Írószövetségi díjak, 1975

Titus Popovici, az Írószövetség zsűrijének elnöke: Semmi sem lehet öncélú

– Az írószövetségi díjak kiosztása minden évben irodalmi életünk nagy érdeklődéssel várt, visszhangos eseménye. Milyen ismérvek, eszmények vezették a zsűrit döntésében?

– A díjkiosztó bizottságoknak rendszerint nincs könnyű dolguk. A választás óhatatlanul korlátozás, rostálás, bizonyos érték ismérvek alkalmazása, a hozzájuk való igazodás, ezek pedig a művészetben többnyire nem egyértelműek. A pályakezdők díjazása viszont előrelátást igényel, vagyis a szakmai méltányosság szellemében józan elfogulatlanságot. Az első és legfontosabb kritérium, amelyet a szabályzatnak megfelelően titkos szavazással döntő zsűri szem előtt tartott, az elkötelezettség, egész művészetünknek ez a meghatározó sajátossága, az a törekvése, hogy cselekvő részese legyen annak az egész országot átfogó folyamatnak, amely a pártunk XI. kongresszusán elfogadott program valóra váltását célozza. Az író számára persze elsősorban az emberi tudat módosulása a fontos, a szocialista demokrácia elmélyülésének folyamata, ami felelős, tudatos, cselekvő hozzáállást, a jelen s a jövő történelmének az alakításában való nyílt, lelkes részvételt követel meg. Ez az a sajátos terület, ahol az író hatékonyan, termékenyen, mondhatni úttörőként cselekedhet.
Közismert dolgok ezek, de talán mégsem haszontalan újra meg újra hangoztatni őket, hiszen az a művészet, amelyik nem él benne korában, az még az „öncélú játék“ kétes értékű megnevezésére sem pályázhat: semmi sem játék, semmi sem öncélú a közeledő századvégnek ezekben az évtizedeiben.

– Hogyan képviselik ezt a szemléletet a díjazott művek?

– Úgy vélem, a válogatás híven tükrözi irodalmunk fejlődésének jelen pillanatát, amikor minden író, aki méltó erre a névre, világosabban látja, mint bármikor a maga közéleti felelősségét, ezt a régi keletű és folyton megújuló kötődést embertársainkhoz, akiknek az érzéseit, gondolatait,törekvéseit hivatottak vagyunk megfogalmazni, tudatosítani. Ember vagyok, szoktuk mondani, és semmi sem lehet idegen tőlem, ami emberi: sem az öröm, sem a fájdalom, sem a teljesített kötelesség elégtétele, sem a kritikai érzék. S főként nem a folytonos szembesítés, összevetés, az emberi kapcsolatok szüntelen – néha drámai – felmérése egy olyan társadalomban, amelynek számára törvény a keresés, az alkotó elégedetlenség, az egyre magasabb mérce a kipróbált, gyakorlatban bevált közös eszme nevében, amelyet állandóan gazdagít a mindennapi tapasztalat és termékenyen ösztönöz pártunk újító szelleme. Általánosságban fejezi ki a zsűri döntése, a részletek pedig a szerzők nevével s a könyvcímekkel azonosak.

A továbbiakban a kritikusok dolga, hogy ítélkezzenek – a bírák felett. Annyit mindenesetre szükségesnek tartok megjegyezni, hogy úgy érzem, kötelességünk gondoskodni arról, hogy magyar, német, ukrán és jiddis nyelvű írótársaink jutalmazott könyvei minél hamarabb eljussanak a román olvasókhoz is.

– Ennek kapcsán kérem, beszéljen a műfordítás szerepéről a hazai irodalmi életben.

– A műfordítás szerepe nálunk kétirányú: egyrészt a világirodalmat közvetíti a román olvasók felé, másrészt a román irodalom külföldi elterjedését szolgálja. Világirodalmi érdeklődésünk színvonalát jelzi, hogy Petrarca és Shakespeare szonettjeinek román átköltését jutalmazhattuk – a Petrarca-fordító Eta Boeriu egyébként alig pár évvel ezelőtt Dante-fordításáért már kapott írószövetségi díjat. A román irodalom más nyelven való népszerűsítésében, az olyan különleges bravúrokon túl, mint Darie Novăceanu spanyol nyelvű Arghezije, nagy, széles körű és értékes munkát végeznek magyar írótársaink. Deák Tamás Călinescu-fordításáért kapta a díjat, de mint tudja, nemrég jelent meg a Kriterionnál az Elveszett levél-fordítása.

– Ön egy bizonyos irányzatot, a klasszikus realista elbeszélő művészetet képviseli a román prózában. Az 1974-es írószövetségi díjasok prózája sok tekintetben eltérő az ábrázolási módszerek és stílusok tekintetében.

– Őszintén szólva nem hinném, hogy „bizonyos“ irányzatot képviselek a mai román prózában. Tudom, hogy bizonyos évek és tapasztalatok alakítottak azzá, ami vagyok (nemcsak a magam tapasztalatai, hanem a kortársaimé is, akiket ismertem, akikkel összetartozom), s tudom, hogy izgalmas, nagy ellentmondásoktól feszülő, történelmi és társadalmi fordulatokban gazdag korunknak még távolról sem teljes a képe eddigi műveimben. Hogy hogyan írok, azt az határozza meg, amit el akarok mondani. Hogy a díjazott prózaírók közt olyanok vannak, akik „más irányzatokat“ képviselnek, annak csak örülni tudok. Remélem, egész eddigi publicisztikai és kritikai munkásságom elválaszt és megkülönböztet az olyan típusú írótól – ha ugyan van egyáltalán ilyen –, aki azt hiszi magáról, hogy ő az esztétikai igazság teljes és egyedüli letéteményese, s aki ellentmond neki, vagy különbözik tőle, az – égetnivaló eretnek… Az ilyen álláspont ellen minden erőmből viaskodtam akkoriban, amikor sajnos még adminisztratív úton érvényesült, és nem hinném, hogy megváltoztam volna azóta, mindig az író egyéniségén, szellemi vonzalmain, látás- és gondolkodásmódján múlik, hogy a közvetlen élmény vagy annak gondolati párlata körül sűrűsödik alkotó szenvedélye, önkifejezési vágya. Hiszek a közéleti súlyú és felelősségű kultúra jövőjében, az olyan művészetben, amely a teljesen, tudatosan átélt és értelmezett emberi tapasztalattal tud újat, közérdekűt mondani az embereknek. (Az interjút készítette: Halász Anna.)

Szász János: Három kézfogás

Se hivatásom, se hivatali megbízatásom okán nincs módomban kritikai eszmefuttatással megindokolni, miért tartom Írószövetségi díjra érdemesnek Deák Tamás műfordításkötetét (George Călinescu: A dolgok dicsérete), Huszár Sándor elbeszélésfüzérét (Esős délutánok a Tarka Ökörben) és Panek Zoltán novelláskönyvét (Mellékes csodák). Inkább arról az irodalmi rokonszenvről jegyeznék föl egyet s mást, ami hozzájuk fűz, talán mert az úgynevezett irodalmi élet vonzásainak és taszításainak erőterében mindegyre fontosabbnak tetszik tisztázni, mi minden fűzi egymáshoz mindannyiunkat, s hogy ez mennyivel fontosabb, mint ami gyorsan fölfortyanó vérmérsékletek kakaskodásainak pillanataiban látszatra elválaszthat.

DEÁK TAMÁS
Gyermekkorunk óta ismerjük egymást, talán éppen ezért nem is egyszer sok mindenben nem értettünk egyet. Nem hinném, hogy az egyet nem értés (és természetesen az egyetértés) e barátságokban kivívott előjogáról a jövőben lemondanánk. Szubjektív vagyok vele szemben, így hát objektivitásomban senkise kételkedhet. Alighanem legsokoldalúbb írónk, aki minden műfajban (regény, novella, dráma, esszé, műfordítás) azonos biztonsággal üti meg azt a nehezen körülírható, de pontosan érzékelhető valamit, amit művészi színvonalnak nevezünk. Legjobban regényét, az Egy agglegény emlékezéseit szeretem, amelynek stilizáltságát sokan nem az irónia, a fölényes és kegyetlen önismeret, az erkölcsi önvizsgálat formai fegyvereként vették tudomásul, öreg hiba azt hinni, hogy e stilizáltság egyfajta műveltségi telítettség áttételes kamatoztatása az irályban. Az igényes és aggályos keresettség itt nem műviség, mintegy a keresetlenség ellentéte, hanem egy benső tartás kifejezése a külső formával: az igazságot, az emberséget lázasan kereső léleké. Egy alkotó szólal meg itt – s az egész eddigi műben, amely a mutatványtól sem riad vissza, ha általa rámutathat a világ rejtezkedő lényegeire. Esszéiben azt szeretem, hogy vallomásos lüktetésük mögött megbúvik a megbízható filológiai apparátus, drámáiban pedig megkapó, hogy mindig eredeti mondandóját hogyan bízza rá a klasszikussá vált formák teherbíró képességére. Új, sajtó alatt lévő regényét izgalommal várom, mint ahogy izgalommal és élvezettel olvastam nemrég megjelent Caragiale-fordítását (Az elveszett levél), melynek – apró tévedéseit leszámítva – remek telitalálatai egész sorában a magyar nyelvművészének ugyanazt a bravúros mívességét vehettem számba, ami egész írói munkásságára jellemző.

HUSZÁR SÁNDOR
Alkata, stílusa, műveinek tárgya szerint Huszárt semmi sem fűzi Deákhoz. Csak érzékenységüknek szocialista humanizmusa azonos. De írói tipológia szerint is rokoníthatók: Huszár is kereső, önvizsgáló boncolásra hajlamos, de egyéb alkati tényezőktől meghatározottan mindezt a keresetlenség stiláris eszközeivel fejezi ki. Mindebbe nyilván erősen beleszól az a társadalmi háttér is – a munkások világa, a külváros –, ami elbeszélései legjavának tárgyát, helyszínét, hőseinek nyelvezetét oly sajátossá színezi; írói indulásánál én is ott bábáskodtam, még az Utunk hőskorszakában; sokáig együtt is dolgoztunk a rákövetkező irodalmi vaskorszak viszontagságos körülményei között. Nem hinném, hogy különösen ügyes bábának bizonyultam volna. Vagyis kevéssé volt módomban hozzájárulni az író születéséhez. Huszárnak magának kellett világra hoznia a benne megfogant írót, a bábákat elzavarta maga mellől. Jól tette.
Gaál Gábort nyilván respektálta, de minket, a vele egyívásúakat nem tűrt meg a kéziratai körül. Való igaz: nem értettük meg érzékenységét, s csak lassan szervesedett meg bennünk a türelem ahhoz, hogy megértsük: az érzelmesség egyelőre egyetlen önkifejező életérzése.
Szeretetre vágyott és mi filozofáltunk. De azután ő végezte el a filozófiát. De azután őt állították hétpróbát kiállandó munkák és tisztségek elvégzésére, ahol érzékenységét mások érzékenységeihez kellett hangolnia, és szigorúnak kellett lennie azokhoz, akiket szeretett, az érzelmek művészi fegyelmét kellett megkívánnia azoktól, akik máris érzelmesek voltak
Ahová állították, helytállt, amikor félre kellett állnia, akkor is. Közben pedig elbeszélésről elbeszélésre mindinkább érzelmi gazdagsággá nemesedett egykori érzelmessége, hogy íme az Esős délutánok a Tarka Ökörben című elbeszéléssorozatában oly tisztán és megnyerően szólaljon meg a hangja, oly varázsos nyíltsággal, az élőbeszéd oly szellős fordulatosságával és játékos gazdagságával, a városi argó oly csali és kópé humorával, ahogy azt mi már akkor, a hőskorban szerettük volna. Neki volt türelme önmagához! Nem futott divatok után, hogy tessék és elnyerje ítész kegyét; önmagához maradt hű. Szubjektív alkatát kifejezendő megteremtette az objektíve művészi érvényességű, sajátos kifejezési eszközeit.

PANEK ZOLTÁN
Ő is az Utunk második nemzedékéhez tartozik, első hónapos szobáját Gálfalvi Zsolttal osztotta meg.
Első könyve regény volt, pedig novellákkal kezdte, vissza is tért pályakezdő műfajához. Közben villanyszerelő is volt néhány évig, amikor is alkalma nyílott arra, hogy a dolgok pontos, mintegy műszakilag is ellenőrizhető összefüggéseit tanulmányozza. A villanyszerelés babramunka, a részletek, apró mozzanatok figyelembe vétele, a milliméteres pontosság a munka minőségének alapja. Meggyőződésem szerint ezek a szerzett tulajdonságok határozzák meg a hatvanas évek közepén írott novelláit. Azóta megjelent két verseskötetében is azonos tulajdonságokra valló lírai vázlatokra, novelláit előkészítő lírai nyitányokra lelünk. Deákkal is, Huszárral is szemben (miért szemben? inkább kettejük mellett) Panek alkatilag a tárgyilagosak közé sorolandó, akinek novellái nem az igazságkeresés, az önmegismerés folyamatát tükrözik, hanem annak viszonylagos végpontját: a tapasztalat summáját. Erkölcsi tartásának igényességében nyilván ő is azonos hullámhosszon szólal meg, mint a többiek: a szocialista humanizmusén. Alkati érzékenysége azonban az igazságért megvívott harc közben higgadttá formálja tartását. Mondatait is. Tömörré, kerekké, pontosan működő szerkezetté, melynek elemei – mint huzal az áramot – villámgyorsan szállítják a gondolatot a pont felé. Mintha mindenik mondatával magát az igazság és az emberség (vagy a velük s így velünk szembeszegülő ellentéteik) bizonyosságait igyekezne megfogalmazni. Ha filozófus lenne, meghatározásokat fogalmazna meg. De író, és így a művészi kép a kenyere. S mert végletesen sommázni kíván, a legelvontabb, a leggondolatibb művészi képformához nyúl: az aforizmához. Ez a magyarázata és egyben érvényessége aforisztikus stílusának.
Amit mesteri erővel és hajlékonysággal kezel és szervesen állít lélektani mikrorealizmusának szolgálatába.
*
Most veszem észre, hogy akaratlanul is határsértést követtem el, ha botladozva is, átmerészkedtem a kritikusok vadászterületére. Aki jártasabb az irodalmi életben, könnyen fölfedezheti, hogy nem mindenben értek egyet egyik-másik kritikusunk díjazott íróink egyik-másik művéről írott véleményével. Mindenekelőtt abban nem, hogy nem mindig érzékelik sajátságaikat, hogy éppen sajátságaik érvényességét kérdőjelezik meg. De sebaj, hiszen ez is csak annak bizonyítéka, hogy nemcsak íróink, de kritikusaink is elütnek egymástól, véleményük eltérő, ők is tévedhetnek, melléfoghatnak, akárcsak az írók. Mindaddig nem kell mindenben egyetértenünk, amíg abban egyetértünk, hogy irodalmunk változatosan gazdagszik, hogy egyáltalán van irodalmunk.

Vladimir Tamburu: Elismerés a lírának

A Kriterion Könyvkiadó kezdeményezésére 1973-tól szoros és eredményekkel kecsegtető együttműködés alakult ki egyrészt a hazai jiddis irodalom alkotói, másrészt az alkotók és a kiadó között. Abban az évben két könyv jelent meg jiddis nyelven (Moische Lax Irodalmi jegyzetei és A. Steinberg klasszikus Meséi – mindkettő Meir Rispler gondozásában ), a múlt évben már négy; két prózakötet, Moische Altman Válogatott írásai (Iso Schapira előszavával) és H. Goldenstein műve, a Túl sok egy hét alatt (Vladimir Tamburu előszavával), valamint két verseskönyv, A. Abion Lélegzik a város és Israil Bercovici Egy csésze feketében című kötete. (A négy kötet közül kettőt Vladimir Tamburu, egyet-egyet Meir Rispler és S. Rubingher gondozott. Már csak ezek a részletek is alkalmasak arra, hogy jelezzék a Kriterion Könyvkiadó munkatársi körének – már önmagában véve is örvendetes – szélesbedését.)
A hazai jiddis irodalom fejlődésének a mennyiségi növekedés mellett másik meggyőző jele, hogy az 1974-es irodalmi díjak odaítélésekor az írószövetség zsűrije Israil Bercovici említett verskötetét, az Egy csésze feketében-t is díjazásra méltónak ítélte.
A zsűri ülésén Israil Bercovici költészetét jellemzendő, néhány versét is felolvasták. A versesköny bemutatása helyett íme közülük mutatóba-ízelítőbe egy;

TE

Te! Te! Te!
Eluralkodtál
egész lényemen.
Eltűntem egészen.
Csupán te vagy már.
Csupán…
De szabadíts meg magadtól,
hogy örvendhessek neked.
Másként egyedül maradsz,
észre sem veszed,
amikor én
Te lettem.

(És ha már e rövid jegyzetet az együttműködéssel kezdtem, bár futólag említsem meg, hogy a nemzetiségi irodalmak között is van együttműködés – a kölcsönös fordítások. Magam például nemrégiben fordítottam le jiddisre Méliusz József A Jitgadal elégia – Kaddis – című költeményét. A fordítás nemrég jelent meg, és rendkívül kedvező visszhangra talált mind itthon, mind a jiddis irodalom külföldi olvasói között.)

Franz Storch: Ezúttal próza és dráma

Akkor hát törjünk ajtóstól a házba: a romániai német irodalom két díjnyertese ezúttal Arnold Hauser és Hans Kehrer. Egyikük prózát ír, másikuk drámát. Mindketten bővítették műfajuk témakörét és új vonásokkal gazdagították a hazai irodalom összképét. Hauser egyébként már a hazai magyar irodalmi sajtóban is bemutatkozott elbeszéléseivel és Adolf Sommer megidézése című kisregényével, nem ismeretlen a román olvasóközönség előtt sem. Az Írószövetség 1974-es díja ily módon egy olyan, felfelé ívelő pályát illet elismeréssel, amely több mint tizenöt évvel ezelőtt indult a Neuer Weg hasábjain közölt első novellával, majd néhány kötetnyi elbeszélés után a Sommer-regénnyel tetőzött először, 1967-ben, most pedig a frissen díjazott könyvvel, a Hétköznapi vizsgával. Szerzője érett elbeszélő tehetség, akitől még sokat lehet várni, s bár a kötetbe foglalt novellák és elbeszélések igen különfélék –, amint azt Gerhardt Csejka a Karpatlien-rundschau hasábjain leszögezte, valóságos kis remeklések is vannak köztük (például A halastó).
Ha a tizenöt évelőtti novellákat összevetjük a maiakkal, a lehető legvilágosabban kiderül, hogy honnan jön és merre fejlődik Hauser prózája. Ezt azok a leglényegesebb módosulások bizonyítják, amelyek a román irodalom fejlődésével természetes összhangban, az együttélő nemzetiségek irodalmi gyakorlatában is végbementek: a korai korszakot a mozgalmas, de többnyire a felületen maradó ábrázolásmód jellemezte, amely a kezdet éles társadalmi ellentéteivel egyidejűleg mégis túlságosan szűk irodalomszemléletet tükrözött; aztán az összetettebb, bonyolultabb emberábrázolás jutott érvényre, amely az egyén vágyait és gondjait, örömeit és csalódásait is kifejezte, s ugyanakkor a drámai gyújtópontot a hősök belső világába helyezte át; aztán az elbeszélő, leíró módszer nagyrészt átadta helyét egy vitázó álláspontnak, amely egyén és társadalomviszonyát termékenyebben tudja bemutatni. A megújuló szocialista társadalomirodalmi tükre a megújuló társadalmi gondolkodást kezdte mutatni, így került sorozatosan napirendre számos teljesen új téma, s a korábbi kérdésekhez is új érdeklődéssel fordultak az írók. Ehhez járult a német nemzetiség sajátos problémáinak új összefüggésben való vizsgálata. Arnold Hauser ugyan azt az ábrázolásmódot követi újabb prózaírásaiban, amely már a Sommer-regényben sikeresen érvényesült: az elbeszélés különféle síkjain olyan jelentések tükröződnek, amelyek kölcsönösen viszonylagosítják az egyedi igazságokat, de Sommer igazi sorsa épp ezáltal kerül tárgyilagos megvilágításba, s a kifejezőeszközök differenciálódása folytán erőteljesebben érvényesül a mondanivaló. Hauser prózája esztétikai s ugyanakkor lelkiismereti tett, vagy – más kifejezéssel – sikeresebb kísérlet az egyéni s a társadalmi lét további területeinek feltárására. Többségükben egyszerű és áttekinthető szerkezetű elbeszéléseiben a hétköznaptudatosan körülhatárolt képe a gyújtópontokon felfénylik, áttöri keretét és jelképes erejűvé nő.
Hasonló, ha nem is azonos fejlődést mutat a másik írószövetségi díjas: Hans Kehrer. Szintén régóta ismert név, mint drámaíró, költő, színész. Ha ma valaki romániai német színjátszásról vagy műkedvelő mozgalomról beszél, az szükségképp beleérti ebbe Hans Kehrer munkásságát, amelynek nem kevés darabot köszönhet a hivatásos és a műkedvelő színpad egyaránt. Darabjainak színpadszerűsége és közönségsikere azzal magyarázható, hogy Hans Kehrer maga is évtizedeket töltött a színpadon.
Népi játékainak nagy része (köztük a legtöbb vígjáték és bohózat) százötven előadást is megért. De ez még nem lett volna elég a díj elnyeréséhez, amikor Kehrernek komoly ellenjelöltjel voltak. Mi volt tehát az a kiugró többlet, amely a Kehrernek kedvező döntéshez vezetett? Kehrer tollából származik az a sűrű mondanivalójú, modern szerkezetű dráma, a Zsombolya 1944, amelyről teljes joggal el lehet mondani, hogy az első minden vonatkozásban sikerült romániai német színmű, amely 1944 óta íródott. Kehrer még legszűkebb baráti körét is meglepte ezzel a kilenc képből álló darabbal, jóllehet már ezelőtt is gyakran foglalkoztatta a felszabadulás bánsági viharos őszi napjainak színpadi feldolgozása. Az elkészült darabbal azonban egy merőben új Kehrer áll előttünk. Az adatgyűjtés aprólékos munkáján túl a művészi értelmezés és felépítés gondjaival is meg kellett küzdenie, míg a modern dramaturgia alapos ismeretében ezt a szerkezetileg és minden részletében sikerült színpadi művet formába öntötte. Szereplői szorosan vett drámai funkciójuknál többet jelentenek, élőek és igazak, mivel meggyőző a mondanivaló is. Ez a darab hatékony hozzájárulás a hazai német lakosság önismeretéhez, önvizsgálatához.
Hogy ír-e még Hans Kehrer a Zsombolya 1944 után amolyan „Kehrer-féle népszínműveket“, az legalábbis kérdéses. Az érdekes és mozgósító erejű dráma erényei arra mutatnak, hogy szerzője ezután magasabb művészi minőségre törhet, s remélhetőleg a komoly műfajt részesíti előnyben. Annál is inkább, mert vallja; az irodalom létjogosultsága abból ered, hogy adni tud valamit egy közösségnek.

Oreszt Maszikevics: Egy regény és előzménye

A fiatal romániai ukrán irodalom kezdeteit a Novii Vik (Új század) című, havonta kétszer megjelenő lap, valamint a Kulturnij Poradnik (Művelődési útmutató) című folyóirat jelentette a felszabadulást követő években, és a köréjük csoportosult ukrán tollforgatók, akik hasábjaikon jelentették meg műveiket. Ritkaságszámba mentek ezekben az években az olyan önálló kötetek, mint a parasztköltő Havrilo Klempus népköltészeti ihletésű verseinek gyűjteménye, Jurij Pavlis verseskönyve, Iván Fedko elbeszéléskötete, Okszana Melnicsuk két verskötete, Denisz Onescsuk eredeti meséi és Stelian Gruia Jacentyuk elbeszélései és az antológiák is, mint az 1964-ben Augusztus címmel megjelent vegyes tartalmú gyűjtemény.
A romániai ukrán irodalom ígéretes megújulását újabb négy év elteltével, 1968-ban egy másik gyűjtemény, a Lírai húrokon című versantológia jelzi, majd a Kriterion Könyvkiadó megalakulásával látványos újjászületése elismerést vívott ki magának a romániai művelődés egészében és szervült a kortárs eszmei problematikába. Ennek jele az 1971-es kiadói termés, a verseskönyvek egész sorozata. Kötetet ad ki Iván Napohoda. Megjelennek Maria Balan versei, melyeket nyelvük, szellemük és művészi eszközeik egyaránt rokonítanak az ukrán népköltészettel.
Sztepan Tkacsuk tájleíró és szerelmi költészete eleven képeivel, őszinte érzelmeivel és a lét kérdései fölötti elmélyült filozofikus töprengéseivel hat az olvasóra, míg Stelian Gruia kötete egy nyugtalan, a banalitást kerülő költőt mutat be, aki a népköltészeti motívumokat eredeti módon használja fel költői világának gazdagításában. Mihajlo Mihajljuk érdeklődésének középpontjában az emberi sorskérdések állnak és hangsúlyozottan metaforikus nyelvezeten kifejeződő meditációinak drámaisága mögül az élet szenvedélyes szeretete sejlik föl. Ebben az évben jelenik meg Oreszt Maszikevics írószövetségi díjjal jutalmazott verseskönyve is.
A következő évnek hasonlóan gazdag a verstermése. A tehetséges, sajátos hangvételű Iván Kovács verseit a merész metaforák, a költői kép és kifejezés új útjainak keresése jellemzi. Mikola Korszjuk filozófus alkat, érzelmeit – a legszemélyesebbtől a legközösségibbig – az átélés függvényében közvetlenül fejezi ki. Ebben az évben jelentkezik az idei írószövetségi díjas Mihajlo Nebeljak is. Meditatív-vallomásos költészetet művel, és nagy kifejező erejű, váratlan fordulatokban és eredeti megoldásokban gazdag versei nyugtalan, olykor ellentmondásos költői egyéniséget sejtetnek. Az évkönyv termését két prózai antológia, egy riportgyűjtemény és egy elbeszéléskötet teszi változatosabbá (ez utóbbi szerzői: Kornelij Irod, Iván Kovács, Mikola Korszjuk, Mikola Kocar, Vaszilj Klim, Vaszilj Krikun, Oreszt Maszikevics, Mihajlo Mihajljuk, Ivan Mojszjuk, Denisz Onescsuk, Sztepan Tkacsuk, Ivan Fedko és Ivan Smuljak) és nyújt kitekintést a következő évek hazai ukrán irodalmára is. Mert az elmélyülő művésziség mellett már 1973-at is a nagyobb műfaji változatosság jellemzi. Az egy évvel előbb prózaíróként bemutatkozott Kornelij Irod megkapóan friss, fiatalosan lelkes verskötettel jelentkezik és újabb verseskönyvet ad ki Sztepan Tkacsuk és Okszana Melnicsuk, melyek mellett meg kell még említeni Iván Mojszjuk gyermekverseit, Vaszilj Barsaj verseit, valamint Stelian Gruia és Mikola Korszjuk prózakötetét. Korszjukot ezért a kötetéért az írószövetség az elsőkötetesek és új műfajban jelentkezők díjával tüntette ki.
Ugyanezt a díjat nyerte el néhány nappal ezelőtt Mihajlo Nebeljak Lorana című regényéért, amely két, a második világháborút megélt család életét mutatja be. A főhős emlékezetében újraéli a háborút, a háború minden, magát az emberiséget lealacsonyító következményét. Valóságos vészkiáltás ez a regény – figyelmeztetés a jövő számára.
Befejezésül érdemes talán bár megemlíteni, hogy az írószövetség ezúttal is gazdag, de most elsősorban gazdag prózai termésből tartotta díjazásra érdemesnek Mihajlo Nebeljak regényét, hiszen Jurij Pavlics és Kirilo Kucjuk-Kocsinszkij verseitől eltekintve a múlt évben Ivan Kovacs, Sztepan Tkacsuk, Kornelij Irod és Mihajlo Mihajljuk is novellákkal, karcolatokkal jelentkezett az ukrán olvasó előtt.
A hazai ukrán időszaki sajtóban és irodalomban eleinte, mint láttuk, a költészet uralkodott, s még a prózai műformákat, a karcolatokat és novellákat is a líraiság jellemezte. Azóta az ukrán próza az epikai ábrázolás hosszú útját járta meg. Ma már a gazdag lélekrajzra, pontos, tömör cselekményvezetésre, sajátos, eredeti művészi megoldásokra, a mély általánosításokra, az élet minél tágabb, teljesebb ábrázolására kell felfigyelnünk az ukrán prózában. Ezt is jelenti Mihajlo Nebeljak regényének díjazása.

Az írószövetség 1974. évi díjai

KÖLTÉSZET: Ovidiu Genaru Elegii és Goana după fericire, valamint Dan Deşliu Cetatea de aer című verseskönyvéért.

SZÉPPRÓZA: Francisc Păcurariu Labirint és Augustin Buzura Feţele tăcerii című kötetéért.

DRÁMA: Constantin Chiriţă Adîncimi és Marin Sorescu Setea muntelui de sare című színművéért.

PUBLICISZTIKA ÉS RIPORT: Mircea Horia Simionescu După 1900, pe la amiază és PetruVintilă Eminescu– roman cronologic című könyvéért.

IFJÚSÁGI ÉS GYERMEKIRODALOM; Ion Dodu Bălan Copilăria unui Icar és Constantin Cubleşan Iarba cerului című kötetéért.

IRODALOMKRITIKA ÉS IRODALOMTÖRTÉNET: Nicolae Balotă De la Ion la Ioanide és Aurel Martin Metonimii című könyvéért.

MŰFORDÍTÁS A VILÁGIRODALOMBÓL: Eta Boeriu Canţonierul lui Messer Francesco Petrarca és Teodor Boşca Sonete de William Shakespeare című műfordításkötetéért.

MŰFORDÍTÁS A ROMÁN IRODALOMBÓL: Darie Novăceanu Memoria de las Rosas Floridas című kötetéért és Deák Tamás George Călinescu verseinek tolmácsolásáért (megjelent A dolgok dicsérete címmel).

AZ EGYÜTTÉLŐ NEMZETISÉGEK IRODALMA: Huszár Sándor Esős délutánok a Tarka Ökörben, Panek Zoltán Mellékes csodák és Arnold Hauser Examen alltag (Hétköznapi vizsga) című növelláskötetéért, valamint Hans Kehrer Jimbotia, 1944 (Zsombolya, 1944) című, a temesvári Állami Német Színházban bemutatott darabjáért.

ELSŐKÖTETESEK ÉS ÚJ MŰFAJBAN JELENTKEZŐK: Miron Cordun Curtea Veche, Constantin Zărnescu Clodi primus, Fetcu Lucia Aer, Ciocârlie Livius Realism şi devenire poetică, Israil Bercovici Egy csésze feketében és Mihajlo Nebeljak Lorana cimű kötetéért.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 26. számában, 1975. június 27-én.