Benkő Samu: Murokország. Művelődéstörténeti barangolás szülőföldemen. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. 1972.
Mi teszi annyi elhangzott, leírt, szép, igazat valló és híven magyarázó szó ellenére még ma is oly nehezen meghatározhatóvá a szülőföld varázsát? Miért kell a tollforgató embernek hálaadó áldozati tüzet gyújtania, alkalmat s módot lelnie: „a szülőföldhöz való hűség megbizonyításához”? Benkő Samu barangolása szülőföldjén ennek a hűségnek szolgál, miközben azoknak a lába nyomát keresi, „akik ösvényt tapostak előttünk”. Jó és sokunkhoz, a „sokországos” erdélyi föld sok-sok fiához szóló ez a kis írás, mert van belső igazolása, van aranyfedezete abban a meleg, szoros és sorsformáló kapcsolatban, amely Benkő Samut Murokországhoz fűzi. Ezért is kelthet visszhangot minden olvasóban, aki azáltal is „emberségesebb ember”, hogy él benne a régmúlt, és megpihenni tud otthont jelentő tájakon.
Az erdélyiség sokszínűség. Tudja ezt a sokat barangoló és igen a historikus is, aki ezernyi változatában találja meg a jellegzeteset, a rész-egészekből felépülő egységet. Ezért is kellenek a „tájak” közelképei, hiszen az első („Tanú a nyelv”) fejezetben már megvilágosodik: három marosszéki faluhoz jusst formálhat székely és mezőségi; tanúságul arra, hogyan épülhet itt minálunk valami köztes és éppen ezáltal egyedi; nyelvben, de talán ízlésben, szokásokban, életvitelben is megörökítésre érdemes variáns.
A „Történelmi változások – társadalmi tagozódás” fejezetben arra derül fény, hogy a nyelvükben talán mezőségibb emberek sorsukban miként lehetnek székelyek. Itt viszont már a néhány éppen ezekre a falvakra vonatkozó okmány szövegét, a közelképet bele kell illeszteni a történelmet nagyobb egységében, bár székelyföldi tágasságában megmutató képsorozatba. S miután ennek a történetneka megírásához mostan még csak anyag és erő gyülekezik, különösképpen hasznos a tágabb tájegységre kitekintő múltidézés. A lustrák, az adóösszeírások fel-felvillanó fényénél válik láthatóvá, hogyan növekszik a Nyárád mentén a lakosság, jóllehet természeti és társadalmi csapás is fogyasztja. Ugyanakkor nyomon követhető az is, hogy olyan szerkezet formálódik itt, amelyben többségében a függést, a feudális úri önkényt viselni nem köteles ember él. Az ő sorsuk példázza: milyen nehéz, itt ezen a földön a hűbéri, a rendi világ századaiban elkerülnie a parasztnak a jobbágyi életformát; de ugyanakkor azt is: milyen lehetőségek rejlenek egy-egy társadalmi szerkezetben. A „lehetőségekről” szólunk, hiszen éppen az a csodálatos a „murokországi példá”-ban, ahogyan a társadalom, a gazdaság, az éghajlat, a föld, a víz kínálta életformába magáiaia-láltan belehelyezkedett és hírneveset teremtett az ember.
A „Murok és társai” fejezetben kell figyelmesebben elmerülnie annak, aki zöldséget termeszt vagy arról szívesen olvas; de annak is, aki ízes ételek, régi erdélyi ételkészítési módok művelődéstörténeti hagyományaira kíváncsi. A következő részben a termelés murokországbeli sajátos formáiról esik szó, arról, amiről az első lapon már azt írja a szerző: „Szülőföldem táját és embereit háromszáz év óta a zöldségtermesztés tette olyanná, amilyennek ma is ismerjük”.
Benkő Samu különös érzékenységgel figyeli az emberi társadalom dolgait éppen ottan, ahol az anyagi és szellemi vonatkozások kapcsolódnak egybe. Nos, Lőrincfalva, Lukafalva és Hencfalva határában a kertművelés és a betűvetés szorosan összefüggenek; eza termelési forma teszi lehetővé vagy talán szükségessé azt, hogy ez a kicsi tájegység az értelmiségimunkások rendjét is oly sok „kert-mívelővel” gyarapítsa.
*
A ma embere – szükségünk van erre az éltető hitre – nagyot léphet előre az önmaga megismerésében. Nagy, ugrásra buzdító lehetőség kínálkozik abban, amit a biológia, tágabban az antropológia mirólunk napjainkban megtudott. A lélektan legrejtettebb belső világunk felől kérdez, s a tömeglélektannal együtt faggatja a társas kapcsolataiban önmagát megvalósító embert. A szociológia pedig magukat a társas viszonyokat elemzi új lendülettel, dúskálva a többi tudományág kínálta eszközökkel való élés módjaiban.
A helytörténeti monográfiák – és a szerző magamentegetése ellenére hadd soroljuk a Murokországot is ebbe a műfajba – ennek a szellemi áramlásnak a sodrásában érik meg reneszánszukat. Arról vitatkozhatnánk és kell is, hogy a szülőföld történetét, a helyi viszonyok elemzését, a hétköznapok históriáját milyen műfajban lehet a legeredményesebben művelni. Ilyen kérdésekről régen a szociológusok, szociográfusok is vitatkoztak, szembeállítva a líraibb, szubjektívebb, oldottabb formájú írást, a módszeresebb, az adatszerübb, az elemzésben elmélyültebb tanulmányokkal. Az idő mindkét (s még annyi más) forma mellett érveket hozott fel, és ez késztet arra, hogy ne csak türelemre intsünk, hanem a műfaji sokszínűségei a helytörténetírásban is örömmel üdvözöljük. Hadd valljon a mi sokszínű világunkról alkatának, tanulságának, hitének megfelelő formát választva bárki, ha színvonalasan, ha méltóan és igazat szólóan szolgálni kíván. Ezért jó írás a „barangolás” is (bár szerzőjével volna bőven vitatkozni valónk éppen a módszertan síkján), hiszen az öntudatra, az önérzetre éhes embert a murokországi példával is rádöbbentheti erejére, szorgalmára, hasznosat teremtő elhivatottságára. Mégpedig az ősi, a jelképesnek is érzett emberi foglalatoskodásban a zöldségeskert megművelésében.
Ápolni és óvni a kertet és azt, ami benne megtestesül. Ezt mondja nekem ez a kép – és sok hasonlót mondott már a történelem és most legutoljára: a kertészkedő ősökkel együtt Murokországban barangoló szerző.
Megjelent A Hét III. évfolyama 45. számában, 1972. november 10-én.