubban ismertem meg, akkor, amidőn mindenik újságíró regényről, elbeszéléskötetről, a merészebbek drámaírásról álmodtak, megélhetést viszont egyelőre csak az újságírás nyújthatott nekik. A publicisztika felvirágzása mégsem csak egy kényszermegoldás eredménye volt. Szerepe volt benne azoknak a konjunkturális lehetőségeknek is, amelyek az egyre-másra meginduló napilapok, majd folyóiratok révén a tehetségek számára adódtak, és a közírók nagy részét mély hivatástudat hatotta át.
Ligeti Ernő ezek közé tartozott. Sokoldalú érdeklődését, páratlan munkabírását, ötletgazdag elbeszéléseit mindig tettek követték. A két világháború közötti korszakban minden napilapban, folyóiratban, antológiában, irodalmi vagy művelődési szervezkedésben találkozunk az írásaival vagy szervező munkája eredményeivel. A húszas évek kezdete radikális szellemű, magas színvonalú folyóiratának, a Napkeletnek, ő volt egyik szerkesztője. Nem véletlen, hogy a megalakuló Erdélyi Szépmíves Céhnek is az egyik alapító tagja, leglelkesebb szervezője Ligeti Ernő.
Első regényei, a Föl a bakra (1925), A kék barlang (1927), a Két Böszörményi (1931) elsősorban olvasmányosságukkal szereztek szépírói nevet számára. Ezt követte Az idegen csillag (1932), majd jóval később a Rózsaszüret (1941) és a Noé galambja (1943). Verskötetei, riportkönyvei nem keltettek nagyobb feltűnést, annál jelentősebbek azok a bátor és soha kötetbe nem gyűjtött publicisztikai írásai, amelyekben az előretörő fasizmus idején a reakciót támadta. A Független Újság hasábjain szóhoz juttatta nemzedéke radikális íróit és a fiatal haladó tudósokat, írókat, műveltségszervezőket. Tamási Áron, Balogh Edgár, Méliusz József, Kacsó Sándor, Mikó Imre írásai mellett a lap körül találunk jóformán minden írót, tudóst, közéleti embert, aki hitt a népek testvériségében, a „józan ész” diadalában.
Amikor az „erdélyi realizmus” jelszavával Szemlér Ferenccel és Szenczei Lászlóval együtt cikksorozatot indítottam a munkásosztály felé tájékozódó irodalom érdekében, írásainknak Ligeti adott helyet. A Vásárhelyi Találkozót támogatva Tamási Cselekvő ifjúság című cikksorozatára így válaszol lapjában: „Hiszek Balázs Ferenc szenvedélyében, Kacsó Sándor keménységében, Krenner Miklós bölcsességében és erkölcsi tisztaságában, aminthogy a tisztaságban hiszek mindig a legörömestebb. Hiszek benned is.”
1940 után Ligeti a budapesti Magyar Nemzetbe írt, majd közreadta az ellentmondásossága ellenére is értékes Súly alatt a pálma (1941) című művét, a két világháború közötti legrészletesebb romániai magyar irodalomtörténetet. A mű azonban csak részben nevezhető irodalomtörténetnek. Én inkább az erdélyi emlékirat nagy hagyományának folytatását látom benne, mérlegretevést és önvallomást az író és nemzedéke nevében. A múltra tekintő – írja Ligeti – „emlékeivel viaskodik” és „emlékezetébe vési azok arcát, akiket már az enyészet pora fed és próbálja megőrizni őket a gyors feledéstől, noha tudja, hogy minden egyéni erőkifejtésnek egyetlen eredménye csak ez”.
Az író és irodalomtörténész kettős szeretetével gondolok arra a Ligeti Ernőre, akivel kolozsvári írótársai közül talán én találkoztam utoljára. 1944. szeptember közepén néhány napot Pesten töltöttem. Felkerestem Ligeti Ernőt is. Krenner Miklósék lakásán találkoztunk. Arra biztattam, hogy jöjjön velem haza Kolozsvárra, mert Kolozsvár nemsokára felszabadul. Ligeti ellenérve az volt, hogy Budapest felszabadulása is csak egy-két hét kérdése, hiszen a szovjet csapatok már áttörték a Baja és Szeged közti frontot. Krenner Miklós, a kiváló publicista és történész viszont Ligetivel szemben történeti érvekre hivatkozva annak a véleményének adott hangot, hogy Bécs megmentése érdekében a fasiszta német hadsereg minden erejével védeni fogja a számára átmenetileg hadászati szempontból fontos magyar fővárost. Végül Ligeti mégis úgy döntött, hogy nem kockáztatja meg a hazatérést állandóan bombázott területeken át, de mihelyt felszabadul Budapest, haza fog jönni. Tele volt – mint mindig – tervekkel, emberibb jövőt építeni akaró hittel és szándékkal.
Kolozsváron 1945 februárjában értesültünk meggyilkolásáról. A felszabadulás utáni új irodalmi élet nélküle indult meg, de egykori kortársai és íróbarátai úgy érezzük, hogy életműve bennünk sokáig élt és él tovább, nélküle mi is, hazai magyar irodalmunk is szegényebb lett volna. Munkássága alapos és tudományos feltárása fiatal irodalomtörténészeink szép feladata lesz.
Megjelent A Hét II. évfolyama 9. számában, 1971. február 26-án.