P. Dombi Erzsébet: Öt érzék ezer muzsikája. A szinesztézia a Nyugat lírájában. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1974.
A világ néha igazabbnak látszik az érzékeléssel való első találkozásakor, mint mikor a rendre vágyó értelem a különböző emlékekből újraalkotja. Ezt a felismerést tette már-már hitvallássá a szimbolizmus jegyében kibontakozó modern költészet. Legjobb alkotói túlfinomított idegekkel, ötféle érzékszervi funkciójukat egyszerre működtetve tapogatóztak, hogy a heterogén tények rejtett összefüggéseiről meghatározhatatlan és mégis pontos összképzetet teremtsenek. Szinte természetes, hogy a hang, szín, zamat, illat és simogatás varázsos összjátékában formálódó benyomások kifejezésére adekvát formanyelvet kellett teremteni. A magyar költészet vegykonyháján is a századfordulótól kezdve felgyorsult iramban tűntek elő a szinesztéziák, az érzetkeverésnek vagy szinesztézisnek, ennek a pszicho-fiziológiai folyamatnak a nyelvi síkon jelentkező eredményei.
Ady például a hangot színnel kombinálja össze a maga „röhögő pirosában“, egy hang-tapintás szinesztézia bizonysága szerint meg „szavaid selyme szíven simogatja” Juhász Gyulát.
Mindezek a szókép-csodák arról vallanak, hogy az érzékek csatornáin érkező élmények nyelvi materializálódásakor megvan a lehetőség arra, hogy szimultán kifejeződést nyerhessen mindaz, ami a megismerés folyamatában egyidőben válik az észlelés tárgyává. Az érzékek összhangzattanának a törvényszerűségeit régóta vizsgálják, mégis mindmáig váratott magára egy tudományos igényű összegezés erről a kérdésről. Fiatal hazai kutató, P. Dombi Erzsébet vállalkozott arra, hogy feltárja „a szín és a hang s az illat egymásba csendülésének“ titkait.
Tudományos lelkiismeretességgel és igényességgel végzett vizsgálódásainak törzsanyagát a Nyugat nagyjainak a szinesztéziái alkotják. S mintegy bizonyságául annak, hogy a jelenség eredetét, szépirodalmi pályafutását nem korlátozza csupán a hat lírikus, Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc költészetére, az összehasonlítás elismerést érdemlő szándékával példákért nyúl az elődök, kortársak, sőt mai költők műveihez. Színes világ elevenedik meg az alatt a szürke borítólap alatt, amelyet a Kriterion tervezője szánt a hazai magyar nyelvészeti dolgozatokat tartalmazó sorozatnak.
Ám a „külcsín és belbecs” kontrasztjának is lehet szemiotikája. Az igénytelen külsőnek értékes ellenpontja a nyolc fő fejezetben elénk tárulkozó tematikai gazdagság. Egyetlen sornyi tartalmi üresjárat sincs ebben a szakirodalomban hézagpótló értékű jelenségmonográfiában. Általános nyelvészeti, jelentéstani, szemiotikai, grammatikai, stilisztikai és stílustipológiai szempontok együttesét viszi rá kutatási tárgyára az öt érzék ezer muzsikája című könyv szerzője. S miközben tízezernyi adatát – operatív lyukkártyás tárolási módszere előnyeit maximálisan kihasználva – minden lehető oldalról megforgatja, arról sem feledkezik meg, hogy anyagát tudománytörténetileg is betájolja. Nagy szakmai biztonsággal rendezi helyükre a legkorábbi és legmaibb lélektani, irodalomtudományi, nyelv- és zenetudományi eredményeket. Szakirodalmi jegyzéke impozáns. A hazai és nemzetközi kutatásoknak a tárgyával kapcsolatos eredményeit jó kritikai érzékkel hasznosítja saját koncepciója kialakításában.
P. Dombi Erzsébet könyvében a biztos kézzel körülbástyázott fogalmakat mérések, statisztikai adatok százai védik.
A tudománytörténeti fejtegetések sorában egy helyütt szem-, szín- és illatzongorákról olvashatunk. A könyvben lapozgatva önkéntelenül is ez jut eszünkbe: számzongora. Egy alkalommal egyik neves közgazdászunk átszellemülten magyarázta, hogy a statisztikának is van költészete. Szavai értelmét minden bizonnyal átérzi az, aki nem sajnálja a fáradságot, és végighalad a sűrű számoszlopokon, a grafikonok meredekjein.
S az sem kétséges, hogy enélkül az izgalmas olvasói út nélkül nem kapnak kellő perspektívát az adatokra épített funkcionális szempontú összegezések.
Ha ezek között valamiféle értékrendet próbálnánk kialakítani, ugyancsak bajba kerülnénk, mert tulajdonképpen vagy a korszak vagy a vizsgált költő vagy a jelenség általános ismérvei szerint mindegyik egyformán tanulságos.
S ha most mégis inkábba szinesztézia fogalmánál időzünk, elsősorban azért tesszük, mert a stilisztika elmélete és módszertana talán ezen a ponton köszönhet a legtöbbet a szerzőnek.
A szakirodalomban a szinesztéziáról többféle vélekedés ismeretes. Mint annyi más stilisztikai jelenség esetében, vele kapcsolatban is a szempontkeveredések gátolták a pontos, egyértelmű meghatározást. P. Dombi Erzsébet igen szerencsés választással több lehetőség közül az újabb szövegszemantika, azaz egy olyan elmélet mellett döntött, amely a leginkább megfelel a kép nyelvi természetének. „A szinesztézia nem más, mint különböző érzékterületekről való szemantikailag összeférhetetlen nyelvi elemek szintaktikai kapcsolata” – olvashatjuk a jelenség felismerését és funkcionális érdekű jellemzését egyaránt megkönnyítő meghatározást. Ez jelentéstanilag szűkre szabja ugyan a kört (hiszen kiiktatja a fogalomból az álszinesztézia, azaz a barna közöny-féle kapcsolat mellett a csendes éj típusú szótársításokat is), de grammatikai megformáltságuk mikéntje szerint (hogy tudniillik jelzős, tárgyas, határozós stb. szintagmák-e) a lehető legszélesebbre tágítja. E meghatározás alkalmazhatóságának igen fontos előfeltétele, hogy kezünkbe adja-e vele együtt a szerző a kulcsot ahhoz, hogy mit tekinthetünk jelentéstani szempontból összeférhetetlenségnek. Nos, ebben a vonatkozásban sem marad adósunk. A formális jelentéstan eredményeire támaszkodva megállapítja, hogy a szintaktikai kapcsolatokon belül lényegében egy közös főfogalom, vagyis az érzékelés jegyén belül a kép tagjai az általuk képviselt receptorok különbözősége szerint lesznek egymással összeegyeztethetetlenek.
Tóth Árpád egyik sajátos hangulati atmoszférát felidéző szinesztéziájában, a „felhorzsolt illaton“ szóképben például a jelzős kapcsolat egymásra csúsztatja e két szó jelentésjegyeit, ezek meg nem mindenben fedik egymást. Abban igen, hogy mindkettő érzékelés, de amikor ezen belül továbbrészletezzük jelentésszerkezetük elemzését, a tapintás jegyet már nem békíthetjük össze a szaglás jeggyel. Az itt csupán vázlatosan szemléltetett összebékíthetetlenséggel kapcsolatban további izgalmas kérdés (stílusáramlatok és egyéni írói stílusok tipológiájában egyaránt kitűnően hasznosítható megfigyelési szempont), hogy milyen fokú a jelentéstani összebékíthetetlenség. Szerzőnk eredeti mutatót dolgoz ki, amelynek segítségével egzakt válasz fogalmazható meg a fentiekre (lásd Solomon Marcus ezzel kapcsolatos érték elő megjegyzéseit: Poetica matematică, Bucureşti, 1970., 174).
A fogalomértelmezésének a kérdése mellett számos más, irodalmárt és nyelvészt egyként érdeklő megállapítást olvashatunk a hat nagy lírikus szinesztéziáiról. A szerző például az egyénítő erejű jegyek alapján a szinesztézia használatában három típust különböztet meg: Adynál a szinesztézia a szimbólumnak rendelődik alá, tehát nem uralkodó stíluseszköze. Ilyen minőségében Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád, tehát az impresszionisták líráját teszi sajátossá. Babits Mihálynál és Szabó Lőrincnél meg az intellektuális kifejezésmódot színezi egyedivé.
A leíró vizsgálat eredményeképpen születő sok-sok értékes észrevétel mellett számos történeti szempontú összegezés teszi teljessé a szinesztézia jellegéről és szerepéről e könyvben formált képet, öt érzék tízezer adatának tartalmas „muzsikájává“ bővíti ezért a szerző a könyvcímmé előléptetett Babits-idézet ezer szavát. Így lesz összebékíthető az, ami a címben költőien könnyed, a tartalom tudományos súlyával.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 1. számában, 1975. január 3-án.
