A Hét 11., 12. és 15. számában érdekes írásokat olvashattunk a környezetszennyezésről, annak alakulásáról. Minthogy a cikkek környezetünknek csak két közegét: a légkört és a vizet tárgyalják, mintegy kiegészítésként egy harmadik közegnek, a talajnak a szennyeződését is érdemes – legalább részben – megvizsgálni.
Amikor környezetszennyeződésről hallunk, elsősorban a levegő és a víz szennyezettségére gondolunk, s talán eszünkbe se jut, hogy a talaj is szennyeződik. „Tiszta földbe tiszta magot” – szántóvető apáink mondását kezdtük elfelejteni, mert ma meglehetősen keveset teszünk a talaj tisztántartásáért.
A rádió, a televízió, a sajtó is inkább csak a levegő és a víz szennyeződésével foglalkozik. Miért van ez így? Talán a talaj kevésbé szennyeződik, mint életterünk két másik eleme? Korántsem. A magyarázat az, hogy míg a levegőt és a vizet létfenntartásunkhoz közvetlenül használjuk, a talaj közvetve képezi szükséges, elengedhetetlen táplálékforrásunkat; így ez utóbbi szennyezettségét is inkább csak közvetve, sokkal nehezebben érzékeljük. Az is igaz, hogy minél sűrűbb valamely közeg, annál nehezebben, lassabban szennyeződik – viszont annál nehezebben tisztítható is.
A levegő, környezetünknek legritkább közege igen könnyen szennyeződik, s viszonylag könnyen tisztítható is. A víz a levegőnél sűrűbb közeg – amannál nehezebben szennyeződik, és tisztítása is körülményesebb. Még lassúbb a talajszennyeződési folyamat, de a már egyszer szennyeződött talajt igen-igen nehéz sterillé, a növények számára termékennyé tenni. Költséges, nagy befektetést igénylő eljárások árán tehetjük újra termővé. Pedig a talaj: környezetünk legnagyobb tisztítóberendezése.
A talaj mikroflórájának köszönhetően az elhullt állatok és növények maradványai idővel lebomlanak, miközben tápelemek szabadulnak fel, amelyek újból belekerülnek a biológiai körforgásba. Ilyenképpen a talaj felbecsülhetetlen mennyiségű állati és növényi (vagy más eredetű) hulladékot nyel el. E folyamat nélkül életünk bolygónkon már rég lehetetlenné vált volna a tengernyi szemét, bomló, bűzlő szervesanyag-hulladék miatt. Igen ám, de a talaj sem tekinthető végtelen, ideális szennyemésztőnek, a talaj sem képes hathatósan elnyelni korlátlan mennyiségű hulladékot. Lebontóképességének határa van, s mindaz, ami meghaladja ezt a határt, szennyező anyagként halmozódik fel, fertőzi a talajt. Tehát a talajt sem lehet „feneketlen” szemetesládának tekinteni.
Még nem kétségbeejtő
Elrick E. David szerint a talajszennyeződés ma már súlyos problémává vált, és ott tartunk, hogy nehéz eldönteni, melyik sürgősebb: a levegő- és vízszennyeződés vagy pedig a talajszennyeződés kérdésének megoldása. A döntést ráadásul megnehezíti az átfogó statisztikai adatok hiánya.
De bármennyire súlyos is a talajszennyezettség, bármennyire körülményes is a szennyezett talajok dekontaminálása, bolygónk talajtartalékának sorsa ma még nem kétségbeejtő.
A jövőkutatók szerint a talajszennyeződés kérdése akkor válhat megoldhatatlanná, ha már napjainkban nem szervezzük meg országos szinten, sőt világszinten a tudományosan megalapozott védekezést.
A talajszennyeződés három legjelentősebb forrását a mezőgazdaság, az ipar és a nagy emberi tömörülések, a nagyvárosok képezik. Az utóbbi 20-25 évben a mezőgazdaság gyökeres változáson ment át – ezt a változást találóan nevezik „mezőgazdasági iparosodásnak”. A modern mezőgazdaság valóban nem képzelhető el a szántóföldek vegyszeres kezelése, a műtrágyák, gyom- és rovarirtószerek tömeges használata nélkül. Ha azonban ezeket a szereket mértéktelenül, megfelelő szakellenőrzés nélkül alkalmazzák, megtörténhet, hogy a talaj szennyeződését idézik elő. A mezőgazdaságnál veszélyesebb talajszennyező forrás az ipar. Az ipari hulladék (különösképpen a rosszul elhelyezett gyárak ipari hulladéka) rendkívüli módon szennyezi a talajt. Ezért az új gyárak, üzemek tervezésekor arra is ügyelni kell, hogy ezeket olyan helyre építsék, ahonnan a talajszennyező anyagok eltávolítása könnyen, olcsón és hathatósan oldható meg, ahol a lehető legkevesebb termőtalajt kell feláldozni.
Világszerte általános jelenség a falusi lakosság városokba, ipari központokba való vándorlása. A fejlett ipari államokban a városi lakosság nagy (sok helyen döntő) többségben van a falusi lakossággal szemben. Szaporodnak a nagyvárosok a fejődésben levő országokban is. Ezek mindmegannyi talajszennyező gócok, hiszen naponta több tonnányi szemetet, háztáji hulladékot termelnek. A városok szemetének, szennyvizének, füstjének, mérgező gázainak tetemes része szennyezőanyagként végül a talajba kerül.
Mint már említettük, a talajszennyeződés lassú, nehezen érzékelhető. Míg a szennyezett levegőt, vizet több érzékszervünkkel is érzékelni tudjuk, a szennyezett talajt távolról sem ilyen könnyű pusztán érzékszerveinkkel felismerni, csak az igen súlyosan szennyezett talajt ismerhetjük fel szabad szemmel. Az esetek többségében laboratóriumi vizsgálatok dönthetik el a talaj szennyezettségének jelenlétét és mértékét.
Érzékeny szennyezettségjelzők az egyes növényfajták. Ott, ahol hosszú ideig háborítatlanul díszlett valamely növényfaj s egyszeriben sínylődni kezd vagy elpusztul – ha nem is minden esetben, de nagyon gyakran –, talajszennyezettségre, talajfertőzöttségre kell gondolnunk. Bizonyító erejűnek, természetesen, csupán a laboratóriumi analízisek tekinthetők.
A szennyezett talajról származó takarmány, zöldség, gyümölcs ártalmas lehet az állatok és az ember szervezetére. Az ilyen talajból nyert víz nem iható, betegséget okozhat.
Örvendetes, hogy az utóbbi időben a bukaresti Talajkutató Intézet vezetősége is felügyelt a talajszennyeződésre, s bár hazánkban nagykiterjedésű, súlyos talajszennyezettségről még nem beszélhetünk, megkezdte a veszélyeztetett területek feltárását, s a jövőben tanulmányozni fogja a szennyezett talajok dekontaminálásának, a szennyeződés megelőzésének módját. Erre azonban akkor is szükség van, ha a mi nemzedékünk ma még csak aránylag szórványosan érzi a talaj szennyezettség káros hatását, hiszen a jövőben gyermekeink, unokáink már ugyanúgy fogják áhítani a tiszta talajt, az üde természetet, mint a hideg forrásvizet.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 17. számában, 1973. április 27-én.