Csaknem 170 évvel ezelőtt írta meg a stílus kérdéseivel foglalkozó művét a nagyszentmiklósi születésű Révai Miklós, a magyar nyelvtudomány egyik úttörője. Korai halála megakadályozta abban, hogy kéziratát közzétegye, s bár kiadásának az ügye többször is fölmerült, csak a múlt év utolsó napjaiban jelent meg ez a maga korában rendkívül jelentős és korszerű stilisztika. Tudománytörténeti jelentőségét bizonyítja, hogy európai viszonylatban is akkor kezd a stilisztika önálló, a retorikától és poétikától független tudományszakká válni. Régi adósságot törlesztett tehát Éder Zoltán, amikor filológiailag kifogástalan gondozásban, szöveghűen közzétette Révai művét; „a tollnak a főképpen Adelung után történő magyarázatját”. Ha belelapozunk a 326 lapnyi szövegbe, jó érzéssel vehetjük tudomásul. hogy nem pusztán a kegyelet késztethette Édert arra, hogy a kéziratot kiássa levéltári sírjából. S hogy valóban nemcsak erről van szó. az a szöveg gondozójának alapos, körültekintő Utószavából is kitűnik.
Révai Johann Cristoph Adelung Über den deutschen Styl című, Berlinben 1785-ben megjelent munkájából, valamint a jelesebb latin retorikából megismert stilisztikai kategóriákat a magyar nyelvre alkalmazva ismerteti meg az olvasóval. A szerzőnek ehhez műszavakat is kellett teremtenie egy olyan korban, amikor az irodalmi nyelv, de különösen a tudományos nyelvhasználat még alig mutatott valamiféle megállapodottságot. Magyar forrásokra alig támaszkodhatott, jószerint csak Szethe Pál 1792-ben megjelent retorikájára. Egyébként szinte teljesen saját búvárlataira volt utalva.
A magyar szép toll-ban szinte in statu nascendi jelenik meg a stilisztika műnyelve. Sok-sok példa közül hadd világítsunk be Révai nyelvteremtő műhelyébe csupán azzal a részlettel, amelyben az érzelemkifejezés nyelvi lehetőségeiről, avagy Az érdeklő tollról értekezik. (Elevenen élhetett még az érdekel régi érint jelentése, hogy Révai alkalmasnak találta annak a megnevezésére, ami a stílusban úgymond érzelmeinket érinti!) A jelenség lényegét így magyarázza: „Az érdeklő szó inkább egyez a’ rührend Német szóval, a’ mellyel itt Adelung él, hogy sem az indító szó, Latinul movens. Mi is tehát azzal élünk… Ezen kifejezés… annyit teszen, mint gyenge érzéseket indítani, kiváltképpen kellemetes, és elegyes érzéseket. Illyenek a következők: a’ megelégedés, a’ léleknek vidámsága. a’ reménység… Ezekkel a lélek csak megillettetik: ellenben az indulatossal megrázatik.” Az ekként körülírt „tollnak a saját jegyei” – Révai szavaival –: „Mivel az érdeklés örömest mulat tárgyánál, és azt minden részről szemlélgeti: annak kiejtése is elterjedő, bőszavú, bőképzeletű, noha még nem tsatsogó; mert valamit mond, valamit újólag előhoz, mind nyomós neki, ’s egyenesen az ő érzéséből foly. A’ figurák, melyeket gyakorol, mind gyengébb neműek: gyenge felkiáltás, érzékeny kérdés, kitsiny nagyítás, a’ mellyen alig látszik, hogy nagyít, és így tovább.”
Tudománytörténeti szempontból különösen fontosak azok a gondolatai, amelyekben Révai eltér a fő forrástól, Adelungtól. Amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy „mint lehet, és mint illik tennünk, a’ mi nyelvünknek tulajdonsága szerént”. Eredetiek és tanulságosak a hivatali stílus (a közfoglalatoskodó toll) történetéről és állapotáról szóló fejtegetései, példái, amelyek java részét Sylvester, Heltai, Szenczi Molnár, Gyöngyösi, Faludi és Kazinczy műveiből merítette. A ,,tollnak a nemeit meghatározó derék okok között” ma is helytálló, sőt kommunikáció-elméleti szempontból is időszerű dolgokat emleget. Köztük „az írónak okos tzélját, mégpedig a’ személyekre, és tárgyakra, valamint az előadásnak külső formájára nézve”. Mivel könyvét egyetemi tananyagnak szánta, a legtöbb jelenséget nem pusztán csak magyarázza és példázza, hanem tanácsokat is ad. A képes beszéddel kapcsolatban például arra hívja fel a figyelmet. hogy a prózában, vagyis a „follyó beszédben illő mértéklettel” kell vele bánni, bősége ugyanis az értelem rovására megy. Szerinte megvetést érdemel az, aki „szemfény vesztő képen játszik a’ képzeléssel az értelemnek hátramaradásával”, aki „fényleni, ’s pillogatni akar, mikor tanítania, ’s győznie kellene”.
A magyar szép toll egyben Révai egész nyelvészeti rendszerének is foglalata. Szó van benne a nyelvrokonság, a nyelvi régiség és az újítás kérdéseiről. A szerző bírálja a Debreceni Grammatika vétkeit, rámutat Verseghy tévelygéseire, s a nyelvhasználat tökéletesítése érdekében hosszan értekezik arról, hogy milyen nyelvszokást lehetne nyelvhasználati normaként választani. Egy mozgalmas korszak tevékeny szellemének minden gazdagsága kitárulkozik a régies írásmód ellenére is eléggé könnyen olvasható sorokból. Anyanyelvünk története feltárásában ő tette az első lépéseket, s mint e könyv is bizonyítja, szavainak szép használatát szintén az elsők között tekintette szívügyének. Éder Zoltáné az érdem, hogy Révai neve ezután nemcsak a klasszikus triászt meg a nyelvújítás történetében „a jottista-ipszilonista háború” néven emlegetett vitát juttatja eszünkbe, hanem a stilisztikát, a stílus tudományát is.
Megjelent A Hét V. évfolyama 29. számában, 1974. július 19-én.
