Kolozsvári Héphaisztosz
Fönn, a „hegyen”, a Holdvilág utcán túl, a Hajnal utcában van a műhelye, mint mitológiai társáé az Olümposzon. Nem mintha az isteneknek s egyéb hatalmasságoknak sok közük volna hozzá. Maga építette műtermét (apja építőmunkás volt, s e szakmában könnyen akad segítség a környéken) születése, gyermekkora világának, Kolozsvár egyik régi szegénynegyedének telkén, mesteri káromkodások közepette, nagy elszánással és bizakodással.
Papp László végigjárta művészete iskoláját a kovácsmesterségtől a mívességig. Az adottságoknak valami különös, szerencsés egybejátszása kellett hozzá valóban. Mert az is igaz lehetne, hogy elszigetelt, magára maradt, társadalmi rendelés nélküli művészet a kovácsművészet. (Nem azonos az ötvösséggel, amelynek filigránabb darabjai könnyen megtalálják díszhelyüket a blokklakásokban is.) A múltba, reneszánsz, barokk palotákba merevült kovácsoltvas-remekek őrzik egykori izzásának emlékét, amelyeket legfeljebb a kegyelet restauráltat olykor.
Hogy Papp Lászlóból művész váljék, a falusi kovácsnál való inaskodáson kívül, a fizikai rátermettség, a komplex képességek mellett kellett a „hóbort”, a belső tűz, az izzó vas, a kemény munka szerelme. Mert elszigetelt jellege ellenére létezik kovácsművészet a világon. Sőt, éppen hogy magára maradt, most bontakozik ki, tör önállóságra. A modern irányzatokba való illeszkedése új formanyelvet követel meg tőle, elvontabb kifejezésmódot.
Valami ősi ösztönös önkifejezési vágy, a tűz örök varázsából fölszálló fantázia formálja ezeket az üllő és kalapács párharca, konok zengése-bongása közben születő műveket. Persze, mint a művészetben oly gyakran, a kivitelezést itt is megelőzi a vázlatrajz, a terv, a kompozíciót a koncepció. Súlyosak, komorak Héphaisztosz alkotásai, mint az ősi fegyverek, de vaskos bájukat, belső feszültségüket az adja egyebek között, hogy merőben más céllal, más isten szolgálatában készültek. S amily egy darabból faragott ember a művészük, éppúgy egyetlen izzó vasdarabból kovácsolódnak ki ők.
Papp László neve lassan ismertté lett művész- és megrendelői körökben. Lapban sem most írnak róla először, néhány évvel ezelőtt kiállítása is volt, s hírnevére bizonyság ez a mostani apropó: egy igen jelentős, városi megrendelésre készülő mű befejezése. Művészünknek, ezer bosszúsága s öröme közben, egyetlen bánata van: művészetének nem talált még arra termett s arra szánt követőt, de még csak jelentkezőt is alig. (Nem úgy, mint hazai költészetünk az idestova mondai összegre, ötszázra tehető bárdjával.) Pedig szívesen átadná viszontagságos úton szerzett tudását az arra érdemesnek!
Khalkeia – így nevezték a régi athéniak a „kovácsünnepet”, a mesteremberek ünnepét, amelyen együtt tisztelték Pallasz Athénét és Héphaisztoszt. Ilyen ünnepe lesz Kolozsvárnak, amikor a Bánffy-palota, a mai Művészeti Múzeum hírneves barokk épületének két szárnykapuja és főbejárata kovácsoltvas kaput kap. (Ez nem valamely régebbig vaskapu helyébe készült, teljes egészében a mai Kolozsvár hozzájárulása az épület művészi rangjához.) Aki kellő figyelemmel megszemléli majd a kaput, megbizonyosodhat felőle, hogy Papp László művében méltán ünnepeljük nemcsak Héphaisztosz nyers erejét, az anyagot formába kényszerítő tüzet (mintegy ötezer kiló vasat dolgozott meg másfél év alatt), hanem Pallasz Athéné szellemi ihlető erejét is, a mívesség tökélyét, a nemes formákat. A barokkos ívekbe tökéletes harmóniával simuló, mégis modern vonalú két griff – példa a művészet varázsára, mindig megújuló erejére.
Megjelent A Hét II. évfolyama 39. számában 1971. szeptember 24-én.
Az illusztráció nem Papp László alkotásáról készült fotó.
