A műelemzések száma az utóbbi időben örvendetesen megszaporodott, ám, ha a szakfolyóiratokat lapozgatjuk, csupán a legutóbbi évtizedben megjelent tanulmányokban is szinte riasztóan sok módszertani megoldást találunk. Még azok között az elemzések között is, amelyeket egyébként a bennük érvényesített strukturalista szemlélet alapján rendezhetünk egy sorba. Gyakran pedig az az érzésünk támadhat, hogy maga a mű, melynek „birtokbavételéért” folyik a küzdelem, az elemző „spekulációinak” sajnálandó áldozata lesz. Mintha néha visszájára fordulna a struktúra, a modell és sok más modern műszóval dolgozó elemzésekben az a „taktika”, amelyet egykor Sartre gondolt ki saját megismerő tevékenysége hasznára: „Ha elég találékonyan válogatom meg a szavakat, a tárgy végül belegabalyodik a jelekbe, sikerül megfognom.”
Ez a győzelmes befejezés csak igen ritkán jellemző az elemzésekre. Persze ezért nem a struktúra, meg a modell műszó a hibás, még csak nem is az a szemlélet. amelyre e fogalmakból következtethetünk. Van példa rá, hogy a modern szempontú elemzés igenis fel tudja tárni tárgya lényegét, kezünkbe képes adni a vers hatásának kulcsát. Sokkal inkább e szemlélet és módszer túlhajtott alkalmazását kell hibáztatnunk. Mert attól még nem lesz strukturalista az elemzés, hogy nagy kutatói apparátussal a szöveg minden mozzanatát feltárjuk, függetlenül attól, hogy a különböző nyelvi szinteken elhelyezkedő elemek az összhatásban elsődleges vagy harmadlagos értékben szolgálják-e a versbe kódolt művészi üzenetet. Triviálisan szólva: eltakarhatja az erdő is a fát.
A szövegre összpontosító, a mű öntörvényeit kutató elemzések közül érdemes viszont eltanulni azokat a módszereket, amelyekkel a műrétegek belső mozgását, dialektikáját tárhatjuk fel. Ehhez pedig nem feltétlenül szükséges a komplex elemzés hármas útját bejárnunk. Bonyhai Gábor például miközben Juhász Ferenc Szarvas-ének című versét elemzi (Kritika, 1968. 1. sz.), ilyen értelemben nem törekszik teljességre. Nem a mű genéziséből (társadalmi, pszichikai környezetéből) indul ki, s a versnek az olvasóra, a befogadóra tett hatását sem követi. Csupán a mű szövegére figyel, s ebből is több más szintet mellőzve csak azt emeli az elemzésbe, ami döntő szerepet játszik abban, hogy Bartókról írva a költő ugyanazt valósítja meg a költészetben, amit Bartók a zene merőben más jelrendszerében. Ez pedig nem egyéb, mint a szintaxis, a retorikai alakzatok, a szó- és képanyag. Az elemző elsősorban ezekre a tényezőkre összpontosítva vesz részt a „jelek játékában” (R. Barthes szerint ennyi és nem több a strukturalista elemző feladata), s ezzel a betájoltsággal sikerül példáznia, hogy mire is jó a strukturalizmus.
Próbálkozása egyúttal azt is jelzi, hogy a strukturalizmus ma már egy átfogóbb tudományág, a szemiotika vagy általános jelelmélet vonzáskörében fejlődhet tovább. A műelemzések szempontjából ez azt jelenti, hogy magát az irodalmat mint művészetet szemiotikai rendszernek, az egyes műveket pedig a kommunikációs tevékenységben sajátos szerepet betöltő jeleknek tekinthetjük.
S itt – a jobb megértés kedvéért – időzzünk el kissé e tudományág jelfogalmánál.
Általános jeltudományi szempontból a közlő tevékenység eszközeinek, a jeleknek három aspektusát különböztetik meg: magát a jelt, ennek a jelöltjét vagy denotátumát és a jelentést mint a kettő viszonyát meghatározó szabályt. A szemiotikákat azok a jelek érdeklik, amelyek a társadalomban kialakult konvenciók alapján kapcsolódnak denotátumukhoz. A jelekből szerveződő jelrendszereket a jelzettek vagy denotátumok alapján szokás csoportosítani. Papp Ferenc nyomán a következő három, sajátos kóddal dolgozó típust említhetjük meg: 1. az egyes tudományok és vallások, amelyekben a jelek az embert környező egész természeti és társadalmi világ megismerésének az eszközei, tartalmuk tehát a természet és társadalom jelenségeit öleli fel; 2. a művészetek – itt a jelek az embernek a természet és társadalom jelenségeihez való viszonyát, hozzáállását fejezik ki; 3. azok a jelek,amelyek az emberek egymás közötti érintkezését, viselkedését szabályozzák (pl. udvariassági szabályok, játékok, a közlekedés szabályai stb.). ( Szemiotikai jegyzetek. Általános nyelvészeti tanulmányok. III.) A szemiotikát elsősorban az érdekli, ami közös a különböző társadalmakban használatos jel- és közlésrendszerekben.
A természetes nyelv az első csoportba tartozik, s olyan sajátos jelrendszer, amely egyben szubsztanciája is más jelrendszernek, nevezetesen a szépirodalomnak mint művészetnek. A jelnek tekintett műalkotásokra így az a sajátos komplexitás jellemző, hogy a bennük nyersanyagként szereplő nyelv maga is jelölő és jelölt oldallal rendelkező jel. Ennek a bonyolult kapcsolatnak az a legközvetlenebb eredménye, hogy a műalkotás nyelvi közege nem pusztán csak ábrázol, hanem a jelek sajátos kombinációja, megkomponáltsága révén egyben ki is fejez valamit, azaz kevésbé nyilvánvaló tartalmakat is közvetít. (Ady Lédával a bálban című verse például nem egyszerűen csak egy báli jelenet ábrázolása, hanem drámai erejű kifejezése annak, hogy a Léda-szerelem babonás igézete elől dideregve retten vissza a termékeny, boldog szerelem.) A versben mint komplex jelben a felhasznált nyelvi jelrendszer ily természetű erősségeit mindig a maga belső szervezettsége szerint egyszeri és megismételhetetlen absztrakt modell tükrözi. Ez a modell – mint Hankiss Elemér mondja – létrejötte felől megítélve passzív, mégpedig abban a vonatkozásban, hogy rögzíti az alkotói élményt, de ugyanakkor hatása szerint aktív is, mert a szó szoros értelmében vezérli az emberi tudatot, az olvasói élményt.
A komplex fogalomként értelmezett vers-jelben tehát lényegében két denotátummal kell számolnunk: egy közvetlennel és egy közvetettel, vagyis a mondatok, szókapcsolatok tényleges tartalmával és azzal a rejtettebb tartalommal, amely a nyelvi megformálás mikéntjéből, a jelek sajátos játékából származik. A strukturalista elemzések általában ezt az utóbbit veszik célba.
Kérdés azonban, hogy a számba jöhető nyelvi szintek közül melyikkel kell kezdeni az elemzést. Ezt gondos olvasás vagy azonnali ráérzés döntheti el. A strukturalista elemzés a mai fokon ugyanis e nélkül az elemzői „beavatkozás” nélkül minden tiszteletre méltó egzaktsága ellenére sem képes „kiugratni” az esztétikailag, poétikailag releváns elemeket. Jól bizonyítja ezt Jakobson mikroszkopikus pontosságú elemző eljárása. Ugyanakkor Bonyhai Gábor említett elemzése azért rendkívül tanulságos, mert nem a strukturalisták szokásos izomorf leírását adja a műről, hanem típusleírást nyújt, „melyben valamennyi konkrét jelenségnek olyan szerepe van, mint egy példának.” A Szarvas-éneket elemezve a szerkezetben látja a vers legfőbb értékhordozó elemét. Ennek „leképező-modellező funkciója van”, állapítja meg. A költemény „nem a bartóki zenéről beszél, hanem maga olyan, mint ez a zene… olyan a magyar irodalomban, mint Bartók művei a zenében”.
Ezt a típusleírást két ismert fogalomnak, a parafrázis és a montázs fogalmának az átértelmezésével végzi el. A műnemi rétegződésből kiindulva megállapítja, hogy a versben a népballada és az ősi hívogatók szerkezeti asszimilációja, vagyis a két forma bonyolult összefüggésben és eltolódott méretarányokban való összekapcsolódása jön létre. (Lásd: „Édes fiát az anyja hívta, / messziről kiáltott, / édes fiát az anyja hívta, / messziről kiáltott.”) Ebbe az alapszerkezetbe szerkezetmontázsként épülnek bele a népdal, a ráolvasó, a varázsige, a finnugor hősi énekek, a regősének grammatikai, retorikai és verstani-ritmikai elemei (pl. „Anyám, édesanyám, / ha fölkeresnélek: / téged pörzsölnélek / fekete csutakká, / égetnélek zsíros / fekete anyaggá, / téged megsütnélek / szenes húscafattá.”).
Mindezek a szerkezetelemek, beleértve a Kalevala-parafrázisokat is, a funkció szempontjából kétféleképpen viselkednek: megsokszorozódva játszanak azonos szerepet vagy úgynevezett tektonikus vezérmotívumokat (a mű egészén végigvonuló szavak, szókapcsolatok) alkotva több összefüggésrendszerben is funkcionálnak.
A szókészlet síkján a montázstechnikát a népköltészet, az ősköltészet, a falusi nyelv, a modern természettudományos nyelv és a modern városi nyelv táplálja itt forrásként. A költemény képi rendszerére pedig Bonyhai elsősorban azt tartja sajátosnak, hogy minőségileg és mennyiségileg más fokon jelentkezik benne a népköltészet képeire jellemző alapstruktúra. Ugyanakkor „a képek tematikus értékrendszere és kétszeres, sőt néha háromszoros szimbolikus vagy asszociatív funkciójuk lehetővé teszi, hogy a költemény tematikus struktúráját a modern nagyoratóriummal állítsuk párhuzamba, amelyben a képek többszörös funkciója a polifóniával feleltethető meg”.
A vers szerkezetelemeinek funkcionális elemzése itt be tudott hatolni a vers lelkébe, hiszen Juhász Ferenc költeménye nemcsak abban az értelemben jellegzetes Bartókra, hogy a szarvassá változott fiú története egyik zeneművének is alaptémája. hanem abban is, hogy az egyik művészet eszközrendszerével egy más jelekkel dolgozó művészet lényegét tudja megláttatni. A strukturalista elemzés tehát akkor felel meg a leginkább a hozzáfűződő reményeknek, ha a komplex jelt az elemző nem csupán bizonyos ritmikai, eufonetikai, szerkezeti, képi, mondattani stb. ismertetőjegyek összességének tekinti, hanem egyéni módon szervezett struktúraként értelmezi. Így aztán az is kézenfekvő, hogy nem az a „vérbeli” strukturalista elemzés, amely az egzaktság jogos igényét az ismertetőjegyek puszta összeszámlálására, a jelenségek gondos feltérképezésére korlátozza, hanem az, amely az elemek kapcsolódási modelljét tárja fel. A strukturalizmusra rendkívül jellemző a szintek szerinti analízis eszménye. Ha azonban igaznak fogadjuk el azt az állítást, hogy az irodalomban a jelrendszer a közlőnek a közlendőhöz való viszonyát, hozzáállását fejezi ki, akkor az elemzőnek első lépésként azt kell felderítenie, hogy a más-más értékeket megcsillantó struktúrarétegek közül melyiknek van a legnagyobb egyénítőereje. A továbbiakban pedig egzakt elemzésnek kell igazolnia a felállított hipotézist.
A totalitásról való lemondást jelentené ez? Igen. Mégpedig a szöveg teljesebb megismerése érdekében. A strukturalizmus szövegcentrizmusa, szinkronmódszere talán így jobban tudja szolgálni a művészi jel titkainak feltárását, illetőleg annak a megmutatását, ami a nyelvi megformáltságban egyszeri és megismételhetetlen.
Megjelent A Hét III. évfolyama 9. számában, 1972. március 3-án.