„Szállj le, zsidó!” – üvöltött a gyűlölettől habzó szájjal a barátomra egy katonai terepruhás vadbarom reggel a villamoson. És a villamosban csend volt. Síri csend. Senki nem állt fel, senki nem szólt rá a fajgyűlölő nácira, senki nem magasodott fölé, hogy szállj le te, fiacskám, semmi keresnivalód nincs a rendes emberek között. A barátom sem szállt le, úgy tett, mintha nem venné észre, mintha nem is neki szóltak volna. Gondolom, a gyomra azóta is görcsben van, nem is tudom, hogy lehet az ilyen helyzetet kezelni. Nem ott a helyszínen, mert azt nagyon is jól tette, hogy nem reagált, hiszen ha szóváltásba bonyolódik, talán még neki is megy és lökdösődés, verekedés lesz belőle.
A botrány azonban – annak ellenére, hogy ennyi volt – ott van, ott maradt a levegőben. A félelem ottragadt a barátom lelkében, a szemében. Ugyanúgy, mint a rokonainak, akiket először csak hasonlóan inzultáltak az utcán, a hivatalokban, a boltokban, majd felvarratták velük a sárga csillagot a kabátjuk bal oldalára, majd felpakolták őket a halálvonatra. Hiába jár felemelt fővel, soha nem lesz jó ennek a társadalomnak, az ő zsidósága önmagában is felébreszti a gyűlölködők gyűlöletét. Kirekesztik. Mint ahogy a cigányokat és a melegeket, a migránsokat, a muszlimokat is. Mindenkit, aki más. Az ilyen vad nácik, akik itt sétálnak közöttünk. Akik nem ismerik a történelmet, akik borgőzösen és kábítószertől elhülyülve éltetik a világégést és milliók életét kioltó, kegyetlen, őrült náci vezért és bandáját idehaza.
Magyarországon. Az unió egyik államában.
Most mondjam azt, hogy ez a társadalom bűne? Hogy ismétlődik a történelem? Igen, ebben is van valami. A társadalom, az ország népe: hibás. Óriási mértékben. Mert valóban ismétlődik a történelem, pont, mint annak idején, ugyanúgy csendben vannak az emberek, mint amikor százezreket, zsidókat, cigányokat pakoltak a vagonokba. Ugyanúgy, mint amikor az ország a nácik utolsó csatlósaként még háborúba küldte a magyarokat.
Bűnös, mert akkor is hagytuk és most is hagyjuk.
A kormányzónak, aki királynak képzelte magát, ma idehaza szobrot állítanak. S van egy párt, ráadásul a magyar parlamentben – Istenem, micsoda szégyen! –, amelyik ennek az embernek a nimbuszát növeli, fenntartja. S lehet még fokozni, hiszen a magyar miniszterelnök Horthyt ’kivételes államférfinak’ nevezte. Sőt: pár éve még azt is kijelentette, hogy az érdemeit nem homályosítja el az, ahogy a háborúban szerepeltünk.
Érzi ugye mindenki ezt a csavaros megfogalmazást? Az érdemek Horthyhoz köthetők, a háborús szereplés a magyarokhoz. A nagyfőnök egyik minisztere, Lázár János például négy éve tisztelgett a kenderesi sír előtt. El tudnak ezek az emberek magukban számolni ezekkel a tetteikkel?
Nem tudják, mit csinálnak? Dehogynem: nagyon is tudják. Nem akarom áltatni magamat, de mindezzel – amikor elkezdték másolni az urambátyám világot, amikor elkezdték a fejekbe beültetni a múltat, a cselédvilágot – kiszabadították a szellemet a palackból.
Jogbiztonság, keresztény erkölcsök, a szociális eredményeket, a kormány nagyszerű intézkedéseit szajkózó propaganda – mind megvoltak akkor is. Sőt még az összehasonlítás is más nemzetekkel – tudatva, hogy mi, magyarok mindenkinél különbek vagyunk. Sajnos nincs új a nap alatt.
Itt tartunk ma. A ’szállj le, zsidó’-t üvöltő is magyar. Ő az, aki különbnek érzi magát a zsidónál. Mert ezt súgták a fülébe. És ő ettől a súgástól felerősödött, nagynak, hatalmasnak, különbnek érzi magát. Bizony a szellemet kiszabadították a palackból.
Azt hiszem, itt már csak kettőt lehet tenni. Az egyik: a nyilvánossághoz fordulni, ahogy most én is teszem. A másik: imádkozni, s kérni, Isten óvja meg ezt a népet – saját magától.
Forrás: Újnépszabadság
