Jaksity György: Most nagyobb a probléma annál, mint hogy érkeznek-e az uniós pénzek

Jaksity György, a Concorde Értékpapír Zrt. igazgatóságának elnöke

Rövid távon van nagyobb probléma is az uniós megállapodás hiányával. Annyira nincs deviza az országban, hogy gond lehet az orosz gáz kifizetésével is, ha pedig engedményt kérünk, annak később kell megfizetni az árát pénzben vagy geopolitikai elköteleződésben. Magyarország az egyik legrosszabb helyzetben lévő ország Európában, de az OECD-országok között is. Európa nagyon nehéz helyzetbe lavírozta magát, de az egész világ átrendeződés előtt állhat, mert az elmúlt évtizedek fejlődése fenntarthatatlan. Nagyinterjú Jaksity Györggyel, a Concorde Értékpapír Zrt. igazgatóságának elnökével.

Egyre több olyan véleménnyel találkozni, hogy új korszak jön a világgazdaságban: a globalizáció hátulütői már korábban látszódtak, a Covid rávilágított a feszes ellátási láncok hibáira. Kínára elkezdett fenyegetésként tekinteni a nyugati világ, és erre jött rá Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja. Tényleg új korszak kezdetén állunk? Vagy egyszerű energiaár-válság van, és egy alkalmazkodási időszak után minden visszatér a régi kerékvágásba?

Már a 2008–2009-es válság a felszínre hozta a globalizáció fejlődésének megtorpanását, bizonyos országokban vissza is esett a globalizációs index értéke. Globális szinten az a kérdés, hogy csak inflexiós szakaszban vagyunk-e, és pár év, esetleg egy évtized múlva újra növekszik a globalizáció mértéke, vagy pedig tartós letörés jön. Hogy a kettő közül melyik, azt ma még senki nem tudhatja. A korábbi évtizedekben nagyon gyorsan nőtt a globalizáció mértéke, az pedig, hogy milyen lesz a következő időszak, többek között függ a geopolitikai konfliktusoktól, a logisztikához, beszerzési láncokhoz, nemzetközi kereskedelemhez kapcsolódó technikai, technológiai és gazdasági kérdésektől.

Ez egy bonyolult kérdéskör, de a legfontosabb, hogy a globalizáció minden általam ismert objektív tanulmány szerint a jólét növekedéséhez járult hozzá az 1990–2007 közötti időszakban a világ nagy részén. Ha valahol, akkor pont Magyarországon célszerű ennek a tudatában lenni, hiszen Magyarország a harmadik helyen van a globalizációból előnyt kovácsoló országok között. Számunkra ez kulcskérdés, ahogy Európa számára is az.

Az önmagában nem baj, ha a globalizáció mértékének növekedése lassul vagy leáll. De ha ez visszafordulás lenne, akkor az a gazdasági következményeken messze túlmutató, olyan társadalmi, kül- és geopolitikai problémahalmazzal járna együtt, amit nem szeretne a világ. A szegénység felszámolásának lelassulásától a klímavédelemmel kapcsolatos nemzetközi megállapodások és folyamatok leállásán át a háborúkig tartó következményekre kell gondolni. A jólét növelésénél ugyanis nem tudunk jobb eszközt arra, hogy az elnyomó hatalmak demokratikusabb útra lépjenek, hogy a rosszul működő gazdaságok a jól értelmezett piacgazdaság útjára lépjenek. Ha ebben megtorpanás van, az kétségkívül rossz hír, de hogy új korszak kezdődik-e, azt még nem tudni.

Valóban az energiaárak emelkedése a recesszió kiváltó oka?

Elsőre úgy tűnik, az történt, hogy Putyin Oroszországa lerohanta Ukrajnát, mire Európa, Észak-Amerika, a civilizált világ nagy része bekeményített. Erre elzárta a gázcsapokat, amivel eszkalálni tudta az energiahelyzetet. De lehet, hogy épp fordítva történt. Az európai gáztározók feltöltése már tavaly tavasszal alacsonyabb szinten volt, mint a megelőző években. Lehet tehát, hogy előbb volt energiaprobléma, és ez adta meg a végső lökést Putyinnak ahhoz a régóta fontolgatott tervéhez, hogy be kéne menni Ukrajnába. Hogy mi volt előbb, arra nehéz válaszolni, pedig ebből következik, hogy az energiaválság-e a kulcspontja a többi problémának, vagy épp fordítva, az energiaválság már az egyik következménye egy olyan, sokkal nagyobb változásnak, mint ami a globalizáció kapcsán is kezd a közbeszédben megjelenni.

Azért lenne fontos ismerni az okokat, mert akkor jobban meg lehetne mondani, hogy milyen mélységű válságra kell felkészülni. Ha energiaár-válságról van szó, gyorsabb lehet a kilábalás, mint egy nagy átrendeződés esetén.

Miért gondoljuk, hogy korlátlanul lehet növelni az emberiség jelenlétét a Földön? Miért gondoljuk, hogy a gazdaság bármelyik mérőszámával nézve a töretlen és fenntartható növekedés az emberiség jövője hosszú távon? Miért gondoljuk, hogy ha a töretlen fejlődésben hiszünk, annak nincsenek mellékhatásai?

Tudunk élelmezni nyolcmilliárd embert kényelmesen – bár a hozzáférés egyenlőtlen, mert éheznek emberek még Magyarországon is, nem csak Afrikában. De eközben a klasszikus szántóföldi gazdálkodás olyan szintre jutott, ami már jelentős egészségügyi problémákkal jár, a termőföld kizsákmányolásával, ami nem folytatható vég nélkül. Kritikus szintre jutott a klímára való hatása is, a mezőgazdaság az egyik legnagyobb szén-dioxid- és egyéb károsanyag-kibocsátó ágazat.

Megoldottuk tehát az élelmezést, ehelyett három másik problémát kreáltunk. A három másik probléma egyenként is hasonló nagyságrendű, mint az élelmezés kérdése. Miért gondoljuk, hogy évente több száz millió embert fel tudunk emelni a szegénységből az alsó középosztályba vagy az alsó középosztályból a felső középosztályba? Miközben természetesen ez a társadalmak igénye. Nemcsak a másfél milliárdos lakosságú Kínára és Indiára kell gondolni, de ott van Nigéria, Pakisztán, Indonézia és a többiek. Sok mindent mondhatunk róluk, csak azt nem, hogy stabilan, demokráciaként működő, fenntartható növekedéssel jellemezhető országok lennének. Lehet tehát, hogy azt kell megkérdőjeleznünk, hogy ami eddig volt, az folytatható-e, legalábbis ebben az ütemben.

Miért gondoljuk, hogy korlátlanul lehet növelni az emberiség jelenlétét a Földön? Miért gondoljuk, hogy a töretlen és fenntartható növekedés az emberiség jövője hosszú távon? Miért gondoljuk, hogy ennek nincsenek mellékhatásai?

Miért érdekes ez a mostani helyzetben? A 2008–2009-es válságra nem az a válasz született, hogy meg kellene akadályozni, hogy a problémák újratermelődjenek, hanem függetlenül az okoktól és a problémáktól a szokásos eszközökkel azt célozták a kormányok, a jegybankok és a vállalatok is, hogy minél előbb véget érjen a válság, és a gazdaság visszatérjen a tartós fellendülés pályájára. Annak ellenére nem sikerült visszatérni, hogy a világtörténelemben soha nem tapasztalt monetáris lazítás volt. A világgazdaság méretéhez képest tartósan, és úgy tűnik, megállíthatatlanul nő a világban lévő adósság mértéke. Az elmúlt két évben volt egy lassulás, de már újra növekszik. Vajon mindig ki tudjuk nőni ezeket a problémákat az adósság növelésével, fiskális és monetáris enyhítéssel? Valószínűleg nem.

A válaszom elején felsorolt kérdéskör mellett ugyanis jelentkezik egy sor szerkezeti probléma is. Nem biztos, hogy az eddig használt eszközrendszerrel képesek leszünk válságokat kezelni a továbbiakban. Jól látható, hogy az inflációs probléma – amelyet a világ jegybankárainak többsége még akkor is átmenetiként kezelt, amikor már látható volt, hogy tartós, strukturális okai is vannak – velünk maradt. Nem az idei magyar 15-20 százalékos vagy Európában a nyolc-tíz százalékos, de mindenesetre jóval a jegybankok által kijelölt célok feletti inflációra kell készülni a következő évekre. Recesszióba kell taszítani a gazdaságokat ahhoz, hogy egyáltalán megközelítsük felülről az inflációs célt. Ez is arra mutat rá, hogy valami nagyon nem stimmel ennek a rendszernek a működésével. Ha gyakorlatilag egy teljes eszköztárral felfegyverzett gazdaságpolitika fiskális, monetáris és egyéb eszközökkel nem tudja az egyik évtizedben alulról elérni, majd a következő évtizedben felülről elérni ezt a célt, akkor lehet, hogy más célt kell megjelölni, vagy más eszközrendszert kell rendelni hozzá.

Mik lehetnek ezek az eszközök? Csupa olyan dolgot vetett fel, aminek a megoldása szoros nemzetközi együttműködésben valósítható csak meg.

A nemzetközi együttműködés szükségessége nem kérdés, hiszen viszonylag kicsi helyi eseményekre is érzékenyen reagál a világgazdaság. Az amerikai jegybank kormányzótanácsa egy-egy tagjának pármondatos megszólalásai képesek megmozgatni a világ piacait. A fukusimai reaktorbaleset után – ami egy kisebb reaktorbaleset volt – olyan szinten bénultak meg az ellátási láncok Japánban – és ez mindenhol érezhető volt –, mint ahogy a Covid idején világszerte. Vagy amikor a Covid miatt lezárnak akár csak egy városrészt Kínában, már az hatással van Európára, Észak-Amerikára. Ennyire érzékennyé vált a világ. Lehet, hogy ez a komplexitás nem fejleszthető tovább, és nem is fenntartható. Mi erre a reakció? Leegyszerűsítve: ha eddig a termelés olcsóbb területre történő kiszervezése volt a divat, akkor most mindenki próbálja közelebb hozni a gyártást, hogy minél kevesebb távolságot kelljen áthidalni. Most tehát van egy összehúzódás, de valószínűleg jön majd egy időszak, amikor ismét közeledni fogunk az előző évtizedek állapotához. Lehet, hogy ezek a ciklusok fogják jellemezni a következő évtizedeket.

A termelés visszahozásának Magyarország akár a nyertese is lehetne.

Az összes uniós tagállam közül Magyarország az egyik legmélyebben integrált az európai gazdaságba. Elsősorban a külkereskedelme, de legalább ennyire a pénzügyi és tőkefolyamatok, nem utolsósorban a kapott támogatások miatt. Ami Európának jó, az nekünk is jó. Ami Európának rossz, az nekünk is rossz. Nincs önálló modell vagy önálló magyar praxis. Európának pedig létszükségleti kérdés, hogy a globalizáció – ha meg is állt a folyamata – ne forduljon vissza. Az unió gazdasága – hazánkhoz hasonlóan – nagyon nyitott szerkezetű. Emiatt most hatalmas folyófizetésimérleg-hiányokat produkál.

A 2010-es években a válságra adott alkalmazkodási reakció fizetési mérleg többletet generált. De mindkettő ugyanabba az irányba mutat, hogy az európai szerkezeti nyitottság miatt – ami nagyjából duplája az amerikainak – létfontosságú, hogy a világkereskedelem jól működjön, be tudja szerezni az energiaszükségletét olyan áron, amit a gazdaság kibír. Ez most sajnos nem így van. Ebből Magyarország nem lóg ki semmilyen irányba. Sőt! Magyarország függ legjobban az orosz energiabehozataltól, exportunk aránya a bruttó hazai termékhez képest szintén az egyik legmagasabb az unióban.

Magyarországon milyen mértékű visszaesésre, mekkora életszínvonal-esésre kell felkészülni?

Magyarországon a 2021–2022-es fiskális és korábbi monetáris expanzió miatt a rossz számok csak később fognak megjelenni a gazdasági növekedésben. Az idei első félévben Európa egyik legjobb gazdasági növekedését produkáltuk, de ehhez kétezer milliárd forintot szét kellett dobni, amit most szív vissza a kormány különböző módszerekkel. Egyrészt adókkal, másrészt az energiaár-támogatások részbeni visszavonásával. Mi a következő negyedévekben fogunk szembesülni azzal, amivel Amerika és Európa nagy része már szembesül. Ugyanez lesz az inflációval. Az ársapkák, lakosságvédelmi intézkedések fenntarthatatlanok, ezért lassan meg fognak szűnni. De a számokból már most látszik, hogy Magyarország Európa egyik legmagasabb, ha nem a legmagasabb inflációjával néz szembe. Abban a pillanatban, amint az árkorlátozások megszűnnek, ez még inkább a felszínre kerül.

Emiatt – akár az energiabiztonság, akár az energiaárak alakulása, akár a kormányzati intézkedések gazdasági hatását nézzük – Magyarország az egyik legrosszabb helyzetben lévő ország Európában, de az OECD-országok között is.

Ezek a kormányzati intézkedések sem az inflációt tekintve, sem a gazdaságnövekedést tekintve nem segítettek, csak eltolták pár negyedévvel ugyanazokat a hatásokat, amelyek máshol már jelentkeztek.

Mi az oka annak, hogy Magyarország ennyivel rosszabb helyzetben van?

Az energiakitettségünk és az orosz importtól való függőségünk a legmagasabbak között van Európában. Ez az egyik tényező. Attól, mert ársapka van az egyéni felhasználóknak, az országnak még ki kell fizetnie a teljes gázárat. Minden ellenkező állítással szemben mi ugyanúgy piaci árat fizetünk az orosz földgázért, mint bárki más Európában. Ez a számla felment havi egymilliárd euró fölé. Ha megnézzük, hogy milyen alacsony Magyarország nemzetközi tartalékának a mértéke, akár a bruttó hazai termékhez, akár az importhoz viszonyítva, egy ilyen árrobbanás az importban tovább rontja az ország nemzetközi fizetőképességét. Nemcsak arról a problémáról beszélünk, hogy hány százezer háztartás kerül télen rendkívül nehéz helyzetbe az energiaszámla miatt, hanem arról is, hogy az ország egésze van óriási bajban. Hiszen alacsonyak a nemzetközi tartalékaink, viszont az importszámlánk jelentősen megugrott.

A kormánynak is érdeke lenne letörni az inflációt?

Tíz évig senki nem tudott elég nagy inflációt gerjeszteni, most pedig túl nagyot sikerült. Egyiket sem könnyű megváltoztatni. Amilyen nehéz volt inflációt gerjeszteni, olyan nehéz lesz most letörni. Sajnos Magyarországra is igaz, hogy azzal lehet az árakat visszafogni, ha a vásárlóerőt csökkentjük. Ha a kínálatot fixnek vesszük, az árakat úgy tudjuk letörni, hogy az irántuk megnyilvánuló keresletet csökkentjük. Ha a háztartások jövedelmük nagyobb részét fordítják energiára, akkor kisebb részét fogják megtakarítani, illetve más termékekre költeni. Amint csökken a kereslet, az hatni fog az árakra, és ez megy majd végig az egész rendszeren. Abban lehet bízni, hogy az energiaárak is csökkenni fognak, ha nem is térnek vissza arra a nagyon alacsony szintre, ahol a 2010-es években voltak. Ezek együttes hatásaként fog csökkenni az infláció. De évekig fog tartani, mire elkezdjük megközelíteni a jegybanki inflációs célokat.

Eddig munkaerőhiány volt, most viszont ha a cégek spórolni akarnak, jöhetnek az elbocsátások. Lesz újra munkanélküliség?

Csődhullám lesz, és elbocsátások is lesznek. Senki kezében nincs olyan eszköz, amivel ezt meg lehetne állítani, vagy akár csak jelentősen tompítani lehetne a gazdasági hatásait.

Biztos, hogy lesznek elbocsátások. Sok cég nem tudja kigazdálkodni az energiaárakat. Lehet, hogy valahogy átvészeli a következő egy évet, de valami módon csökkenteni kell a kiadásait. Részben magát a gazdasági tevékenységét tudja visszafogni, és a munkaerő költsége a legnagyobb. Minél veszteségesebb egy cég, annál kevesebbet fog termelni, mert annál kisebb lesz a vesztesége. Ez egy ördögi kör. Csődhullám lesz, és elbocsátások is lesznek. Senki kezében nincs olyan eszköz, amivel ezt meg lehetne állítani, vagy akár csak jelentősen tompítani lehetne a gazdasági hatásait. Részben azért, mert 2021–2022-ben a gazdaságpolitika minden puskaport ellőtt, részben pedig a megnőtt energiaárak miatt, amire nincs jelentős ráhatásunk. Mondhatjuk, hogy nem fizetünk annyit az olajért és a gázért, de akkor nem is fogunk annyit kapni, vagy akár semennyit nem fogunk kapni. Ne álltassuk magunkat, ha ebben bármiféle kedvezményhez jut egy ország, annak meg fogja fizetni az árát, és az sokkal nagyobb lesz, mint a kedvezmény.

Mire gondol?

Ha valaki szeretne valamit megvenni, de nincs megtakarítása, felvesz hitelt. Nem jó adós, mert nincs megtakarítása, tehát magas kamatot fog fizetni. Most még nincs belőle baja. A következő években, amikor fizeti a magas kamatot meg a törlesztést, akkor van belőle baja. Ez egy klasszikus helyzet. Aki kiszolgáltatott gazdaságilag, az nagyon nehezen fog tudni jó üzletet kötni. Európa kiszolgáltatottsága az energiaimport miatt olyan helyzetbe sodorja, hogy ha nem akar az oroszokkal megállapodni, akkor másokkal kell megállapodnia. Tudják, hogy kiszolgáltatott helyzetben van. Nagyon bízunk benne, hogy kevésbé fognak ezzel visszaélni, de ők vannak diktáló helyzetben. Ha már ezen a vonalon haladunk, választhatunk, hogy melyik autokratikus rendszernek szeretnénk kedvezni a vásárlásainkkal.

Szükség lehet arra, hogy ismét be kell hívni Magyarországra az IMF-et?

Az elmúlt hónapokban a magyar devizatartalék szintje a háromhavi import alá esett vissza. Ez az abszolút vörös zászló, az IMF behívásának klasszikus előszobája.

Nekünk ma kritikus a devizahelyzetünk, emiatt az uniós források életbe vágóan fontosak, csak nem most jönnek. Nem is arról beszélünk, hogy ez azért fontos, mert ösztönözné a beruházásokat vagy az innovációt. Egyszerűen devizára van szükségünk. Ez mindent felülír. Ez mindaddig így lesz, amíg ilyen energiaszámlát kell fizetnünk, és deficites a fizetési mérlegünk, és biztos, hogy nem hetek vagy hónapok alatt fog visszatérni a normális kerékvágásba.

Nincs sok eszköz a devizatartalék növelésére. Az Államadósság Kezelő Központ tavasszal, nagyon jó időzítéssel és egy nagyon ügyesen összerakott csomaggal kiment a piacra, amennyi devizát tudott, behozott. Viszont nem ajánlott még egyszer kimenni egy éven belül egy ekkora tranzakció után, mert az azt sugallja, hogy baj van. De baj van, ez a számokból is látszik. Ezért különösen nem érdemes kimenni, mert nem lehet becsapni a befektetőket. Ez a legvégső forgatókönyv. Lehet tárgyalni a beszállítókkal valamilyen fizetési átütemezésben.

Ha én repülgetnék Moszkvába, biztos, hogy megkérném az ottani elvtársakat, hogy adjanak valamilyen halasztási lehetőséget, mert kifogyóban van a devizakészletünk. Lehet, hogy működik, és tudunk valami kedvezményt kapni, de az biztos, hogy a végén drágább lesz, mint bármi, ami eszünkbe jut. Hogy pénzben mérik ezt a drágaságot, vagy valamilyen geopolitikai elköteleződésben, azt nem tudjuk.

Az biztos, hogy senki semmit nem fog ingyen adni, sem nekünk, sem másnak. Nem tudom, hogy van-e halasztott fizetési lehetősége Magyarországnak vagy a közbeiktatott állami vállalatoknak. De ez lenne a legnyilvánvalóbb alternatíva. Ha sem ez, sem az nem működik, és tovább fogynak a tartalékaink, akkor jön az IMF. Most abban lehet bízni, hogy augusztus végén, szeptember elején drasztikusan elkezdett csökkenni a villamos energia és a földgáz tőzsdei árjegyzése.

De ez eleve abszurdum, hogy ilyen piacoktól függ ötszázmillió ember energiával történő ellátása és jóléte. Ezeknek a piacoknak a forgalma egyes napokon nagyjából akkora volt, mint a Budapesti Értéktőzsdéé. Nem értem, hogy kerülhetett Európa ilyen helyzetbe. Az egy dolog, hogy a gázvezetékek hálózata évtizedek alatt épült ki, azt nem lehet egyik évről a másikra megváltoztatni. De az, hogy az ármeghatározás olyan piacokon történjen, amit egyes napokon akár egy spekulatív tőkével bíró magánember is meg tud mozgatni – egyes napokon pár tíz millió eurós forgalomról beszélünk egy határidős piacon –, az a vicc kategóriája. Ehhez kötődnek vállalatok és háztartások jövőjét befolyásoló, hosszú távú energiavásárlási szerződések. Komolyan nem értem, hogy kerülhetett Európa ebbe a helyzetbe.

Milyen hatással vannak Magyarország befektetői megítélésére az Európai Unióval folytatott viták?

Ez benne van a forint árfolyamában, benne van a részvények árazásában, benne van abban, hogy milyen áron tudunk hitelt felvenni. Ezek viszonylag jól működő piacok, ahol figyelembe veszik az ismert tényezőket.

Az árazásokban akkor is benne marad, ha sikerül megegyezni?

Ha meglesz a megállapodás, az egy teljesen más helyzet lesz. A legegyszerűbben azt lehet figyelembe venni, ami számszerű. Hogyan alakulnak a tartalékok, a bruttó hazai termék vagy az infláció. Ez az, amivel mindenki viszonylag objektíven tud számolni. Amivel nehezebb számolni, azok az áttételes és hosszabb távú folyamatok. Azt, hogy Magyarország nem fogja tudni vég nélkül megsérteni az Európai Unió legfontosabb elveit, azt mindenki gondolta, csak azt nem tudta, hogy ez mikor fog számszerű problémát okozni. 2022-ben számszerű problémát kezd okozni.

Reméljük, hogy mindenkinek a fejében innentől kezdve benne lesz, hogy ez okozhat problémát. Egyrészt Magyarország megpróbál megfelelni azoknak az elveknek, amelyek az Európai Unióban érvényesek. Az Európai Unió ezt megpróbálja tisztán és egyértelműen és szankcionálhatóan kommunikálni Magyarország felé. Nem évek múlva reagál, hanem viszonylag gyorsan. A befektetők meg ezek alapján árazzák a magyar eszközöket.

A magyar kormánynak mekkora mozgástere van a recesszió kezelésére?

Puskapor nincs. Egy recesszióban adókat emelni, lakossági jövedelmet elvonni, akár energiaár-emelés vagy adók formájában, az klasszikus prociklikus intézkedés, és tovább mélyíti a recessziót. Ez ellen egy tankönyvi megoldás van: amikor jól megy, tartalékolni kell, amikor rosszul megy, fel kell szabadítani a tartalékokat. Magyarország – hasonlóan a világ jelentős részéhez – pont fordítva működik. Már 2020 nyarán is látszott, hogy gyorsan pattan vissza a gazdaság a Covid okozta első sokkból. A beinduló növekedésre még egy lapáttal rárakni fiskális és monetáris lazítással a világ legnagyobb butasága. De szinte mindenki ezt csinálta. Ez részben megjelenik az inflációban, részben az energiakrízis is ennek az eredménye, részben az is, hogy az Európai Unió és Magyarország is masszív fizetésimérleg-többlete hogyan csap át masszív deficitbe.

Sok szó esik arról, hogy lesz-e megállapodás az Európai Unióval. De ha a számok nyelvére lefordítjuk, akkor ez rövid távon teljesen lényegtelen. Tegyük fel, hogy a legrosszabb forgatókönyvek egyike valósul meg, és elbukunk hétmilliárd euró támogatást a következő hét évre. Ez évi egymilliárd euró. Eközben lehet, hogy havonta több mint egymilliárd eurót költünk az energiaimportra. Ezek a nagyságrendek. Nekünk az a problémánk, hogy nincs tizenvalahány-milliárd eurónk éves szinten földgázra,

ami egy évvel ezelőtt tizedennyi volt. Ez a probléma. Ehhez képest az, hogy az Európai Unió a következő hét évben mikor mit ad, teljesen lényegtelen rövid távon. Ettől még nagyon fontos, hogy minél kevesebb támogatást veszítsünk, csak addig is túl kell élni.

Kis túlzással akkor tehetetlen az MNB is?

A jegybank azt csinálja, ami a dolga. Tizenöt-, lassan húszszázalékos infláció mellett addig emeli a kamatot, ameddig teheti. Ez már nem a finomhangolás, ez a durva favágás korszaka. 50-100 bázispontokkal emelnek a jegybankok, mert annyira el vannak késve, illetve a szükségesnél annyival többet stimuláltak az elmúlt egy-két évben. Emel az EKB, a Fed, a svéd, a norvég, a svájci jegybank, a Bank of England, hogy csak az elmúlt napok eseményeit említsem.

De még mindig negatív a reálkamat.

Mindenhol negatív a reálkamat. Az EKB irányadó kamata épp hogy pozitív, miközben kilencszázalékos infláció van. Az amerikai jegybank irányadó kamata lassan halad a négy százalék felé, közben nyolc-kilenc százalékos infláció van. Nem is nagyon tudok mondani olyan országot, ahol pozitív reálkamat lenne. De még a negatív reálkamat mellett is belerokkannak a gazdaságok. Mi lenne, ha nulla lenne a reálkamat?

Orbán Viktor Kötcsén arról beszélt, hogy a kínai államkapitalizmus modelljét tartja kívánatosnak Magyarországon. Létrehozható-e egy európai nyitott gazdaságban egy kínai modell?

Nem tudom, hogy mit ért ez alatt. Egy tervutasításos rendszert szeretnénk visszahozni, mert Kínában működik? Vagy az állampárt egyedüli fennhatóságát, mert Kínában működik? Vagy olyan szinten szeretné megfigyelni és korlátozni az állampolgárainkat, ahogy Kína teszi? Vagy pedig olyan szinten szeretnénk a világgazdaság vérkeringésébe bekapcsolódni a külkereskedelmünkkel és olyan árucikkekkel mint Kína? Most olyan dolgokat mondtam, amik nyilván nem reális alternatívák Magyarország számára. Szóval nem tudom, hogy mire gondolt.

Én úgy értelmeztem, hogy államkapitalizmusra, egyfajta államilag irányított piacgazdaságra.

Ez van most Magyarországon, ez megszületett. Az, hogy ez hosszú távon jó-e, azt meglátjuk hosszú távon.

Keller-Alánt Ákos a Szabad Európa újságírója. Korábban a Magyar Narancs munkatársa volt, emellett több külföldi lapban is megjelentek cikkei (többek között: Balkan Insight, Deutsche Welle, Internazionale). Oknyomozó munkájáért többször díjazták Magyarországon és külföldön is.