A mai politikai helyzet Romániában a választások és a járvány érdekes együtthatásának eredménye.
A cél
Klaus Iohannis államelnök annyira erőltette az előrehozott választásokat ez év tavaszán, és annyira elhanyagolta a járvány elleni fellépést, hogy a krónikusan akuttá vált helyzetben pártja és kormánya végül mindkettőt elpuskázta: meggyengült, koalícióra kényszerült. Eközben Iohannis választások nélkül meglenne az ő egypárti kormányával.
Arról viszont tovább folyik a vita, hogyan hatottak a választások a koronajárvány terjedésére. Már ha ugyan vannak erre nézve komolyan vehető vizsgálatok. A hivatalos álláspont szerint ilyen hatás nem mutatható ki. De akkor szeptember 27-e után jó darabig miért nem közöltek adatokat? És december 6-a után miért nőtt a fertőzöttek száma, illetve miért végeztek kevesebb tesztet? Minden ellenkező nézettel szemben a hatóságok tagjai nem egytől egyig tökfejek. Némi adatoknak nyilván birtokában vannak, már azért is, mert rendszeresen kell jelenteni az Egészségügyi Világszervezetnek. Ha végeztek volna részletes epidemiológiai vizsgálatokat, megtudhattuk volna, hogy azok, akik a szeptember 27-e utáni két hétben fertőződtek meg, milyen gyakran hagyták el a lakásukat a választás előtti napokban. Azt is megtudtuk volna, hány választási bizottsági tag és hány kampányoló politikus betegedett meg abban az időszakban. De nem rendelkezünk ezekkel az adatokkal.
Iohannisnak nagyon kellett, hogy a választás nyomán megerősítse hatalmát: stabil kormánya legyen, a parlamentben megnyugtató liberális többséggel. Leginkább gazdasági megfontolásból, lásd források, közbeszerzések stb. elosztása, ami – kevésbé emelkedetten – a nemzetgazdaság aláásását súrolja, de nincs ebben semmi újdonság: a közintézmények és az összes párt részvételével ugyanez történik harminc éve anélkül, hogy valakit felelősségre vontak volna miatta.
Csakhogy Iohannis egy nehezen irányítható kormánnyal maradt, ahol a belső ellenség koalíciós társ veszélyesebb az ellenzéknél. A PNL öregjei és a PSD emberei közötti kapcsolatok (vesd össze bunda) adottnak tekinthetők, azok örök idők óta működnek: vezetékek és csapok, amelyeket sosem zártak teljesen el; fenntartásuk a legjobb kormányprogram.
De hogyan is történt?
Románia augusztus óta készül arra, hogy méltó módon ünnepelje a decemberi nagy keresztény ünnepet: a parlamenti választást. A nyári hónapokban, amikor úgy tűnt, eltűnik a vírus, elsősorban elnökünk és kormánya intézkedései következtében két dolog történt: bizonyos lezárásokkal kapcsolatos döntéseket a helyi döntéshozókra hagytak, ugyanakkor pedig az állampolgárok szabad mozgását korlátozgató néhány olyan célértéket határoztak meg, amelyek nehezen elérhetőnek tűntek. Megjelent az ezer lakosra jutó, utolsó 14 napra összesített 1,5-es átlagos esetszám. Valamiféle (európai) indikátor-szerűség. Ha 1,5 eset jutott ezer lakosra, az rossz volt, de nem szörnyű. Ilyenkor az iskola alternatív oktatásra tért át, fele online, fele jelenléti oktatással. Az ezer lakosra jutó három eset akkor a legsötétebb forgatókönyvet jelentette az iskolák számára, teljes online oktatást.
Megjelent azután a szakbeszédben az „ezer lakosra jutó hat eset” határérték, amely a helységek karanténba zárást eredményezi. Ez a határérték hamar eltűnt, mert azok a helységek, amelyekben a határt túllépték, éppen az ország legnagyobb városai, a gazdaság, és ebből következően a költségvetés számára a legnagyobb hozzájárulók. (Ott van például Nagyszeben, az „Új Scornicești”, amelyik magasan vezette a fertőzöttségi listát. Hogyan lehetne karanténba zárni Szebent, azt a várost, amelyik az ország legfontosabb fiát adja nekünk!? Ha pedig nem csukják karanténba Nagyszebent, hogy lehetne karanténba zárni Constantat vagy Temesvárt? Hát, ez nem nagyon működik. Így aztán Nagyszeben karanténba zárását addig-addig, túl sokáig halogatták, amíg a város kiemelt fia maga is elfogadta, hogy a karantén már elkerülhetetlen. Feszélyező történet…)
Egyénként nagyjából mindenütt, ahol a fertőzöttek száma átlépte a három pozitív lelet/ezer lakos küszöböt, újra bezárták az éttermeket, színháztermeket, betiltották a köztéren való gyülekezést, korlátozták a közlekedést, és kötelezővé tették a maszkviselést, mindenütt, mindenkor. A kormány nem nagyon szerette volna ezt, az elnök még kevésbé. Hiszen a városok és falvak karanténba zárása természetes módon szüli a kérdést: hogyan lesz így választás december 6-án? A válasz egyszerű: erőszakkal.
Az, ami Romániát még úgy-ahogy megmenti a teljes karanténba zárástól, vagyis tulajdonképpen a szükségállapot bevezetésétől: a hétvégi kevés tesztek, s ha az új esetszám megfeleződésével a valósnál jóval alacsonyabb, hazug heti átlag alakul ki.
Ezeknek a hamis átlagoknak és az EU ajánlásainak az alapján Románia úgy tesz, mintha intézkedéseket hozna. Vagyis néhány országot átsorol a sárga zónába, néhányat levesz a listáról, attól függően, hogy ezek az országok hogyan viszonyulnak hozzánk. Románia rosszul áll. És ha nem lenne a hétvégi kevéske tesztek miatti hazugság, még rosszabbul állna. Ha a hatóságok betartanák az „ezer lakosra hat fertőzött jut” ajánlást, akkor Romániában újra bevezetnék a szükségállapotot.
Az eredmény
Ez volt a helyzet december hatodika körül. Csakhogy egy újabb szükségállapot azt jelentette volna, hogy az államnak újra pénzt kell pumpálnia a lezárt területekbe. Az államnak azonban már egyáltalán nincs pénze. Arról nem is beszélve, hogy a szükségállapot a választás elnapolását jelentette volna. Márpedig ez túlment volna Iohannis elnök minden sokat próbált tűrőképességén.
Október közepe és november közepe közt 3177 ember halt meg a SARS-CoV-2 fertőzés miatt. Egy rövid hónap alatt ötven százalékkal több, mint az előző hét hónapban összesen. Mindössze egy hónap alatt megduplázódott a napi esetek száma. A hivatalos hazugságok, az igazság makacs tagadása közel kilencezer családot gyászba borított. A helyzet december hatodikára csak annyiban javult, hogy már a papok is a december 6-i szavazás biztonságosságát hirdették.
Iohannis kedvenc szófordulatával élve „embereknek kellett meghalniuk”, hogy a PNL megvalósítsa elnökének történelmi ívű ambícióját: kormányt alakítson. Ennek ellenére a részvétel történelmien alacsony volt. És a kormányt a PNL alakította, de számára volt benne a legkevesebb köszönet. Tulajdonképpen egy fél kormányról van szó, amelynek uralmán három ember osztozik: a hadaró beszédű miniszterelnök, a volt kormányfő pártelnök, a képviselőház elnöke – és a Nagy Lassú Stratéga, az „én kormányom” hadművelet lebonyolítója. Egyelőre azon dühöngenek, hogy milyen súlyos tárcákat engedtek át (és kiknek, Uram?!), de fognak még marakodni koncokon…
Ugyanakkor az „én parlamentem” még kevésbé kezes, kormányoldalról az USR-PLUS, ellenzékből az AUR bármikor készen áll – akár „reformot célzó”, de akár öncélú – szabotázsakciókra. A PNL és az USR-PLUS ráadásul a kormányon belül áll elektorális harcban, miután merítési bázisuk nagyjából ugyanaz.
Következtetés
Szóval, ha nem erőlteti a választásokat, Iohannis jobban járt volna. Elnökként tévedett a járványkezelésben, politikailag tévedett a választási stratégiában. Emberileg tévedett, amikor nem elsősorban a népe egészségét tartotta szem előtt.
És történt még valami nagyszerű, a végén, a választások után. Aminek az értelmezése külön cikket kíván – de a lényege az, hogy mérhetetlen ostobaságában és nyilvánvalóan elkövetett hibáit mentegetni próbálva, bűnbakot keresve Iohannis lemondatta Ludovic Orban miniszterelnököt. (Kettejük viszonya régen megromlott, versengéssé vált, Orbán nem engedte a pártot, minden jel szerint a párt néhány erős embere sem akarta magára hagyni őt.) Két nagyokos pancser kitermelt egy harmadik pojácát, az új miniszterelnököt. És felfokozta a széthúzást a pártban, amelynek Iohannis megjelenése óta nem nagyon voltak nyugodt pillanatai.
Olyan körülmények között, amikor az orvosi-egészségügyi válság az ünnepek után a harmadik hullámban fog fellángolni, a gazdaság újraindításának első intézkedése az újabb lezárás lesz; aki havi kétmillió beoltottról beszélni mer, ami a „nyájimmunitás” eléréséhez szükséges, nem ezen a világon él.
Az rendben van, hogy Romániának olyan elnökei voltak, olyan elnöke volt és van, amilyent megérdemel. De mi mit vétettünk?