Az ember igyekszik levetni kicsinyes ösztöneit, másoknak ártó, értelmetlen indulatait – és manapság egyre inkább „emberiségben“ kezd gondolkozni, örülni, félni. Az arányok nőnek, egymásrautaltságunk szükségszerűbb.
Általánosan elfogadott és -ismert igazság, s csak azért említem, mert az emberiség helyett furcsa szókapcsolatot olvastam Illyés Gyula Kháron ladikján című könyvében. Egy öreg bácsi nem az emberiségért, hanem az „emberi nemzetért“ kesereg.
Meglepő a kapcsolat, mellbever, szépségével elgondolkoztat. Mert nem lehet szebb dolog annál, ha az ember nemzetének érzi az emberiséget.
Az öreg paraszt szavait csak idézi a költő, nem saját „nyelvi alkotása“. És csakugyan: régies íze emlékeztet.
Madách az emberi lét értelmét feszegető tragédiájában a Föld minden emberére gondol, mikor Ádám szájába adja: „Megyen-e előre majdan nemzetem…“ És idecsengenek az idő és a nyelv mélyéről a reményét vesztett, bújdosó Mikes szavai: „Kedves néném, nem csak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan mint a halálra ítéltetett rabok…“
Ki tudja, honnan és mennyi példát lehetne még idézni rá, hogy két szó állandósult kapcsolatában milyen gyönyörű gondolatot tett közkinccsé és őrzött meg a nyelv.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 15. számában, 1975. április 11-én.