Egy magyar orvos az 1877-es függetlenségi háborúban
Dr. Fialla Lajos az 1877–1878-as függetlenségi háború egyik legodaadóbb és legönzetlenebb orvosa volt. Fáradhatatlan, becsületes munkájával méltán írta be nevét a román orvostudomány történetébe.
Fialla Lajos Baján született, 1831-ben; Fialla Gyula bajai városi orvos, „medicus civitas Bajaensis” hatodik gyermeke volt. Tanulmányait szülővárosában kezdte el, majd Budapesten folytatta. Fialla Gyula nehéz anyagi helyzetben élt, sokféle családi kötelezettség terhelte, jövedelme kevés volt, így a fiatal Fialla Lajos korán megismerte a nélkülözéseket. A polgári demokratikus forradalom eszméitől fellelkesítve, 17 éves korában önkéntesnek állt a forradalmi hadseregbe, s jó néhány csatát harcolt végig, egészen a világosi fegyverletételig. Sebesülten, kimerülten került Aradra, ahol a császáriak katonai szolgálatra alkalmatlannak találták, és így elkerülte a büntetésből való besorozást. Ahogy valamennyire összeszedte magát, beiratkozott a bécsi orvosi egyetemre. A nélkülözések érzékennyé tették mások szenvedései és megpróbáltatásai iránt, s ugyanakkor megedzették akaraterejét. Ez lett később is egyik jellemző vonása. Bécsben a Presse című lapnak fordított németre a magyar lapokból, ebből tartotta fenn magát. Később egy ügyvédi irodában vállalt tisztviselői munkát. Orvosi tanulmányainak elvégzése után hazatért Magyarországra, de az önkényuralmi rendszer terrorját képtelen elviselni, és Havasalföldre költözött. 1857-ben telepedett le itt. Gyorsan beilleszkedett új környezetébe. Fialla Lajos szakmailag igen jól képzett, becsületes orvos volt, megértő ember, aki hamarosan Bukarest egyik legismertebb orvosa lett. Az orvosi szolgálatot nem csupán megélhetésnek tartotta, hanem a szó legnemesebb értelmében vett hivatásnak, ez volt életének igazi értelme, ahogyan emlékirataiban is megvallotta. Ebben az emlékiratban mondja, hogy az orvostudomány lenne képes leginkább felemelni az embert, ha nem alacsonyítaná le az orvos és a beteg kapcsolatait a pénz. Fialla mindig kész volt a szokásos orvosi kötelezettségeken messze túlmenően segíteni betegeit. Orvosi tudásával nemcsak a gazdag bojári és polgári családokat szolgálta, a főváros szegényei, a külvárosok munkásai mindig bizalommal fordultak hozzá, mert tudták, hogy számíthatnak a támogatására. Igen nagy gondot fordított a szegény, nélkülöző betegekre. Számtalanszor bejárta a külvárosi negyedeket, és ingyen osztott gyógyszert a betegeknek. Népszerűsége különösen megnövekedett az 1864-es bukaresti árvíz idején tanúsított orvosi és emberbaráti tevékenysége nyomán.
1859-ben Fialla Lajost kinevezték a bukaresti Nemzeti orvosi és gyógyszerészeti iskola professzorának, az anatómia és a szövettan tanárának. Lendülettel fogott munkához. Nagy jelentőségű változtatást vezetett be: a holttestek rendszeres boncolását és tanulmányozását. Mindaddig az anatómiát leginkább viaszbabákon és száraz anatómiai készítményeken tanították. Az 1860–1861-es tanévben Fialla Lajos tanári munkája kibővült. Carol Davila, a Nemzeti orvosi és gyógyszerészeti iskola vezetője, tudatában lévén a szembetegségek társadalmi jelentőségének, megbízta Fiallát, hogy tartson szemészeti előadásokat is. (Fialla ugyanis eredetileg szemorvos volt.) Ilyképpen Fialla professzor két tanszéket irányított: a téli kurzuson anatómiai előadásokat tartott, a nyáriakon szemészeti előadásokat. Majd a következő évben elhagyta a szemészeti tanszéket, s az anatómia és a szövettan mellett fiziológiát adott le.
Fialla, mint említettük, jelentős szerepet játszott az ország orvosi életében. Munkatársa volt az Orvostudományi Társaságnak, ahol előadásokat tartott a sebészetről. Miután ez a társaság megszűnt, Fialla tagja lett az 1867-ben alakult Orvos-sebészi Társaságnak, két ízben pedig e társaság alelnökévé választották. 1867-ben ragyogó eredménnyel versenyvizsgát tett, és a Colţea kórház főorvosává nevezték ki, majd egy évvel később a Filantropia kórház főorvosa, s itt dolgozik 1883-ig. A Filantropia kórházban szemoperációkat hajtott végre. Többek között hat született vakot operált meg. Ezeknek a műtéteknek a tapasztalatait dolgozta fel 1872-ben, Bukarestben megjelent, Guérison de six aveugles-nés (Hat született vak meggyógyítása) című tanulmányában. Ezek a műtétek mély hatást tettek reá, ami kitűnik magyar nyelvű emlékirataiból is. Ebben az időben keltek a Filantropia kórház tudományos tevékenységét ismertető jelentései. 1875-ben Marcovici, Félix, Kalinderu és Romniceanu doktorokkal együtt kiadta a România Medicală című folyóiratot, amelynek első száma az említett év február elsején jelent meg. A folyóirat – ha nem is rendszeresen – 1877-ig maradt fenn, amikor az orosz–román–török háború kitörésekor megszűnt. Noha 1867 nyarán Fialla és Davila között nézeteltérés támadt, s ennek következtében Fialla doktort ideiglenesen a craiovai Központi kórházba helyezték át, e két jeles orvos között később helyreállt és megerősödött a kölcsönös bizalom, barátság és tisztelet, s ez az 1877-es háború idején még inkább elmélyült. Fialla majdnem húsz évvel túlélte Davilát, s emlékirataiban így jellemezte őt: „Davila nevét elismeréssel fogják emlegetni száz esztendő múlva is, mivel minden tevékenységében önzetlenség vezérelte, mivel gyorsan felismerte a fejlődésben lévő állam szükségleteit, és minden lehetőt megtett a román nép boldogságáért. Elismerően viselkedett velem… és elmondhatom, hogy egész életében jóindulatát és bizalmát élvezhettem.“
Fialla sok nemzetközi orvosi kongresszuson képviselte Romániát. 1884-ben részt vett a német sebészek berlini kongresszusán, ahol előadást tartott a romániai kórházak, valamint más egészségügyi és jóléti intézmények helyzetéről. 1897-ben Románia képviselője volt a Vörös Kereszt bécsi kongresszusán. Hajlott kora ellenére, Fialla Lajos dr. élénk érdeklődéssel kísérte az orvostudomány új felfedezéseit, és tollát is a közegészségügy szolgálatába állította. 1896-ban román nyelvre fordította Hoeber doktor kitűnő könyvét a népszerű higiéniai ismeretekről.
Koós Ferenc (1971-ben szemelvényes kiadásban a Kriterionnál újra megjelent Életem és emlékeim című munkájában) igen meleg szavakkal emlegeti Fialla Lajost, „kedves barátját“. Koóshoz s más bukaresti magyar emlékírókhoz hasonlóan Fialla Lajos is megírta, és 1903-ban Bukarestben kiadta élete magyar nyelvű krónikáját Letűnt napjaimból címmel.
Fialla Lajos 1911-ben halt meg, 80 esztendős korában.
Részvételét az 1877-es függetlenségi háborúban román nyelven írt, 1892-ben Bukarestben megjelent munkájában mondta el: Reminiscenţe din resbeiul româno–ruso–turc. Anul 1877. (Emlékek az 1877. évi román–orosz–török háborúról). Könyve azért is értékes, mert belőle kitetszik, hogy miként volt megszervezve a román orvosi szolgálat a függetlenségi háború idején.
Fialla doktor Turnu Măgurele városában előbb a Vörös Kereszt kórházában, majd az Independenţa kórházban az orvosi szolgálat vezetője volt. Ebbe a városba érkeztek a sebesültek és a betegek a bulgáriai harcmezőkről. Turnu Măgurele katonai kórházai fontos szerepet töltöttek be a román egészségügyi ellátásban. Fialla Lajos kinevezése e kórházak élére újabb bizonysága annak, hogy szakmai felkészültsége igen nagy volt, s hogy a román orvosi hatóságok feltétlenül megbíztak benne.
Emlékiratában Fialla Lajos elmondja, hogy a román nép örömmel és lelkesedéssel fogadta az orosz–török háború kitörését és Románia belépését a háborúba. A román nép nagy áldozatokat vállalt és hősiesen harcolt a százados ellenséggel. Fialla Lajos is osztozott ezekben az érzelmekben.
„Boldog lehet mindenki – írta román nyelvű emlékiratában –, akinek a sors lehetővé tette, hogy bármilyen kis szerepet is játsszon a román nép életének gigantikus fejlődésében! Büszke vagyok arra, hogy megtettem, amit megtehettem, hogy szívvel-lélekkel hozzájárulhattam a román függetlenség kivívásához, és erőteljesen kivehettem részemet katonáink szenvedéseinek enyhítéséből.“
Fialla emlékirata, a Reminiscenţe din resbeiul româno–ruso–turc. Anul 1877. érdekes adatokat közöl a román katonai egészségügyi szolgálatról, a Vörös Kereszt háborús tevékenységéről és a külföldről kapott segítségről (ezzel kapcsolatban ironikusan szól azoknak az orvosoknak a „felkészültségéről”, akiket az egyik angol jótékonysági egyesület küldött). Leírja Fialla találkozását egy orosz orvosnővel az egyik dunai orosz kórházhajó fedélzetén.
Néhány szemelvény ebből a rendkívül érdekes és értékes munkából: „Feljegyzek mindent, amit a román országok újjászületésének idején láttam, igyekszem hűségesen visszaadni minden benyomásomat s mindazt, ami véleményem szerint a jövőben hasznára válhatik hazánknak. A tapasztalatok tanulságosak lehetnek, s boldog az, aki mindjárt kezdettől fogva élni tud velük. Egy nemzetnek azonban különösen az elmúlt események tapasztalataiból kell tanulnia, hogy elkerülhesse a további katasztrófákat… Éppen ezért határoztam el, hogy leírom a nehéz időkben történteket, felidézem azokat a hónapokat, amikor az én szívem is az egész román nemzet szívével együtt dobogott… 1877 tavaszán már tudtuk, hogy háború lesz. Aggodalom töltötte el a lakosság intelligensebb rétegeit, egyrészt saját sorsunkért aggódtunk, másrészt azon gondolkoztunk, miként enyhíthetnék a háborúban megsebesülő katonák szenvedéseit. A bukaresti orvosok tanácskozásán elhatároztuk, hogy felajánljuk szolgálatainkat itt, a fővárosban, és ebből a célból dr. Davila úrhoz, a hadsereg orvosi főfelügyelőjéhez fordultunk. Én abban az időben a Filantropia kórház sebészeti részlegének főorvosa voltam, kórházunknak akkoriban csupán két részlege volt, egy sebészeti és egy belgyógyászati, mindkettő 80–80 ággyal rendelkezett.
A háború fenyegető felhője előrevetette árnyékát: az orosz seregek vég nélkül vonultak át az országon és a fővároson is. Hadseregünk elindult Calafat irányába, és láthattuk a Davila doktor által létesített egészségügyi szerelvényeket is. Orvosi személyzetünket áthatotta az ügy tudata és hűsége, noha munkájuk nagy nehézségekbe ütközött…
Turnu Măgurelen a Vörös Kereszt négy barakkot épített, a munkálatok sokáig elhúzódtak; az Independenţa kórház 80 ággyal alakult meg. A iaşi-i orvosi társaság állította fel, egy ügyes sebészorvos, idős dr. Russ vezetésével, aki aztán, a háború után néhány évvel, elhunyt.
Nagy hozzáértéssel és odaadással működött ez a kartársam, s a méltán kiérdemelt elismerés mellett hadd fejezzem ki az én hódolatomat is. Emléke kitörölhetetlen marad sok ezer ember szívében, akiknek az életét mentette meg az orvosi művészetével…
Az orvosi munkám mellett nagyon el voltam foglalva adminisztratív ügyekkel is, mindegyre tanácskoznom kellett az intendánssal, hogy miként folynak az előkészületek a sebesültek ellátására. A zab és a széna ára mesés összegekig drágult, s ez a körülmény arra késztetett, hogy újra meg újra tüzetesen ellenőrizzem az istállót és a raktárakat. Úgy törődtem velük, mint a saját portámmal, ezzel pedig nagyon sokakat magamra haragítottam: de hát ezt nem kerülheti el senki, ha lelkiismeretesen teljesíti a kötelességét.
Meghívtak az orosz kórházhajóra, ahol egy sebészetet folytató orvoskisasszony mellé ültem le. Mundy báró látta őt, amikor az 1876-os szerb–török háború idején Szerbiában operált. Kedves kisasszony volt, azt hiszem, megbocsát azért, hogy nevét az idő kitörölte emlékezetemből. Sokat beszélgettünk orvosi tudományunkról, nehéz harcainkról, amelyeket ő nagyon jól viselt. Úgy szerette a tudományát és a hivatását, ahogyan csak egy fantáziával tele és lelkes nő szeretheti, egészen az önfeláldozásig.”
Fialla Lajos Letűnt napjaimból című önéletírásában is többször felidézte az 1877-es függetlenségi háborút, s egy helyen nagy elismeréssel írta: „A román nép századokon át vegetált az elnyomatásban; mindig megőrizte azonban magában a szívét, az anyanyelvét és a szabadság szent szikráját…”
Egy másik helyen: „… este elmentem vacsorázni a Raimond vendéglőbe, ahol másokkal együtt egy katonaorvos kollégám is ült az asztalunknál. Miközben beszélgettünk, egy katona lépett be, egy gyalogos vitéz, „kurkán“, akit borért küldtek. Pávatollas báránybőr kucsma volt a fején, vászoning és vászonnadrág rajta, lábán csizma. Mikor elhaladt az asztalunk mellett, a katona tisztelgett az orvos ezredesnek, aki megállította, és megkérdezte tőle, hogy miért nem öltözött fel vastagabban? »-Ezredes úr, felelte a katona, még van egy köpenyem, ha jobban fel kell öltöznöm, de most elég ennyi.« Az ezredes meglepődött ezen a válaszon, meglepődtünk mi is, és csodáltuk a katonákat, akik a kegyetlen ellenség mellett le tudták győzni az 1877-es tél kivételesen nagy hidegét is.”
Fialla, aki a román nép 1877-es függetlenségi harc óta legnagyobb odaadással küzdötte végig, természeténél fogva nem volt gyűlölködő természetű ember. Az ellenséget csak azért gyűlölte, mert az országra tört, de az ellenséges katonáktól – az emberektől – soha nem tagadta meg orvosi segítségnyújtását.
„Távollétem alatt a Filantropia kórházban a részlegem román és török sebesültekkel népesült be. A fővárosban munkánk végzésében felhasználtunk minden lehetőséget. Naponta több operációt is végrehajtottunk, részlegem egész személyzete a teljes kimerülésig dolgozott. Mivel állandó kapcsolatban álltam a törökökkel, kezdtem megértetni magamat velük, megtanultam a köszönésüket, meg tudtam magyarázni nekik, hogy miként vegyék be az orvosságokat, tudtam értekezni velük rendelés idején, s így üdvösen befolyásolhattam a hangulatukat, amely nagyon letört volt, mint a legyőzött sebesülteknél általában lenni szokott… Milyen sokat is törtük magunkat mi, orvosok a sebesültek gyógyításáért, és milyen elégtételt éreztünk, ha egy-egy ember életét megmenthettük! De alig örvendhetünk tudományunk sikerének, jön az újabb csata és a seregek pusztító fegyverei újra megsemmisítik a nemzetek virágát, az ifjúságot. Egy perc alatt olyan pusztítás támad, amit mi, orvosok nem tudunk többé helyrehozni… Meg vagyok győződve arról, hogy eljön majd az az idő, amikor a kölcsönös tisztelet biztosítani fogja minden nép létét: a fegyvereket csak a vadállatok ellen fogják kézbe venni.”
Születhetett volna-e egy orvos, egy harcoló orvos tollán szebb vallomás ennél a méltányos, igazságos békéről és a világ népeinek szabadságáról?
Megjelent A Hét VI. évfolyama 19. számában, 1975. május 9-én.
