Biztos olvastad vagy hallottad már azt a híres mondatot, hogy a boldog családok ugyanolyanok, de a boldogtalanok mind másképpen azok – nem pontos, de lényegi idézet. A boldogságra még visszatérek, a biztonságra viszont igaz a megállapítás. Én is így látom, hogy veszélyben sokféleképpen lehetünk, de biztonságban csak egyféleképpen: együtt, vagyis közösségben. De mit jelent ez? Általános tapasztalatunk, hogy hiányzik a közösség, méghozzá két szinten is. Hiányzik kicsiben, helyben, hogy egymásra figyeljünk. És hiányzik a közösség nagyban: az állami szolgáltatások folyamatos lerohasztásával, az állami segítség megtagadásával a Fidesz kiszolgáltatja az egyént a nagyvilágnak. Márpedig úgy, vagyis egyenként, semmi esélyünk.
Az elmúlt hetekben is sokszor szólalt meg a fejünkben a vészcsengő. Hogy csak két példát említsek: műtétek maradtak el a nyáron, mert a kórházakban elviselhetetlen volt a hőség, betegek feküdtek magatehetetlenül a fülledt kórtermekben. Az Iványi Gáborék fenntartásában lévő, többek között sajátos nevelési igényű és nehéz anyagi körülmények között élő gyerekek iskoláit statáriális módon, hat nappal az iskolakezdés előtt bezárták. Jellemző érzés a kiszolgáltatottság.
A fenti két eset elérte az országos médiát, nagy felháborodást keltettek. Azért is érzünk együtt ilyen mélyen, mert a felháborodásunk mögött meghúzódik az a mindennapos kiszolgáltatottság-érzés, amellyel mindannyian szembesülünk. Nap mint nap futunk bele olyan helyzetekbe az utcáinkon, a tereinken, a lépcsőházunkban, amik zavarnak vagy félelmet keltenek bennünk, de nem tudunk velük egymagunkban mit kezdeni. Egy dolgozó ember nem tud azzal egymagában mit kezdeni, ha délután 5-kor hazafelé menet azt látja, hogy valaki éppen belövi magát az utcasarkon. Nem is az ő feladata lenne kezelni a helyzetet, hanem az államé. Egy fáradtan sétáló embernek nem lenne szabad a II. János Pál pápa téren kerülgetnie a drogdílert, aki most keverte az áruját patkányméregből. Állami feladatat ezt megoldani. Nincs rendben, hogy a 0-24-es dohányboltok fölött a körúton lakók a nappali rekkenő hőség után éjszaka sem tudnak szellőztetni az utcai üvöltözés miatt. Értelmes szabályozásra lenne szükség. Folytathatnám a konkrét esetek felsorolását a saját a kerületeimből: a józsefvárosiak és a ferencvárosiak életéből. De az ország más pontjain is ez a helyzet.
Általános tapasztalatunk a kiszolgáltatottság-érzés, sokszor az országos ügyekre is ezen keresztül reagálunk. Mindannyian vissza akarjuk szerezni a kontrollt az életünk fölött, a biztonságérzetet a hétköznapjainkban. Ehhez két szinten van szükségünk a közösségre.
1. Az állam, a biztonságunk záloga
A biztonságunk árucikk lett a szétbomló állam hiányában, amely így nem biztosítja a közösség tagjainak a létbiztonságot, a közbiztonságot és a jogbiztonságot. Pedig ezek alanyi jogon járnak. A biztonságos lakóhelyhez, a nyugalomhoz persze hozzá lehet jutni, ha az embernek magánvagyona van (fizethet magának biztonsági őrökből magánhadsereget, mint Orbánék Hatvanpusztán), de a dolgozók többségnek ezek elérhetetlenek. Fel kell számolnunk, hogy a biztonság annak jár, aki ki tudja fizetni. Az életünk legalapvetőbb eleme nem lehet árucikk!
2. Helyben közösségben
Világossá kell tennünk magunknak itt Józsefvárosban és Ferencvárosban, valamint szerte az országban, hogy a biztonság nem egyéni műfaj. Akkor fogjuk jobban és biztonságban érezni magunkat, ha a közösségünk minden egyes tagja biztonságban van. Amikor a szerhasználók megkapják a megfelelő segítséget. Amikor fellépünk a patkányméreg-kotyvasztó dílerekkel szemben. Amikor a hajléktalan emberek kapnak esélyt az előrelépésre. Amikor esélyt kapnak az újrakezdésre azok, akik elveszítik az otthonukat. Amikor végre azok a gyerekek, akiket a magyar államra bízott a sors, nem hajléktalanként jönnek ki a gyerekvédelemből. Ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat a lakóhelyünkön, azon kell dolgoznunk, hogy a körülöttünk lévők is jobban érezzék magukat. Még csak nem is azért, mert jót tenni jó (pedig az), hanem mert ez a jól felfogott érdekünk.
Az elmúlt hetekben az áradó Duna öntött el mindannyiunkat aggodalommal. Egészen másfajta bizonytalanságot hozott ez a helyzet, sok tanulsággal is járt, de én most egyet szeretnék kiemelni. Az árvíz alatt rengeteg hivatásos és civil teljesített emberfelett a gátakon, és igen, beindult a politikusi jóemberkedés is (szerintem mindig szép gesztus segíteni, de egy politikusnak pont nem az a dolga, hogy homokzsákot töltsön, hanem az, hogy megszervezze azt a közösséget, amelynek tagjai ott vannak egymásért a bajban). Akárhogy is, megtapasztaltuk ismét, hogy az emberek akarnak és tudnak tenni egymásért, ha van közösség, és ha van együtt végezhető, értelmes cselekvés.
Árvíz szerencsére ritkán van. Nem kell minden nap a gátakon emberfeletti munkát végezni, de emberekért és emberek között kell és lehet is cselekedni. Akár naponta. Éppen azért, mert a mindennapjainkat mérgező veszély- és bizonytalanságérzetünket az egymásért végzett cselekvéssel, közösségben tudjuk csökkenteni. Mi Józsefvárosban és Ferencvárosban szemetet szedünk, női önvédelmi képzést indítuk, polgárőrségbe szerveződünk, figyelünk egymásra, közösen cselekszünk a biztonságunkért. Mert így vagyunk erősebbek: ha tudunk bízni egymásban. De van még egy cselekvési forma, amit nem felejthetünk el. Éppen kirohasztják az államot a talpunk alól, azt a stabil talajt, amin mindannyiunknak állnia kellene. Erre nem legyinthetünk csak úgy rá. Akik a magánoktatást, a magánegészségügyet használják, nem járnak tömegközlekedéssel és óriási telkeken laknak, ahol a szomszédjukkal sem futnak össze, nekik ez igazán nem fáj. De a többségünk gyereke állami iskolába jár, többségünk állami egészségügyet vesz igénybe, tömegközlekedünk, és együtt élünk, egy közösségben az utcával, a kerülettel. Nekünk elemi érdekünk rábírni a Fideszt, hogy gondoskodjanak az állami feladatok ellátásáról.
A demokrácia célja és értelme is az, hogy mindannyiunkat hozzásegítse a boldog élethez. Ahogy mondtam, ez a boldogság szerintem sokféle lehet, de valóban vannak közös pontok. Mind nyugalomban, biztonságban, jólétben, szeretetben akarunk élni. A jelenlegi demokráciánk kétfajta eszközt biztosít a boldogság eléréséhez. Egyénileg vásárolhatunk teret hozzá (jó környéken jó lakást) és időt (fizetett munkában, mondjuk egy takarítónőnek, kiszervezhetjük a feladatainkat). Vagyis minél kevesebb a pénzünk, annál kevesebb boldogságot tudunk vásárolni magunknak. Van viszont egy közösségi megoldás is, amit a demokráciánk biztosít a boldogságszerzéshez: választhatunk magunknak olyan képviselőket, akik az adók által biztosított forrásokból a döntéseikkel megteremtik mindannyiunkat a lehető legközelebb segítenek a boldogsághoz.
Ha van értelme a demokráciának, ha van értelme politikával foglalkozni, akkor az az, hogy mindenkit közelebb vigyünk a boldogsághoz. Nem dolgozhatunk olyan országért, amely csak a gazdagoknak ad nyugodt, biztonságos, boldog életet. Ma Józsefvárosban tíz évvel kevesebb ideig él egy ember, mint pár kilométerrel arrébb, Észak-Budán. Ma nem részesülünk egyenlően a boldogsághoz szükséges javakból, nem részesülünk egyenlően a demokráciából. Ma még sok a dolgunk.
Ezt a munkát mi elkezdtük az ősszel és végezzük Józsefvárosban és Ferencvárosban. Közösségbe szerveződünk, és valóban segítjük egymást azért, hogy visszaszerezzük, ami jár: a biztonságot, a demokráciát, a boldogságot! Ezt a munkát kell elvégeznünk minden választókerületben, és nem ‘26-ig és nem önmagában azért, hogy leválthassuk a Fidesz rendszerét. Mert ennél többről van szó. A boldogságunkról.
