Tamási Áron prózájának szokatlan lejtése, dallammenete, ritmusa, zeneisége – jóllehet sokakat foglalkoztatott – mind a mai napig tudományosan feltáratlan. Az egyszerűsítő magyarázat megelégszik azzal, hogy novelláiban, regényeiben, népi játékaiban a székely népnyelv, észjárás, játékosság és furfang válik „mutatvánnyá”. Azok, akik mélyebben pillantottak bele írásművészetébe, és ott az alkotás morfológiáját, az igazi írói tehetségideált kutatták, valami másfélét hangsúlyoznak.
A harmincas évek elején Németh László a kérdést összegezően így írt róla: „Ez a fiatal író pontosan az a tehetség volt, akit mi behunyt szemmel elképzeltünk. Zárt, elhagyott világ fia, akit nem könyvek tanítottak meg írni, hanem tulajdon gazdagsága”. Kérdés: ez a tehetség maradt-e Tamási Áron mindvégig, sikerült-e neki mint minden igazán nagy, expanzív alkotónak széttörnie a régi formákat, magára szabnia a műfajokat, átgyúrnia a nyelvet, megváltoztatnia az esztétikát? Számtalan bizonyíték van rá, hogy megkísérelte, hogy ezzel az indulattal robbant bele a két háború közötti magyar irodalomba, de nem tartozik tárgyunkhoz annak taglalása, hol aratott győzelmet és hol vallott kudarcot. Mindenesetre mi sem jellemzőbb egy íróra, mint nyelve, stílusa, és az új magyar prózában – tehát Móricz után már – a „frontáttörés” Tamásinak sikerült elsőként és valóban látványosan.
A kutatásnak a modern stilisztikai vizsgálódás módszeréhez kell folyamodnia, hogy pontosabbat, megfoghatóbbat mondjon végre egyik legnagyobb nyelvművészünk „varázslatáról”, tehát hogy impresszióinkat váltsák fel az elemzésen alapuló tények, következtetések, bizonyítások. Stílusának bizonyos jellegzetességei annyira szembeötlőek, hogy elmélyültebb tanulmányozást sem kívánnak. Kinek ne tűnt volna fel például, hogy a Tamási Áron-i prózaritmus belső zenéjét jó részt hasonlatai invokálják, és humorának – a feleselő párbeszédek mellett – ezek a legfőbb hordozói. A behatóbb vizsgálódás képvilágának gazdagságát, a képek tartalmi, hangulati, funkcionális változatosságát és meglepő korrelációját tanúsítja, ezek együttesen alkotják Tamási Áron prózaritmusának alapvető rétegét, hatásának egyik titkát. Az olvasó tudatában – szinte észrevétlenül – szüntelen mozgást teremtenek, feszültséget a különböző tudatsíkokat mozgósító képek és képelemek között.
A képimpulzus-sűrűség fontos erjesztője Tamási nyelvének, stílusának. Káprázatos ide-oda villongást idéz fel párhuzamossággal, ismétléssel, szinonimával, hasonlósággal, különbözőséggel, szimmetriával, formapárokkal, amelyek bibliai (liturgikus) és folklóreredetre vezethetők vissza. Hasonlatai mellett megszemélyesítései, metaforái, jelzős szerkezetei is a legkülönfélébb tudatsíkokat (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás stb.) játsszák egymásba, tehát a képzeletet szüntelen munkára kényszerítik.
És mennyi meglepetéssel szolgálnak átváltásai, például hangnemben komolyból tréfásba, szelídből haragosba, hangfekvésben magasból mélybe, hanglejtésben, beszédtempóban hosszúból rövid mondatokra. Szokatlan szórenddel, kihagyással, sűrítéssel, a körülményesítő képzettársítással, a poétikai funkciót betöltő szelekcióval és kombinációval színezi, árnyalja stílusát.
Számos probléma merülhet fel például a mondatritmust meghatározó, körülményesítő eljárások körül. Csak közbevetésként: Tamásinál kezdetben a körülményesítő leírás, kép, párbeszéd még nem népiesítő tendenciájú, inkább stilizáló, sőt szecessziós. Mondatritmusa néha meg éppenséggel a Szabó Dezső-i expresszionista ihletésre vezethető vissza. Ez a formabontás lávaszerűen tört fel a fiatal Tamásiban, s a Czímeresek vagy talán az Ábel a rengetegben megjelenéséig, Németh László találó hasonlatával szólva „gyöngy és kavics egy kagylóban” termett. A szecesszió egyes írásaiban nem csupán pompázatosság és dekorativitás, hanem főképpen stilizáció, sőt megjelenítése egy-egy történetben a „stiláris hősnek”, aki létélményt fejez ki ugyan, de néha túlhajtottan (Föld embere, Ecet és vadvirág), amidőn az író nemcsak azonosul hősével, hanem el is szakad tőle, története egyszerre hat valóságként és meseként, realitásként és illúzióként. Az effajta stilizáció szellemében születtek korai novellái, amelyek allegóriát és szimbólumot rejtenek, valójában önnön vívódásait történelmi-társadalmi kátyúba jutott illúzióival, eszmélkedését a tépettségből, megaláztatásból való felemelkedés felé.
Mennyire jellemző azonban, hogy az illúziókkal való leszámolása közben ezen a formai-tartalmi stilizáló korszakán győz a plebejus forradalmiság és ekkor találkozik Dózsa Györggyel (Hajnali madár). Érzelmi forradalmiság ez is, mint az Adyé 1908 körül, méghozzá megkésett érzelmi forradalmiság, hiszen már elviharzottak és elbuktak – az oroszországit kivéve – az európai polgári és proletárforradalmak. Természetesen az is mond valamit, hogy Tamási Áron minden fény hunytán reménykedik az új hajnalban. Ez a szemléleti fordulat kihatott nyelvének, stílusának alakulására: elhalványult a „stiláris hős”, partok közé szorult a stilizálás és a Szabó Dezső-féle stílromantika, s fokozatosan érett írásművészetének népi klasszicizálódása, amely legízesebb gyümölcsét a harmincas évek közepén és második felében hozta meg a Rendes feltámadás és a Szülőföldem közötti időszakban.*
Tamási prózastílusa több mint „mutatvány”, minden ízében esztétikai funkciót tölt be. Stílusa egyidőben individuális és közösségi, ezért nehéz itt strukturalista értelemben a „modellezés”. Tamási annyira gazdag és sokszínű tehetség, hogy dacosan ellenáll mindenféle beskatulyázásnak. Sem a modernizáló stilizálás, sem a népi (a körülményesítés) nem szab határt nyelvteremtő képzeletének. A remekműveket épp az különbözteti meg az átlagos alkotásoktól, hogy szüntelenül eltérnek a megszokottól, az elvárttól, folyvást hangot, hangnemet, magatartást váltanak, hőseiket nem egyetlen síkban mozgatják, egyszerre festik rokonszenvessé és elriasztóvá, tragikussá és komikussá, nagyszerűvé és taszítóvá; az olvasó is különösen viszonyul a műhöz: egyszerre külső szemlélő és „címzett”, sőt tárgy, akinek személyes sorsa rejtőzik a második vagy harmadik személy mögött. A nagy művészi alkotás eszmei, gondolati síkon sem olyan egyértelmű, mint a szószéki kinyilatkoztatás; állandó vibrálásra készteti az olvasó, a gondolkodó olvasó tudatvilágát a szöveg mint jel, és az értelmezés mint jelentés között. Tamási már indulása idején arra törekedett, hogy „meglepjen”, meghökkentsen – szépséggel, gondolattal, s a köztük levő viszonylatok újszerűségével. Alkati adottságainál fogva hajlamosabb volt az „érzelmi gondolkodásra”, ahogy Németh László nevezi a hozzá hasonló írótípust: Rousseau-i képlet, aki erős indulati hatások áramában képes alkotni, excitált állapotban érez rá, a rendkívüli hatásokat kiváltó asszociációkra, hasonlatokra, megszemélyesítésekre.
Pályaképének belső hullámzását árnyalandó, ehhez a kérdéshez kell még tüzetesen visszatérni. Nem kétséges, hogy elsősorban az érzelmi affektusok hatottak rá, azok tudták megragadni, sőt magával ragadni képzeletét. Mindvégig „költő” volt, minden műfajban, nemcsak a novellában, de népi játékaiban is, legerőteljesebben nyugtalan, szüntelenül kereső életformájában. Prózaritmusának különlegessége, rendkívülisége talán épp ide vezethető vissza. E ritmus nem puszta dekoráció, hanem a kifejezés, a közlés, az ábrázolás szerves része, amely egymástól szinte elválaszthatatlan elemekből tevődik össze. Kép, szín, zene, hang, lélegzés, tempó, csend, szünet, iram, érzelem és értelem úgyszólván egymásba szövődnek, ezért nehéz vállalkozás művészetét illetően mindenféle szintetizálás, mert a mikrovizsgálat bonyolult feladatok egész sorát állítja a kutató elé: például, hogyan alkot képet Tamási, miből, miért, mi a különböző nyelvi elemeknek a kölcsönösségi viszonya.
Bár helytálló, önmagában még semmit sem mond és nem bizonyít, hogy stílusa főként láttató stílus, képdús, érzelmi telítettségű és nem utolsósorban nem is népiesítő tendenciájú, hanem kereken népi. Már kezdő íróként vallotta, hogy a „föld szája” nyílt meg általa. Mint Farkaslaka szülötte, a szőke Nyikő mentéről, templomos, szertartásos, ünnepet megszentelő paraszti világból, a székelyudvarhelyi római katolikus gimnázium szerzetesi szigorúságú rendjéből, e rend ellen lázadó indulatokból vitte magával nyelvi műveltségének alapjait, amelyben jól megfért egymás mellett a tájszó, a régiesség és a vallásos-latinos szókincs és fordulat. Nyelvének, stílusának mégis népisége a legfőbb ékessége, s ha keverednek is benne másfajta műveltségbeli „szerzemények”, irodalmi, bibliai, liturgikus, világjáró motívumok – azok is „laicizálódnak”, tehát hasonulnak a fő szólamhoz.
Kolozsvári Grandpierre Emil stíluseszményeinkről szóló írásában a magyar prózai hagyományt illetően könyörtelen ítéletet mond: Pázmány, Apáczai Csere János, Bethlen Miklós, Eötvös József, Kemény Zsigmond után, „e hagyományok birtokában elterjedhetett s gyökeret verhetett az a babona, hogy a magyar nyelv a tőmondatok, az üres világosság, a gyermekded egyszerűség nyelve”, és a XX. századi magyar próza, Mikszáth-Gárdonyi örökségét folytatandó az érzéki, érzelmi stíluseszményt törvényesítette, s elidegenítette a magyar olvasót az elvontságot, a fogalmi világosságot hordozó, korunk hőseinek bonyolultságát kifejező intellektuális stíluseszménytől.
Némiképp szorongató kérdés: milyen helyet foglal el Tamási Áron ebben a szigorú számvetésben? Hősei valóban ösztönemberek, akiket indulataik vezetnek, de nem járnak fej nélkül, gondolkodnak, vívódnak, sorsuk jobbításáért küzdenek a maguk módján. Elöljáróban utaltam arra, hogy a XX. századi magyar szépprózában épp Tamásinak sikerült a hagyományos Jókai-Mikszáth-Móricz képviselte stíluseszményből való kitörés. És amit egyesek elmarasztalásként szoktak emlegetni: „székely partikularizmusa”, provincializmusa épp ilyen összefüggésben válik érdemmé. Képszerűen közeledve a gondolathoz, a „mélységben látott csillagot ragyogni”, onnan, a maga szűk, zárt hargitaalji világából találkozott az egyetemes embersors gondjaival: az áhított szabadság, testvériség és humánum eszményeivel.
Megjelent A Hét II. évfolyama 22. számában, 1971. május 28-án.