Karinthy Ferenc ragyogó nyelvészeti cikkeinek Nyelvelés című gyűjteményét olvasgatva furcsa jelenség áldozata lettem. Nyelvi kacatok című írásában a közhelyek ellen fordul, bő példaanyaggal szemléltetve, hogy helytálló az Értelmező Szótár meghatározása: „Általánosan ismert, minden eredetiség nélküli kifejezés, mondás; gyakori, közönséges kifejezés; frázis.“
Élvezettel olvastam a példaanyagot. Derültem rajta. Míg a cikk felénél meg nem pillantottam Kass János rajzát: egy „nyelvi közhely“ grafikai illusztrációját: Egy hölgy a mosdótáiból önti ki a vizet, s dundi kis csecsemő röpül azzal együtt.
A szavak konkrét tartalmát a szólásbeli átvitt értelmű használat miatt („jelentéktelen dolgokkal a lényegeset is elveszteni“) eddig nem vettem észre. Ha addig számomra „a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönti“ szólás közömbös volt, soha át nem gondolt szóhalmaz, akkor most eredeti, konkrét (illusztrált) tartalmára figyeltem fel; arra a szörnyű figyelmetlenségre, hanyagságra, hogy valaki „gyereket önt ki“ a mosdótálból.
A művészi értékű költői képeket, hatásukat feleleveníthetem, felfrissíthetem, valahányszor a jelentések játékába újból belefeledkezem; a „nyelvi közhelyek“ élete is hasonló. De ha ez igaz (és igaz), akkor nincs is „nyelvi közhely“. Nem lehet megállapítani és megszabni, hogy a nyelvben mit illik és mit nem illik használni.
A „közhely“ a gondolat szférájába tartozik, nem kapcsolható túl szorosan a nyelv fogalmához. A nyelv szavai, szólásai adottak és ismétlődnek; ismétlődésük egyszerűen annyit jelent, hogy használják őket, ha pedig valamely szó, szólás túl sokszor fordul elő, felcseréljük, helyettesítjük. A közhelyen azonban a stílus, a nyelv változatossága nem segít. A közhelyeket pufogtató ember nyelve lehet választékos, stílusa kiváló.
A közhely a gondolat és képzelet közismert, rég elért eredményeinek szajkózása. Még ha a közismert gondolat közismert nyelvi formában fejeződik ki, akkor sem beszélhetünk „nyelvi közhelyről, kacatról“, mert ilyesmi egészen egyszerűen nincs. Vannak sokat használt szavaink, szólásaink – és léteznek sablonos gondolkodású, képzeletű egyének, csoportok.
Hallottam egy amerikai tanárról, aki diákjaival megszámoltatta, hogy Lukács Esztétikájában hányszor fordul elő ez a szó: „valóságtükrözés“, majd „finom gúnnyal“ közzétette (ha jól emlékszem): 1200-szor…
A „nyelvi közhely“ üres és minden logika ellenére létező fogalmával, íme, így lehet kikezdeni néha a legnagyobb gondolatot is. Gondolkozzunk el talán néha azon, hogy mit is tartunk „közhelynek”.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 11. számában, 1975. március 14-én.
