Halk szavú, átszellemült festő volt, alkatilag talán leginkább a kora reneszánsz szerzetes-festőihez hasonlított. Áhítattal csodálta Itália aszkétikus mestereit, s egy életre szóló emléket hozott magával Firenze tereiről. Rendkívül érzékeny, „metafizikus” olaszországi városképei a titok, a csend, a tér és időtlenség kis remekművei. Magányos itáliai keresései közben olyan problémákat vetett fel, amelyeket majd tágabb, egyetemesebb összefüggésben De Chirico oldott meg.
A megérzéseknek ezek a hullámai fellelhetők a későbbi absztrakt munkáinak dinamikus ritmusaiban is. Budapesti, bécsi, müncheni, olaszországi barangolásairól a Sonnenfeld nyomda hívására tért vissza Váradra. Az elkövetkező tíz év: 1926-tól 1936-ig élete legtermékenyebb periódusa. Ragaszkodott a városhoz, ahol rendkívüli barátok vették körül, s amelynek szellemisége őrizte a „holnaposok”, Ady Endre, Dutka Ákos, Juhász Gyula alkotását, Baloghnak már első kiállításával (1910-ben) nagy sikere volt, ennek köszönhetően utazhatott külföldre a város módosabb polgárainak anyagi támogatásával.
Balogh István elsősorban miniatűröket festett, mondhatni a középkori iniciáléfestők áhítatával és műgondjával, nagy művészi átéléssel és gazdag tartalommal keltette újra életre a régi műfajt. Első munkái még illusztratív jellegűek, a mitológia és a világirodalom bűvkörében fogantak. De míg kezdetben a téma alárendeltjei, hovatovább az illusztrálandó mű a művész álmainak megfogalmazásához szolgáltat ürügyet. A reális elemeket felváltják a szimbólumok, az izgalmas formai fordulatok, bizarr színfoltok.
A magányérzet újra meg újra előtör képeiből. Hideg szürkékben festett tájképek születnek: leveleiktől megfosztott szomorú fákkal, magányos, messzeségbe néző vagy céltalanul várakozó alakokkal. Nagy színfoltok, ritmikus vonalak jellemzik ezeket a finom hangulatkölteményeket. Olykor a színkompozíció drámaibb feszültsége sejtelmekkel szövi át a képet, Balogh egy színfolton belül több tónus- és színátmenetet használ, ami meghittebbé, melegebbé varázsolja a rajz szerkezetét. A csendes harmóniák világa ez. A szilárd képszerkezet kedvéért Balogh szívesen használt szimmetrikus megoldásokat is. A szecessziós vonalvezetés minden esetben a témához simul, a török, japán, perzsa elemeket úgy használja, hogy az illusztrációnak megfelelő belső rendet teremtsen velük. Portréi és aktjai a lelki érzékenység és a formai szépség ihletett találkozásai.
A fiatal művészre elsősorban Stuck és Klinger, a szecesszió német mesterei hatottak, de közel érezte magához a magyar szecesszió nagy alakjának, Rippl-Rónainak művészetét is. Életre szóló lelki élmény volt Itália: Róma, Firenze súlyos szelleme, Giotto puritán egyszerűsége, Botticelli finomsága és eleganciája.
Olaszországban készült önarcképe sajátosan firenzei hangulatú. A fekete, csuklyaszerű sapka, a fekete ruha mintha Dante komor szellemét idézné. Szintén Olaszországban készült néhány évvel későbbi 6×9-es kis remekműve, Balogh egyik legművészibb, legátérzettebb munkája. A régi árkádokkal összekötött nagyvárosi bérházak, a modern építészet nyugodt, hideg szenvtelensége, a hatalmas tömbök harmonikus ritmusa és főleg a táj megfoghatatlan időtlensége meghökkentő, különös hangulatot kölcsönöz a képnek. Az umbrák, szürkék és okkerek rendkívül finom variációja, a lezárt síkfelületek belső színbeli gazdagsága ellenállhatatlanul hat a szemlélőre. A szerkezetileg zárt nagy falfelületek a meleg színárnyalatoktól különös ragyogást kapnak, s ezért oly ritka keveréke ez a kis kép a rideg és mégis bensőséges hangulatnak.
Ez a különös belső harmónia mintha felborulna az 1920-ban készült Művészek a kapitalista társadalomban című festményén. A hatalmas épülettömbök kubista szilánkokká bomlanak. Hasonló ehhez egy cím nélküli nonfiguratív munkája, amelyben a formák játéka, szelleme, sőt humoros egyvelege egyedülálló a maga nemében. A Klee-re emlékeztető rendkívüli szerkezeti finomságok, a színek diszkrét variációja, a tört párizsi kékek, krapp-lakkok bizarr egybeolvadása egy sárga körön belül, mind olyan plasztikai ötletek, melyeket aligha láthatott valakitől a húszas években a fiatal művész.
A harmincas években készült 9×13-as méretű Kleopátrát az előbb említett nonfiguratív munkákkal ellentétben a precíz, tökéletes rajz jellemzi, a mesteri formakultúra dominál itt, nem az átélés intenzitása. Formailag rokon vele az 1946-ban készült Sába királynője, ez a dekoratív tónusfinomságokban gazdag munka. Sok szempontból az alkalmazott grafikához tartozik, akár egzotikus bélyeg is lehetne.
De találkozunk Baloghnál oldottabb szecessziós látomásokkal is, ahol Edvard Munch-hoz hasonlóan a szecesszió a formák sodródásában jelentkezik, a foltok egymásba játszanak, s nem a precíz rajz, hanem a dinamikus érzelmi oldottság uralkodik.
Hosszasan lehetne elemezni Balogh István munkáit. Ha szerencsénk van huszonöt-harminc művét egy csoportban látni (és 1973 szeptemberében lehetőségünk nyílik erre egy nagyméretű retrospektív kiállítás alkalmából, a nagyváradi múzeum rendezésében), akkor döbbenünk rá igazán, milyen sokoldalú, sokszoros érzelmi és intellektuális síkon dolgozó művész volt. Drámai beállítottsága mellett kitűnő humorérzéke volt, s a csend festője a nyugtalan és nyugtalanító feszültséget is érzékeltetni tudta. Nemcsak kacérkodott a modern művészettel, de a korszerű formai kifejezés egyéni útját is megtalálta. Méltatlanul felejtettük el Nagyvárad kitűnő művészét, akinek művészi-erkölcsi komolysága máig példa lehet számunkra.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 9. számában, 1973. március 2-án.
