Cs. Gyimesi Éva: Mindennapi nyelvünk. Kriterion Könyvkiadó, 1975.

Tudományos ismeretterjesztésünkben fontos helyet foglal el az utóbbi évtizedekben egyre lendületesebbé váló nyelvművelés. Elvi kérdéseiről, közvetlen tennivalóiról nyelvész és nem nyelvész egyaránt cikkezett. Tudatformáló értékére pedig legutóbb a Látóhatár című tanulmánygyűjteményben (Kolozsvár, 1973) mutatott rá nyelvművelésünk egyik legkövetkezetesebb, legegyénibb hangú részvevője, Cs. Gyímesi Éva.

Elkötelezettség-érzésre és tudományos felelősségtudatra valló szavakban hirdeti itt, hogy a nyelv: közügy. Helyes használata nemcsak az egyén alapos vagy kevésbé alapos elméleti felkészültségétől függ, hanem a közösség és önmaga iránti igényesség mértékétől is.

A nyelvművelés hatékonyságát döntő módon befolyásolja ez az utóbbi tényező, nélküle hiábavaló minden arra irányuló igyekezet, hogy közismertté tegyük a nyelvvel kapcsolatos elméleti kérdéseket, hogy az ellene elkövetett kisebb-nagyobb vétségekről beszéljünk.

Igényesség viszont nincs tudatosság nélkül. A tudatosság élesztgetéséhez meg nagyban hozzájárul az, hogy a nyelművelő írások maguk mennyire képesek ráébreszteni az olvasókat a nyelv és a mindennapi élet közvetlen kapcsolatára. Saját nyelvművelői programja szempontjából ebben a vonatkozásban korántsem véletlen tehát, hogy Cs. Gyimesi Éva Mindennapi nyelvünk címmel tette közzé nyelvtudományi népszerűsítő cikkeinek válogatott gyűjteményét.

Műfaji szempontból a legszívesebben esszéknek nevezném ezeket a nyelvészeti stilisztikai jellegű írásokat. Ezzel a minősítéssel lehet ugyanis a leginkább rávilágítani arra az érdemükre, hogy szerencsésen párosul bennük a szakszerűség a példásan olvasmányos fogalmazással és a felemelő ügyszeretettel. A szerző sohasem életidegen metanyelven értekezik az éppen szóban forgó tárgyról, hanem közérthetően és mégis emelt stílusban. Más hangnemben ugyan, de éppolyan elismerést kiváltó színvonalassággal oldja meg feladatát, mint annak idején Nagy Kálmán. Tőle eltérően azonban Cs. Gyimesi Éva stílusának az egyediségét nem a fanyar humor, a finom irónia eszközei adják meg, hanem a belső fűtöttségre valló sajátosságok, köztük is a dikció sodrása. Érdekes egyébként, hogy stilisztikai téren pontosan erről a témáról nyújtja kötetében a legtöbbet.

Két terjedelmesebb értekezést szán a kérdésnek. A nyelvi architektúra és Szabadság a forma fegyelmében című írásaiban gondolja tovább főleg a Deme László mondatgyakorisági vizsgálataiból adódó stilisztikai tanulságokat.

Abból a korszerű elvi alapvetésből indul ki, hogy valamely szövegben a mondat nem önálló szervezet: „formáját, működését, energiáját nemcsak a beszédhelyzet, a közlés célja és műfaja, de a beszédmű alkotójának egyénisége is meghatározza“. Ez a dikcióban jut elsődlegesen kifejezésre, vagyis – ahogyan Cs. Gyimesi Éva e fogalmat saját műszóval megnevezve értelmezi – a beszéd összhangzattanában. E bonyolult jelenség legfőbb törvényszerűségét abban látja, hogy a mondattani tényezők olyan sajátos egységbe lépnek a hangzásbeliekkel, amely csak a mondatok sorozatában érzékelhető. A dikció eszerint a hangzás–szerkezet–jelentés viszonyában válik a szöveg dallamvonalát erőteljesen alakító kifejezési eszközzé. Egyénenként váltakozó sajátosságait elsősorban az a körülmény határozza meg, hogy a ritmust létrehozó szakaszolások lendítő, késleltető vagy pedig egyensúlyt létrehozó nyelvi mozzanatokhoz kötődnek. Több prózaíró mondatainak és Szabó Lőrinc három szonettjének az elemzésével példázza a dikció stílusformáló erejét.

Sok-sok értékes megfigyelés, gondolat várakozik ezekben a mondattan stilisztikai problémáit új megvilágításba helyező cikkekben szaktanulmánybeli „kifuttatásra“. A remek ritmikai érzékre, kitűnő logikára valló fejtegetéseket csupán egy-két tollban ragadó megállapítás teszi számomra hiányossá. A Németh László esszéstílusát szemléltető mondat elemzését például csak úgy tudnám teljesnek elfogadni, ha az összerakó párhuzamosság szerintem lebegtetésnek nevezhető, ugyancsak dikciót formáló szerepéről sem feledkezett volna meg a szerző.

S ha már a könyv ismertetését az utolsó, a Nyelv és irodalom címet viselő fejezetnél kezdtük, hadd haladjunk továbbra is az írással ellenkező irányban. A második nagy egységben, a kötet címet adó Mindennapi nyelvünk részben olvashatjuk azokat a többségükben hibairtogató kis jegyzeteket, amelyek a nyelviség és társadalmiság bensőséges kapcsolatára figyelmeztetnek. A nyelvficamítás „klasszikus“ esetei (például az aki, amely, ami körüli tévedések) mellett bőven találunk itt a szerző saját megfigyeléseiből származó nyelvi kórképeket is. (Például Borotvaélen az arcél, A tükörfordításról). Csak sajnálhatjuk, hogy ilyen természetű anyagából nem választott ki még többet kötete számára.Cs. Gyímesi Éva a legszemélyesebb hangon talán éppen abban a részben szól a nyelvhasználat bonyolult kérdéseiről, amelyben – akárcsak Kosztolányi – a nyelvet, mint Az ember vallomását próbálja bemutatni. Az ide sorakozó hat cikkben közös vonás a személyesség utáni nyomozás.

A nyelvművelő kötetet útjára bocsátó Ajánlás szerint a szerző valójában éppen a személyes vallomás hitelét reméli saját írásaitól is. Jól választott, amikor szövegezéseiben arra törekedett, hogy a nyelv ügye iránti ragaszkodását is kifejezésre juttassa. Ennek a „kommunikációs álláspontnak“ a tükrözésével érte el, hogy nem okít, hanem ráébreszt. Hibára, fogalmazási vétségre, stílusbeli szépségekre, nyelvi törvényszerűségekre egyaránt. Nevelői szempontból ez könyvének legfőbb érdeme. Csiszolt stílusban, felkészült nyelvész és stilisztaként „emberül“ nyilatkozik legalapvetőbb tárgyáról: anyanyelvéről.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 31. számában, 1975. augusztus 1-én.