Szavak százezrein áramlik át mindaz, amit a világról tudunk. Szavakon át, amelyeket a dolgok megnevezésének a szüksége hív életre, s amelyeknek szükség szerint tágul vagy szűkül értelmük. Egy-egy versbe, prózai műbe simított szó éppúgy elveszíti az értelmező szótárakban kodifikált függetlenségét, mint ahogy a falkép egyetlen mozaikszeme sem tudja megőrizni a beleégetett színt a maga eredeti árnyalatában, hiszen visszaverődnek rajta az összhatásban testvériesülő többi darabkák fényei. A szövegben ugyanis a közvetlen vagy tágabb környezetből kibocsátott jelentésimpulzusok kitérítik e szót a köztudatban élő jelentéséből. Érvényes ez a legbanálisabb szavak esetében is. A fű szót például József Attila versében, akárhogy vizsgáljuk, a jelölt fogalomnak még csak a színéről sem támad képzetünk, mert a vers „csillagrendszerében” a vaksorsnak kiszolgáltatott embert érezzük benne:
… s ameddig az a lanka nyúl,
a szegény fűszál lekonyul,
fél, hogy örökre alkonyul.
Borzongásuk a nem remélt vád –,
így adnak a kicsinyek példát,
hogy fájdalmad szerényen éld át,
s legyen oly lágy a dallama,
mintha a fű is hallana,
s téged is fűnek vallana.
(Haragos bírák feketében)
A szövegnek, a szó tágabb életterének ezt az értelemárnyaló szerepét talán a rímszavak példázzák a legjobban. „Vajon milyen hangulata van magában, szöveg nélkül – például – a meleg: csermelyek rímnek?” – teszi fel a kérdést Gáldi László, a versformák avatott ismerője. „Valósággal színtelennek, egyhangúnak véljük mindaddig, amíg nem válik gyöngéden becéző édes rímmé Radnóti következő szakaszában” – adja meg a választ:
Fénylő ajkadon bujdokoló nap
a mosolyod; szelíden süt rám és
meleg.
Hangodra kölyökként sikoltanak
a záporoktól megdagadt kis
csermelyek.
(Dicséret)
Aligha szükséges tovább példáznunk, hogy a szavak titkát kutatva elsősorban a szó szövegkörnyezetére kell figyelnünk. Ez a szójelentés értelmi vagy hangulati árnyalódásának katalizátora. Magát az értelmi feldúsulást, „a katalízist” a szó kifejező értékét tanulmányozó újabb stilisztikai elméletek a szó poétizációjának nevezik. Egyébként a szó és szókörnyezet ily bensőséges kapcsolatának a felismerése, illetőleg az elismerése a stilisztika elé sok új feladatot állít.
Addig ugyanis a stilisztika művelői az önmagában szemlélt szó hangulati tartalmának a vizsgálatát tartották fontosnak. Kétségtelen, hogy például a pukkadozik bosszankodik, lelombozódik elszomorodik, égimeszelő sovány, putri nem igényel háttérként sem köznyelvben, sem pedig versben vagy prózában formálódó szöveget. E szavak ugyanis, a bennük lappangó szemléltető erő és hangulati érték révén enélkül is hatásosak. Szókészletünk jelentős hányada tartalmaz ilyen eleve adott, úgynevezett állandósult stilisztikai értékeket. Szavaink legnagyobb része azonban a közlés, a felhasználás során tesz szert „egyéniségre”.
Az önmagában álló szó hatásának a forrását kutatva, legtöbbször a hangalak zenei szépségének a szerepére figyelünk fel. De az is igaz, hogy a szó hangjainak színezete, a dallamos szó csak akkor hat kellemesen, ha jelentése, fogalmi tartalma is pozitív. Valószínű, amikor Kosztolányi leírta azt a tíz magyar szót, amelyet ő legszebbnek érzett (láng, gyöngy, anya, ősz, szűr, kard, csók, vér, szív, sír), a hangzás és jelentés harmóniájára volt tekintettel. Ám a szavak szépségének a megítélését sok szubjektív mozzanat befolyásolhatja. Jól bizonyítja ezt egy közvéleménykutatás, amelyben már a szellő, csillag, álom, hajnal, alkony, csend, illat, csók és a tündér vitte el a pálmát. Szavaink közül egyébként leginkább a pillangó sorsa mutatja, hogy a tetszés-érzés mily nagy mértékben függ a kor vagy az egyének irodalmi ízlésétől. Kazinczy például annak idején megfeddte Csokonait, amiért egyik szép versének A pillangóhoz címet adta. Ehelyett a „parasztos” szó helyett a lepkét tartotta a költészethez illőbbnek.
Nyilvánvaló, hogy a szó művészei mindenkor felhasználták a szókészletnek ezt a készen kínálkozó, stilisztikailag hatásos rétegét (sőt, bizonyos korokban nagyon is elhasználtak egy-egy szót; így járt például a szentimentalizmus idején a nyög), de az is igaz, hogy szüntelenül próbálgatták a lehetőségét annak, hogy miként hangolhatók költőivé a szókészlet kevésbé kiváltságos helyzetben levő egyedei. Épp ezért izgalmas kalandra vállalkozik az az olvasó, aki mihelyt ráérez arra, hogy az elolvasott szöveg, szövegrészlet valami rendkívülit tartalmaz, nem sajnálja a fáradságot, hogy „mélyre olvasson” a szövegben. Szükséges ez, hiszen a szó költői nyelvi áthangolódása nem mindig olyan „fülbeötlő”, mint amikor a jelentés zenei eszközökkel dúsul fel:
Már a vad muzsikák kék tüze ellobog.
Fosztott kertek alatt zörren a zagyva szél.
Száll a bolyhos ökörnyál,
zengőn száll az ezüst idő.
(Weöres Sándor: Őszi zsongás)
A József Attila-vers említett fű szava többszörös jelentéskapcsolatba lépett ahhoz, hogy egyik legősibb szavunk létére újat fejezhessen ki; ennél harsányabb a Weöres-versben a szavak poétizációja: itt a sok sz, z és zs hang zenéje mintegy második szólamként festi alá a tartalom első szólamát. Mindezt az teszi lehetővé, hogy az irodalmi értékű közlésekben a befogadó a megértéshez nem pusztán csak az időt veszi igénybe, mint ahogy azt az élőszóban történő közléskor teszi (egy mondat értelme itt akkor kerekedik teljessé, amikor a legutolsó szó is elhangzik). Adva van számára annak a lehetősége is, hogy az előtte álló szövegben szüntelenül visszapillantson a már elolvasottakra, s ezzel mind több és több összefüggést fedezzen lel a szavak egymáshoz való viszonyában. Az idő dimenziója mellé tehát a tér is odatársul, hogy egy szójelentést széles „perspektívában” szemléltessen, tudatosítson. Ezért mondhatjuk, hogy a költészet, a szépirodalom számára nincsenek stilisztikai szempontból értékes vagy kevésbé értékes szavak. Csupán használatuknak van titka. Ezt a titkot a szó művészei érzik a legjobban. Költő azért nem ír le ilyen sorokat, mint: Hervadó lombokon suhan a szél / Bánatos hangon az őszről beszél, mert tudva tudja, esetleg bizton érzi, hogy semmi újat sem teremt, csupán a szókészlet hangulatilag már betájolt elemeinek készletét fogyasztja. Persze, a szavak e titka koronként és költőnként más és másféleképpen vált költői gyakorlattá. Hogy az idők során egy-egy szó mi mindent mondott az olvasónak, csak akkor fogjuk igazán megtudni, amikor a könyvespolcokon ott sorakoznak majd a nagy íróink, költőink szókincsét bemutató szótárak.
Megjelent A Hét III. évfolyama 42. számában, 1972. október 20-án.
