Amiben a kolozsváriak zömének alapállása, úgy tűnik, több mint konzervatív. Egy valamire azonban még gondoljatok: bizonyos életkorban — nevezzük így: „a delelő utániban” – hajlamosak vagyunk azt és csakis azt „igazinak”, „eredetinek” tekinteni, amibe belenőttünk. Az EU-s divatot tükröző (?) térkövekkel szemben például siratjuk a régijókis aszfaltot. Amihez képest persze a macskakő már nem is annyira áll nosztalgiánk homlokterében, hiszen az aszfaltozott Farkas utcába gyerekültünk bele, amikor minden csak rólunk szólt.
Nem lehetséges vajon, hogy a fák, járdaszegélyek, „gruppok” stb. eltűntében az ifjúságunk leáldoztát gyászoljuk? Nekem ugyanis van egy olyan gyanúm: sokan azok közül, akik ráébredtek arra, hogy már nem az „övék a világ”, mint huszon-harmincas korukban, egyszerűen és tudat alatt féltékenyek mindazokra, akiknek a térköves és úgymond’ „jellegtelen” Farkas utca épp úgy otthonuk lesz ma és főleg holnap: a mai tizen-huszonéveseké.
Azt hiszem, elég dölyfös elgondolás, hogy valami csak akkor „igazi”, amikor ÉN megismertem, és mindaz álságos, művi, elcseszett, amit többé-kevésbé leszálló ágban levő életem további éveiben mások alakítanak.
Ja és hagyjuk most az esztétikumot, mert az igen szubjektív hivatkozás volna.
A szerző Facebook-bejegyzése 2023. november 21-én.